A bukaresti zenekar tagjai közül ketten akkoriban születtek, amikor ez a ma már klasszikusnak nevezett rockzene meghódította a világot. Pontosabban a világ szabadabbik felét, mert azt az Európán és Amerikán végigsöprő új hullámot, ami a korábbi időszak után életérzésben egészen mást hozott, a világról az előző generációhoz képest merőben mást gondolt, azt a korabeli kommunista hatalom a jól felfogott érdekei szerint megállította a blokk határán. A szabadság szelét azonban sokan megérezték, mert a réseken persze befújt a nyugati szél. Az egyik ilyen tudott rés Jugoszlávia volt. Akinek része volt az élményben, hogy a korai nyolcvanas években bemenjen egy belgrádi lemezboltba, és a már hallott, bár addig csak vágyott angol és amerikai rock lemezek közül válogasson (elegendő dinárral a zsebében), annak nem magyarázom, mit jelentetett a Pink Floyd The Wall című dupla lemezét sajátként szorongatni. Szinte semmit nem tudok a korabeli román helyzetről, hallomásból csak annyit, hogy oda akkoriban kevésbé szivárgott be a nyugati rockzene, azonban nyilván, az a közeg sem volt hermetikusan védve ettől a zenétől.
Mindezt csak azért mondom el előzetesen, mert a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a U2, a The Police és annyi más zenekar az első nagyhatású hullám után már kifinomult pontossággal hozta azt, ami különös módon azóta sem veszítette el a jelentőségét, és amit a korábban a mindettől való rendszerszerű elutasítás fel is erősített. A román csapat az ének, gitár, szólógitár, basszusgitár, dob klasszikus felállással hozza a hangzást. Az angol nyelvű dalok pont ugyanarról a szerelemről és elvágyódásról szólnak, mint a fent emlegetett korabeli mintazenekaroknál. Mondhatni, bájosan korszerűtlen az egész, de Doru Trascau, Florin Vasile, Alex Voicu és Dorian Cazacu ezt szemmel láthatóan nemcsak szereti, hanem reflektál is erre, így a korszerűtlenségből szükségszerűen időtlenség lesz. Ekként az, hogy Come Back Girl ? az egyik legnagyobb tapsot kapott számuk ?, vagy a Push the Pedal már úgy hangzik, mint ahogy egy Csehov színmű pár plasztikus sora, amin már a megírásakor is egyszerre kellett röhögni és sírni ? az idő múlásán mulatva. Hangozzék ez bármilyen képtelenül, de ezen a szeles, napos szerdai délutánon a zenetörténet viruló közös élménye kötötte össze a maroknyi román tinédzsert a magyar, többségében éppen kamaszgyerekes szülőgenerációt.
