fbpx

„Célja a nagyhatalmi egyensúly és a béke megőrzése volt” – 250 éve született Metternich

Csaknem fél évszázadon át az európai politika vezető személyisége volt. A bécsi kongresszust követően (1814–1815), diplomáciai manőverei nyomán a kontinens az egyik leghosszabb békés korszakát élte meg. Klemens von Metternich hercegről dr. Hahner Péter történészt, a Rubicon Intézet főigazgatóját kérdeztük. 

Nemzedékek tanulták úgy a magyar iskolákban, hogy Metternich kancellár „csúnya, rossz bácsi” volt. Árnyalható ez a kép? Dr. Hahner Péter történészt, a Rubicon Intézet főigazgatóját kérdeztük. 

Metternich a Rajna-vidéki Koblenzben, egy osztrák diplomáciai szolgálatban álló gróf fiaként látta meg a napvilágot 1773. május 15-én. Klemens Wenceslas Lothar von Metternich, a későbbi herceg nagyon jóképű, vonzó férfi volt, nem véletlenül akadt meg rajta Eleonore von Kaunitz szeme. Kaunitz kancellár unokája lett Metternich első felesége és nyolc gyermekük édesanyja.

A család, a környezet és az egyetemi tanulmányok nyilván meghatározták pályafutását.

A Habsburg Birodalom diplomatájaként már az 1800-as évek elején Drezdában és Berlinben szolgált. A kellemes külső, főként pedig a jó tárgyalási kézség, simulékony modor mindenütt hatott: Napóleon kérésére őt nevezték ki párizsi nagykövetté. Metternich 1792 és 1815 között hosszú háborús időszakot élt át, tanúja volt a francia forradalomnak és azt követő felfordulásnak, kegyetlenkedésnek, valamint a napóleoni háborúknak. Ennek a mintegy két és fél évtizednek a mai becslések szerint legalább másfél-két és fél millió áldozata volt Európa-szerte. A kortársak nagyobb számokat feltételeztek, de azok nem valószínűsíthetők. Metternich célja a nemzetközi béke megteremtése volt; a rend és a hatalmi egyensúly megőrzése vezérelte. Nem gondolkodott a demokratikus, nemzeti fejlődésben, népszuverenitásban, hiszen nem lehett elvárni tőle, hogy a katasztrófát okozó – tehát demokratikus – elveket tegye a rendezés alapjává.

1809-ben lett külügyminiszter.

Addigra a Habsburg birodalom már negyedszer szenvedett vereséget a forradalmi, majd napóleoni Franciaországtól. Időt kellett nyerni és erőt gyűjteni, továbbá mindenképp megakadályozni egy küszöbön álló francia-orosz szövetséget. Úgy látszott, hogy belátható ideig Napóleon uralja majd Európát, tehát érdemes brit-porosz-orosz koalíción kívül maradni. A francia császár dinasztiaalapítási nagyravágyását a Mária Lujzával kötendő házasság szolgálta. A Habsburg főhercegnőt 1810 áprilisában Metternich maga kísérte Párizsba. E kapcsolatnak köszönhetően éveken át, egészen 1813-ig sikerült megőrizni a dunai monarchia semlegességét, ami korábban stabilnak látszott, Napóleon hatalma azonban az 1812-es oroszországi hadjárat csődjével látványosan megingott. A francia császár kisebb győzelmek mellett számos kudarcot szenvedett el, ennek ellenére sem volt hajlandó lemondani hódításairól. Napóleon hívására 1813-ban Metternich Drezdába utazott tárgyalni, és órákon át győzködte a császárt, hogy tegyen engedményeket. Nemleges választ kapott. A külügyminiszter belátta, hogy Napóleon képtelen tartós békét kötni, ezért az ellenfelekhez csatlakozott, vagyis a brit-porosz-orosz szövetség mellé állt. A népek csatájának is nevezett, négy napon át tartó véres lipcsei ütközetben már osztrák katonák is harcoltak.

I. Napóleon és Metternich találkozója Drezdában, 1813. június 26-án. Színezett metszet. Fotó: Roger-Viollet via AFP

Meddig volt Metternich reálpolitikus?

Nehéz megmondani, mert a reálpolitika szó mást jelentett abban a korszakban. Metternich a 18. század szülötte volt. Ő csak államokban gondolkodott, minden nemzeti, demokratikus liberális törekvést veszedelmesnek tartott, mert azt tapasztalta, hogy a francia forradalom negyedszázados háborús periódushoz vezetett. Célja a nagyhatalmi egyensúly és a béke megőrzése volt. A győztesek bécsi kongresszusán (1814–1815) brit támogatással elérte, hogy Franciaországot ne zárják ki a nagyhatalmak közül, így elejét vette egy orosz és porosz túlsúly kialakulásának, Ausztria pedig visszakerült a nagyhatalmi körbe. Metternich kimagasló szerepet játszott a párizsi békeszerződések (1814) megfogalmazásában és a Szent Szövetség létrejöttében, a bécsi kongresszus döntéseiben. Nemcsak kiváló bálszervező volt, hanem szellemes ember. Amikor Miklós cár arról beszélt neki, hogy az oszmán birodalom Európa beteg embere, azt kérdezte: felséged örökösnek vagy orvosnak tekinti magát?

Metternich diplomáciai sikerei jutalmául I. Ferenc császártól elnyerte a birodalmi hercegi címet, azután kancellárrá (1821–1848) nevezték ki. Később az ún. államkonferencia tagja lett, majd Zsófia főhercegnő kérésére részt vett az ifjú Ferenc József nevelésében. Egyébként abban a tekintetben reálpolitikus volt, hogy 1817-ben felvetette a mérsékelt regionális decentralizációval ausztriai kormányzati reformok bevezetését, I. Ferenc császár azonban nem támogatta.

A kancellári címet utoljára első feleségének nagyapja, Anton Wenzel Kaunitz viselhette, akit bizonyára példaképének tekintett.

A bécsi kongresszussal tartós békét hozott létre, ami a következő évtizedekre soha nem látott gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődést eredményezett. Azok az elvek, amelyeken ez a békeszerződés nyugodott, természetesen konzervatívak, legitimisták voltak. Azt írta: „Mindig hibának tekintettem az érvényes elveken való túllépést, a merész elméletek mezejére való tévedést, amelynek következményei minden számítás alól kivonják magukat. Azt a reményt, hogy a kormányok vagy a pártok a megfelelő pillanatban meg tudnak állni a lejtőn, az idők által igazolt őrületnek tartom.” Az „érvényes” elvek gyorsan avultak, a területi rendezések sem bizonyultak különösebben tartósnak. De a fundamentum, Metternich alapelve, hogy a nagyhatalmak működjenek együtt a békefenntartása érdekében, és nemzetközi kongresszusokon, tárgyalásokkal oldják meg a konflikusaikat – ez meglehetősen sikeresnek ítélhető az egész 19. században. A brit, majd a francia kormányzat kihátrált a bécsi szerződésből, de a porosz-osztrák szövetség révén Ausztria a kancellár révén egy ideig még fenn tudta tartani a békét Közép-Európában. Az 1830-as forradalmi hullám miatt azonban úgy érezte, hogy az életműve összeomlik. Ahogy haladt az idő, a nemzeti demokratikus, liberális eszmék elterjedtek, úgy lett ő a múlt és a reakció képviselője, amint például Marx a Kommunista kiáltványban emlegette. 1848-ban, a bécsi forradalom kitörésekor lemondatták, külföldre menekült és csak 1851-ben tért vissza Bécsbe.

Milyen volt a viszonya Magyarországhoz?

Nem volt számára elsődleges, ő az európai egyensúly és béke megteremtésén munkálkodott. Passzivitást és a régi politikai rendszer fenntartását kívánta volna a magyaroktól. Sajnos még Széchenyi István sem tudta megnyerni az óvatos reformok számára. A magánéletében kötődött a magyar arisztokráciához. Három feleségétől 14 gyermeke született. Az első házasságában született lánya, Pauline a bajnai Sándor Mórichoz, az „ördöglovashoz” ment nőül. A második felesége szülte Richard fiát, aki apja pályafutást követve Ausztria franciaországi nagykövete lett 1859 és 1870 között, felesége a párizsi divat diktátoraként híresült el. Harmadik hitvese Zichy-Ferraris Melánia grófnő volt, az unokák között is számos, részben magyar leszármazott gyarapította a családot.

Henry Kissinger, aki épp 100 esztendeje született, nagyra becsülte Metternich diplomáciai eredményeit, példaképként tekintett rá.

Rendkívül elismerően írta vele kapcsolatban, hogy „a bécsi kongresszus után Európa addigi leghosszabb békés korszakát élte meg, nagyhatalmak között 40 évig egyáltalán nem volt háború, és a krimi háborút követően további 60 évig nem került sor kiterjed háborúra. Ráadásul ez a nemzetközi rend, amelyet minden addigi és azóta létrehozott rendnél határozottabban a hatalmi egyensúly nevében alkottak meg, paradox módon legkevésbé támaszkodott fennmaradása érdekében az erő alkalmazására.”

Nyitókép: Thomas Lawrence Klemens von Metternich herceg portréja (1815, részlet)

A rovat további cikkei