Shifting Roots a neve annak a módszernek, mozgásnyelvnek, amelyet Joe Alegado fejlesztett ki, te pedig első asszisztenseként ma már szerte a világon tanítasz. Mit jelent ez a két szó (elmozdulás, áthelyezés, eltolódás, illetve gyökerek – a szerk.) az életed vonatkozásában?
A Shifting Rootssal való kapcsolatom tulajdonképpen egy folyamatot felfedező utazáshoz hasonlítható. A világban sok helyen megofrdulhattam a tánc jóvoltából, Texastól Indiáig egymástól egészen eltérő kultúrákkal találkozhattam, sokféle közegben, nagyon különböző csoporttal dolgozhattam, emiatt érezhetem ezt, amit az előbb megemlítettem. Ha az ember belegondol, tulajdonképpen a Shifting Roots elnevezés egy kicsit önmagában is egy ellentmondásra épül, hiszen a roots, a gyökér valahova odaköt, ugyanakkor épp a shifting, a mozgás által tud egyre mélyebbre hatolni, egyre stabilabbá válni. Vagy talán nem is leköt, hanem az alapokhoz ad erősebb kapcsolatot... Azonban mintha ez az ellentétpar mintha kiegészítené egymást, ezáltal egyfajta teljességet hoz létre, ami a mozgásnyelvben megjelenik. Ez a teljesség jelen van a mozgásformában, oda-vissza hatással vannak egymásra. Így az elmélyülés általi magamra találás van ebben benne.
És az a fajta alkalmazkodóképesség, ami a folyamatos mozgáshoz, útkereséshez szükséges?
Az is, abszolút, de ezt otthonról hozom. Apukám vajdasági, Szerbiából származik, anyukám pedig Magyarországon született, de az ő anya-nyelve a lengyel, a nagymamám csak itt tanult meg magyarul. Mivel egy ilyen sokfelől érkezett családból jövök, mindig azt éreztem, hogy ott van az otthonom, ahol a szeretteim vannak, és ahol éppen jól érzem magam. A gyerekkori nyarakat hol Óbecsén töltöttük, hol meg Lengyelországot fedeztük fel, hogy megismerjem a nagymamám örökségét is. Biztosan közrejátszott ez a színes kulturális keveredés is, hogy a kötődéseimet nem országhatárok jelölik ki.
És hogyan hatott rád London, ahol a The Place Contemporary Dance Academyn tanultál?
Londonban fel kellett nőnöm, meg kellett tanulnom az önállóságot, és azt is, hogy mit jelent az, ha a körülmények nem ideálisak, ezért le kell csupaszítani a fókuszt a legfontosabb dologra. London irgalmatlan drága város, ezért dolgoztam az iskola mellett, viszont arra is figyelnem kellett, hogy a munka ne valami muszájból végzett dolog, hanem szakmai szükségszerűség és továbblépési lehetőség is legyen. Szerencsére akkor kezdtem intenzívebben dolgozni Joe-val, ami rengeteg tapasztalatot adott, és azt is hozta, hogy rátaláltam az utamra.
Ez volt az első találkozásotok Joe-val?
Nem, ismertük egymást az ImpulsTanzról (1984-ben alapított bécsi nemzetközi táncfesztivál, amelyhez profik és amatőrök számára is nyitott workshopok, kurzusok kapcsolódnak – a szerk.), ahol egy kurzusán vettem részt. Én is klasszikus balettel kezdtem a táncot, a Balettintézetbe, majd Győrbe jártam, de hamar kiderült, hogy nem vagyok klasszikus balerinaalkat. A táncot viszont nagyon szerettem, nem akartam abbahagyni. Így kerültem a nagybátyám, Cserepes Gyula tanácsára Angelus Ivánhoz a Budapest Táncművészeti Szakközépiskolába, Iván pedig amolyan ösztöndíjként mindenkinek lehetővé tette, hogy nyaranta az ImpultTanzon két workshopra elmehessen. Én szinte random módon választottam Joe óráját, de azonnal azt éreztem, hogy megérkeztem, a helyemen vagyok, a testemnek jólesik ez a mozgásanyag.
Az iskolában négy évvel idősebbekkel voltam együtt, akik értelemszerűen előrébb tartottak nálam. Húztak magukkal, de mivel maximalista vagyok magammal szemben, folyamatosan az volt az érzésem, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég kreatív a koreográfiában, nem tudok mit kezdeni az improvizáció szabadságával. Voltak sikerélményeim, voltak kudarcélményeim, de a folyamatos keresgélésben nem találtam az egyensúlyt. Joe órája viszont pont annyira volt szabályozott és pont annyira volt szabad, amennyire nekem kellett. Miközben csináltam, nem a teljesítményre gondoltam, hanem arra, hogy jól érzem magam. Világossá vált, hogy erre van szükségem, hogy ezt szeretném csinálni. Aztán tanév közben átjártam Joe-hoz Bécsbe hétvégi kurzusokra, ő pedig látta, hogy nemcsak szeretem ezt a mozgásformát, hanem megy is.
Hogyan változott meg a viszonyotok? Hogyan lettél tanítványból partner?
Egy idő után kérte az órákon, hogy álljak előre, hogy én legyek támpont a többi résztvevőnek, aztán a kora miatt lassan átadta nekem a földön végzett gyakorlatokat. Fokozatosan tanultam meg az órák menetét, a gyakorlatokat, de munkált bennem a vágy, hogy eljussak oda, hogy ne csak másoljam vagy demonstráljam a rendszert, hanem meg is értsem és a magamévá tegyem azt.
Ahogy egyre jobban elmélyültem benne, és egyre tisztábbá váltak az összefüggések, úgy inspirált egyre erősebben és nyitott meg bennem különböző utakat. Valójában a rendszer adta korlátok között éreztem meg a szabadság ízét. Joe látta, hogy a magaménak érzem ezt a nyelvet, tisztelem, amit létrehozott, és engedte, hogy az általa kifejlesztett mozgásnyelvet a magam képére formáljam.
Ritkaság, hogy azt mondja egy mester: én is tanulok a tanítványomtól. Folyamatosan közeledtünk egymáshoz. Mindig bátran vihettem ötleteket, és ami működött, azt fokozatosan beépítettük. Nagyon tisztelem Joe nyitottságát, hogy még mindig nyughatatlan és keresgél. Hogy nem tekinti késznek vagy véglegesnek azt, amit megalkotott, hanem folyamatosan alakítja.
Neked van már tanítványból lett partnered?
Inkább úgy fogalmaznék: van egy nagyon kedves segítőm. Tízegynéhány évvel idősebb nálam, és ő is abban az évben volt először Joe-nál Bécsben, amikor én. Egyébként egyáltalán nem profi táncos, hanem az Austrian Airlinesnál légi utaskísérő, de annyira kitartóan és elhivatottan csinálja, hogy tökéletesen megbízom benne. Amikor felkértek, hogy tartsak kurzust Bolzanóban vagy az ImpulsTanzon, egyértelmű volt, hogy Christophe-ot kérem meg.
Nem csak profik vagy tánccal profi szinten foglalkozni akarók járnak az órákra?
Nem bizony, civilek is jönnek, és ugyanolyan intenzitással dolgoznak! Persze más célokkal, mert elképzelhető, hogy egy táncost a technikai rész vonz, míg egy tánckedvelőt inkább az órák atmoszférája. A mentalitásbeli különbség inkább kulturális.
Az egyik véglet India, ahol egészen zavarba ejtő volt az a mesterkultusz, amivel rám tekintettek, és az a feszült, intenzív figyelem, ami ebből következik. Ezzel szemben Texasban rányomta a bélyegét a kurzusra az Amerikára jellemző „versenypopkultúra”. Nagyon hasznos megtapasztalni ezeket a szélsőségeket, hogy ne lehessenek prekoncepcióim, hogy tudatosítsam magamban, soha nem szabad kész elképzelésekkel nekiindulni.
Az április 28-i premier, a Bits and Pieces is ennek a mentén készült?
EEgyértelműen. Igazi szívprojekt ez nekünk, érzelmileg mindhárman, Joe, Katarina Vlnieškova – aki Joe első asszisztense volt Európában – és én erősen kötődünk hozzá. A vezérfonál természetesen Joe munkája és a Shifting Roots, de nincs konkrét szcenárió. Ahogy a cím is mutatja: a darab érzelem- és élményfoszlányokból épül. Abban reménykedem, hogy ezekből az egymás mellé kerülő emlékdarabkákból megérezhető a köztünk levő szeretet. Aki ismeri Joe-t, aki dolgozott vele, azt személyes szinten érintheti meg, aki pedig még sosem találkozott vele, az is kap egy képet róla az előadásból.
A Bits and Pieces egyikünknek sem egy szokásos bemutató. Már most másképp izgulok, mert tudom, hogy így még soha nem tettem ki magam a színpadra, ennyire még sosem voltam jelen a teljes valómban, lelkileg teljesen lemeztelenedve. Érdekes módon mégsincs bennem aggodalom, nem bénít a maximalizmus, mert tudom, hogy ez az a rendszer, amiben önmagam vagyok. Az pedig külön ajándék, hogy két hét alatt elment az előadásra minden jegy. Meglepő és megtisztelő ez az érdeklődés.
Számodra ez egy összegző este lesz vagy a felnövéstörténeted újabb fejezetének a kezdete?
Elsősorban a húgom születésnapja, aki meg van győződve róla, hogy mi ezért csinálunk előadást! De viccet félretéve: nehéz kérdés. Azt hiszem, mostanra érett meg az alkalom, és a véletlennek köszönhetően most lett rá idő és hely, hogy együtt lépjünk színpadra. Ebből a szempontból nyilvánvalóan összegzés. Három éve tanítok Bécsben egyedül, tavaly tartottam először kurzust az ImpulsTanzon, idén visszahívtak – az önállósodásom tehát elkezdődött. Miközben nem akarok elszakadni Joe-tól, de ez tényleg olyan, mint a felnövéstörténet újabb fejezete. Vagy ha már Shifting Roots: olyan, mintha az a bizonyos gyökér újabb elágazáshoz érne.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
