A cimbalom napja - 28. NEMZETKÖZI BARTÓK FESZTIVÁL

Egyéb

A cimbalom hagyományos népi használatából 1874-ben találta meg útját a koncertpódiumokra, amikor Schunda József kifejlesztette a hangversenycimbalmot. Ez négy lábat kapott, ami elviselte a stabilitást nyújtó vastagabb keret súlyát, valamint több húrt és hangtompító pedált. Rangjának sokat használt, hogy Liszt és Bartók szívesen használta kompozícióiban, a kortárs zenében pedig Kurtág György volt az első, aki felfedezte lehetőségeit. Legismertebb mestere Rácz Aladár és a tragikusan hamar elhunyt Vékony Ildikó volt. Ha e pompás hangszerhez annak avatott megszólaltatói és szellemes, cimbalomra komponált művek társulnak, valami olyan kivételes élmény születik, mint amilyen most, a Bartók Fesztiválon.
 Lukács Miklós és Farkas Rózsa

Farkas Rózsa cimbalomművész és vendégei: Lukács Miklós (cimbalom) és Szalai Péter (tabla) joggal nyűgözték le a hallgatóságot. Láng István, Tallér Zsófia, Borbély Mihály, Nagy Ákos, Kurtág György és Lukács Miklós művei a hangszer valamennyi képességét bemutatták, ezer szín, számtalan dinamikai árnyalat, szellemes zenei megoldások csendültek fel. Aki életre keltette mindezt, Farkas Rózsa, a hangszer mestere. Játéka végtelenül érzékeny, árnyalatgazdag, csodálatosan muzikális, technikailag sem ismer lehetetlent, csakúgy, mint Lukács Miklós.

 Szalai Péter

Borbély Mihály Öt miniatűrje három cimbalomra íródott, a kétcimbalmos változatot Farkas Rózsa kérésére készítette el, és ezen az estén briliáns előadásban szólalt meg. Nagy Ákos egy leheletfinom, sóhajszerű műben emlékezett meg Vékony Ildikóról, akinek Kurtág György ősszel saját, születésnapi koncertjét ajánlotta. Farkas Rózsa ihletetten, éteri finomsággal játszotta el a művet. Kurtág Szálkák című kompozíciója eredetileg gitárra készült, a kibővített művet maga a szerző dolgozta át cimbalomra, és a négy tétel hatalmas szellemi mélységeket jár be, méltón a címadó műhöz, Pilinszky verséhez. A záródarabot Farkas Rózsa és Szalai Péter felkérésére komponálta Lukács Miklós, triójuk megkoronázta az estnek ezt a részét.

100 ölelés (Debreczeni Márton és Nagy Csilla)

A második felvonásban a közönség átvonult a Márkus Emília kamaraterembe, ahol a 100 ölelés című kortárs tánckompozíciót adta elő Nagy Csilla és Debreczeni Márton, a zenei hátteret Lukács Miklós nyújtotta egy nagy kaliberű - érzésem szerint sok improvizációnak is teret adó - műben, csodálatos, a táncra figyelő, alázatos játékkal. A két táncos a testéből mindent kifacsart, amit egy emberi testből lehet, annak fizikai korlátait is meghazudtolva, csodálatos vizuális elemekkel gazdagítva, olyan koncentrált produkcióban, hogy annak szellemi megemésztése jócskán igénybe veszi a nézőket. A 100 ölelés azt a mindenkiben legalább egyszer megszülető, de beteljesíthetetlen vágyat fejezi ki, hogy miként tudunk beleolvadni, tökéletesen eggyé válni egy másik emberi lénnyel. A szerelem szublimációját a három művész magas fokra emelte, talán egy árnyalattal hosszabban, és itt-ott modorosabb koreográfiával, mint az ideális lenne.

 Lukács Miklós jazz quintetje

Az est megkoronázásaként a színház fantasztikus, átriumos éttermének kis színpadán Lukács Miklós jazz quintetje játszott. Tagjai Bacsó Kristóf (szaxofon), Dés András (ütőhangszerek), Lukács Miklós (cimbalom), Szalai Péter (tabla), Szandai Mátyás (nagybőgő). A cimbalom igazán nem megszokott egy jazz együttesben, de egy cseppet sem rítt ki, ezzel egyetlen estén a harmadik funkcióját mutatva be a hangszernek. A jazz lényege egymásra maximálisan figyelő, improvizációra képes, hangszerén mesteri fokon játszó muzsikusokban testesül meg, ennek ez az együttes minden szempontból megfelel. Az általuk szerzett darabok szellemesek, a hangulat remek volt, a miliő tökéletes, a magas színvonalú, sokszínű, szellemileg megterhelő estének, a cimbalom ünnepének nívós, tökéletes feloldása és levezetése. Jólesett hozzá egy pohár hűvös fehér bor.