Búvópatakként ott volt ő is...
Szeptember 11-én, csütörtök este hat órakor a Petőfi Irodalmi Múzeumban volt Bollobás Enikő irodalomtörténész legújabb kötetének bemutatója. A munka Szőcs Géza költészetét veszi górcső alá, és a szerző elképzelése szerint egy sorozat első darabjaként jelent meg, amely a teljes életmű feldolgozását tűzi ki célul.
„Ki új varázslatokra várt
miért is vinné el ma már
abból a régi pakliból
a pikk leányt s a kőr királyt?”
(Szőcs Géza: A Poprád Podolinnál)
Szőcs Géza a kortárs magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alkotójaként maradt emlékezetes: nemcsak költőként, hanem szerkesztőként, politikusként és közéleti szereplőként is jelentős nyomot hagyott maga után. Erdélyből indult, és idővel a magyar irodalom egészének meghatározó hangjává vált. Verseiben a játékos irónia és a közösségi tapasztalatokból táplálkozó komolyság különös elegye szólal meg, amely egyszerre tűnik átgondoltan történelminek és groteszkül személyesnek.
A költő halálának évfordulójához közeledve – a Létörömök költészete kötetbemutató apropóján is – egyre többet gondolhatunk arra az életműre, amely ugyan nem végeláthatatlan, de korántsem könnyű olvasmány, viszont annál inkább tekinthetünk rá a magyar irodalom egyik izgalmas örökségeként.
Az est beszélgetőpartnerei között zajló diskurzus lehetőséget adott a közönségnek, hogy ne csak a már jól ismert költő lírájával, hanem személyével és barátai emlékeivel is közelebbről megismerkedjen.
Bollobás Enikő, az ELTE professzor emeritusa, Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője, Farkas Wellmann Endre költő és irodalomtörténész, Horváth Kornélia a PPKE professzora, valamint Mezei Gábor, az ELTE adjunktusa pillanatok alatt megidézte Szőcs Géza portréját, életútját, munkásságát.
Hogyan lehet(ett) ismerni, megismerni Szőcs Gézát? – tette fel a kérdést Farkas Wellmann Endre. A beszélgetőkörben ülők többféleképpen látták őt: írásain és személyes jelenlétén keresztül is más-más emlékeket hagyott hátra a Kossuth-díjas szerző. Míg Horváth Kornélia és Mezei Gábor számára a verssorokban rajzolódott ki a Szőcs Géza-kép, addig közeli barátai, Bollobás Enikő, Farkas Wellmann Endre és Böszörményi Zoltán egyszerre ismerhették őt az irodalom nagy alakjaként és a mindennapok embereként is.
A Szőcs Gézával való első találkozás – a szövegek szintjén – is mindig emlékezetes. Mezei Gábor a kétezres évek elején fordult Szőcs versei felé, s bár a korabeli kortárs művek közül nem éppen ez az irány foglalkoztatta leginkább, mégis mindig visszatért hozzá. Horváth Kornélia az 1980-as években olvasott először Szőcs-verset, 2010 tájékán újból szembetalálkozott vele, majd a költővel való ismerkedésének harmadik, s egyúttal a legmélyrehatóbb fázisa, amikor egy felkérésre a költő első kötetével behatóbban foglalkozhatott. „Megdöbbenve tapasztaltam, hogy mennyire modern, mennyire izgalmas, mennyire hangzós, mennyire avantgárd, mennyire posztmodern. Nehéz ezeket a kategóriákat pontosan használni, de szeretném érzékeltetni, hogy akkor szembesültem vele, milyen izgalmas kötetről és költészetről van itt szó.”
Milyen lehetett Szőcs Géza élete? Milyen környezetben születtek legemlékezetesebb, legkülönlegesebb versei? Bollobás Enikő, Farkas Wellmann Endre és Böszörményi Zoltán – olykor felváltva, de – végigkövették a költő minden életperiódusát, amelyben a rendszerváltás előtti és utáni képe formálódik, s ahol nemcsak Szőcs személye, hanem a hozzá fűződő helyzetek is alakították a történetét.
Miért nem, s ha igen, hogyan kanonizálódott a költő életműve? Mennyire volt jelen a rendszerváltás utáni időkben Erdélyben, s milyen híre volt Magyarországon? Egy bizonyos időszakban miért csak kizárólag a Böszörményi Zoltán által szerkesztett Irodalmi Jelen hasábjain jelentek meg az írásai? S ennek ellenére miért olvasták őt mégis hatvanezren? A kérdésfelvetések egyszerűnek tűntek, a lehetséges feleletek szövedéke viszont jóval összetettebb annál, hogy egységes képpé állhattak volna össze. Bollobás Enikő a kötetében mégis rámutatott egy nagyon fontos, Szőcs életét befolyásoló tényezőre:
„A gyakran életveszélyben élő és életét rendre kockáztató Szőcs Gézát Budapesten már nem akarták látni. Így elzárkóztak attól, hogy Géza bármiféle állást kaphasson esetleges áttelepülése után. Egyébként néhány budapesti értelmiségi megpróbálta megakadályozni Géza kitelepítését. Költők, akik talán nem kívántak osztozni, egy nála fiatalabb, és bizonyosan jobb költővel a magyarországi ismertségben, ezért meglehetősen és egyértelműen ellenezték, hogy Szőcs Géza Budapestre települjön.”
Mindezek ellenére azt Böszörményi Zoltán is kiemelte, hogy Szőcs Gézának rendkívül sok barátja volt, nagyon kommunikatív és segítőkész emberként ismerték, aki jól érezte magát egy-egy nagy társaságban is.
Amint azt tudjuk, a költő képe nem rajzolódhat ki egy egyetlen órás beszélgetés alatt, de ahogyan a Létörömök költészete is (reméljük mihamarabb!) folytatódik, mi is várjuk a legközelebbi Szőcs Géza alakját és líráját megidéző beszélgetést.
„Viszi a szán a lelkedet.
És tükreid is elviszi
és árnyaid és szörnyeid
és elveszített gyermeked –
a múlt idő majd megtalál.
A múlt időt majd megleled,
lüktető szívét: hó alól
parázsló csipkebokrát.
ZÖLD SZÍNŰ VAD VIZÉT VISZI
A JÉG ALATT A POPRÁD.”
(Szőcs Géza: A Poprád Podolinnál)
