A Parthenopé – Nápoly szépe egy több évtizedet felölelő eposz, Paolo Sorrentino első nőközpontú filmje. A rendező Cannes-ban úgy fogalmazott: amikor modern hősre gondolt, akkor természetes volt számára, hogy hősnő lesz, nem pedig férfi. Ki Parthenopé?
Parthenopé olyan személy, akinek egy hatalmas fájdalmat kell szó szerint túlélnie. Van benne ráadásul egy mindent elvakító bűntudat is, amit a maga óriási nyitottságával dolgoz fel. Hivatásává válik az antropológia, amelyben azáltal, hogy folyamatosan a válaszok után kutatva fedezi fel a világot, végül a fájdalmán is felülkerekedik.
Már játszottál a rendező legutóbbi, Az Isten keze című önéletrajzi ihletésű drámájában, ám ez a jelenet végül a vágóasztalon végezte. Milyen érzés volt, amikor téged választott a következő filmje főszerepére?
Természetesen óriási izgatottság fogott el, és az első pillanatban nagy kő is lezuhant a szívemről, mintha csak óriási terhet engedtem volna el. Rengeteg próbán voltam túl, és amikor ezeknek az eredménye betetőzött, akkor ezt egyfelől könnyebbségként éltem meg, ám a következő pillanatban aztán rögtön jött az ijedtség, hiszen éreztem, hogy
Ez még most is egy kicsit bennem van, noha már bemutattuk a filmet: még mindig rengeteg érzés kavarog bennem, abszolút nem jöttem még ki ebből a felfokozott állapotból.
Mi a közös benned és Parthenopéban? Mely pontokon tudtál hozzá kapcsolódni?
Ami egész biztosan összeköt bennünket, az a kíváncsiság, hogy saját magát és másokat megértsen. Ez bennem is mélyen ott van, és az egész forgatási folyamat alatt éreztem ezt a kapcsolatot.
Sokszor halljuk, hogy a szépség fegyver, óriási privilégium. Azonban átok is tud lenni, ahogy például Giuseppe Tornatore Maléna című filmjében láthatjuk, ahol egy egész szicíliai falu fordul a címszereplő ellen – csupán azért, mert túl szép. A Parthenopé tanúsága szerint a különleges szépség nagy szomorúságot is képes okozni. Miért döntött úgy Parthenopé, hogy ő nem használja ki a külseje adta előnyöket?
Azt gondolom, hogy a szépség valóban meg tud nyitni ajtókat, ugyanakkor, főleg azokban az években, amikor játszódik a film, tehát az ötvenes-hetvenes években,
Parthenopé ezért is választja azt, hogy az esztétikai szépség helyett, ami kérészéletű, változó dolog, ráadásul abszolút szubjektív a megítélése, inkább egy másfajta szépséget, a tudás szépségét választja, és azt az utat, ami a tudás felé visz, és ami sokkal kevésbé változékony, mint a fizikai szépség.
Neked mit jelent a szépség?
Számomra a szépség időben változó fogalom. Magamon is észreveszem, hogy amit mondjuk gyerekként szépnek gondoltam, ma már nem biztos – vagy éppen fordítva. Más dolgok tetszenek. Ha önmagamról kell beszélnem és meg kell határoznom, hogy mire asszociálok, ha a szépségre gondolok, egyre inkább úgy hiszem, hogy az egyszerűségre.
Parthenopé személye, karaktere egyfajta allegóriaként is értelmezhető Nápolyra. Te nem Nápolyból, hanem Milánóból származol. Mit tanultál Nápolyról, és szerinted miért nem tudta a szülőhazáját elhagyni a főhős, amikor lehetősége nyílt rá?
Érdekes játék volt elképzelni a forgatás előtt és alatt a városban élve, hogy nápolyi lány vagyok. Nápoly elképesztő: egyszerre gazdag és szegény város, és amennyire eklektikus és sokrétű kulturálisan, a szó eredeti értelmében vad város. Paolo Sorrentino egy olyan szereplőt keltett életre Parthenopé által, aki tükörképe ennek a városnak. Az pedig, hogy nem sikerül elhagynia otthonát, végső soron nem igaz, mert végül elmegy Trentóba, de tény, hogy
Paolo Sorrentino minden filmje vizuális orgia, megspékelve számos vallási-kulturális utalással, ezentúl azonban tetten érhető bennük egy erős „male gaze”, azaz férfiszem. Ezúttal a női nézőpont erősödik fel a narratívában, amely a női operatőrnek, Daria D'Antoniónak és több tanulságos párbeszédnek is köszönhető. Egy idős férfi megkérdezi Parthenopét, hogy ha negyven évvel fiatalabb lenne, akkor hozzámenne-e, mire a nő azzal kontráz, hogy vajon ha ő lenne negyven évvel idősebb, elvenné-e a férfi? Máskor egy gazdag férfi kommunikációjának drasztikus változását figyelhetjük meg: amint kiderül, hogy a lány akar lefeküdni vele, azonnal megpróbálja megalázni: becsmérli az intellektusát, és kijelenti, hogy igazából nincs is benne semmi különleges. Ezek a jelenetek minden nő számára fájdalmasan ismerősek lehetnek. Mik jelentették számodra a női aspektust?
Egyértelműen női filmnek találom. Az, hogy a forgatás során Daria aktívan bele is avatkozott a folyamatba, tehát volt egyfajta interakció, a női perspektívát, az érzékeny képi világot erősíti. A forgatókönyv maga is érint több olyan női témát, amelyek a szépségre vonatkoznak, és amikor különböző szereplőknek el kell viselniük a megaláztatást. Van, hogy valakivel le kell feküdnie Parthenopénak, vagy olyan dolgokat kell megtennie, amiket nem akar. Ugyanakkor vannak a történetben olyan választások is, amelyek ezeknek a szöges ellentettjeit képezik, és színtisztán a szabadságról szólnak.
Ha már a szabadságnál tartunk: Sorrentino úgy instruált a forgatás elején, hogy minden jelenetet próbálj meg úgy eljátszani, hogy a lehető legszabadabb legyél benne. Mi volt az ára ennek a szabadságának?
Paolo Sorrentinónak világos elképzelései vannak. Nagyon pontos, szinte vastörvényű útmutatásokat kaptam, mert ő pontosan tudja, hogy mit akar elérni és hova akar eljutni az adott színésszel a jelenetben. Viszont azt is mondta, hogy ha egy ilyen szabad és szabados szerepet akarok eljátszani, ahhoz kell, hogy én magam is szabad legyek.
A film egyfajta felnövéstörténetként is értelmezhető, a felnőtté válás fájdalmas történeteként. Mindez első komoly filmszerepként számodra is járt egyfajta éréssel?
Abszolút így érzem, hogy Parthenopéval együtt értem meg én is. Ez egy érettségi folyamat, éreztem magamban a fejlődést, a növekedést szakmai értelemben is, de miközben őt alakítottam, én magam is a karakterrel együtt nőttem fel.
A film elején van egy olyan rész, amikor stílusos és lélegzetelállítóan szép nápolyi nőket mutat a kamera. Az olasz nő, díva régóta fogalom, toposz. A filmben a főszereplőt is hasonlítják Sophia Lorenhez, és egy pillanatra meg is tetszik neki az ötlet, hogy színésznő legyen. Milyennek látod ma a fiatal olasz színészeket, van példaképed?
Van. Nem csak egy Sophia Loren lehet példakép. Ha magamra gondolok, akkor lehet az éppen a nagymamám vagy a legjobb barátnőm. Az idealizált dívák, talán nem azt mondanám, hogy eltűnőben vannak, de ma már nem feltétlenül a siker az, amitől valaki példakép lehet egy fiatal nő számára.
Visszatértünk oda, hogy a fiatal nő, akinek tagadhatatlan szépsége mindenkire valamiféle hatással van, ironikus módon az emberi természetet akarta tanulmányozni és tanítani – akadémikus szinten. Felteszem a kérdést, amit Parthenopé tett fel több ízben mentorának: mi az az antropológia?
Csodálatos tudománynak gondolom, azért is, mert rendhagyó tudomány, amelyben soha nem lesznek egzakt válaszok semmire.
A filmben a veterán antropológusprofesszor, Parthenopé mentora már itt tart: egy olyan gondolatot fogalmaz meg, miszerint a dolgokat csak akkor látjuk tisztán, amikor hiányoznak. Ugyanúgy, mint amikor boldogok vagyunk: abban a pillanatban ezt nem észleljük. A boldogságot a maga teljességében akkor észleljük igazán, amikor a hiányát szenvedjük el. Nincs egzakt válasz, minden folyamatosan változik, de a bizonytalanság, amitől rettegünk, igenis szép és szükségszerű.
