Minden alkotónak van egy korszaka, amelyben visszatér a zenei anyanyelvéhez

A bőröndökből ítélve utazásról estetek be a beszélgetésre. Honnan jöttök?  

Petruska András: Belgiumban voltunk, Leuvenben, ahol él egy holland tanárnő, aki önszántából megtanult magyarul, beleszeretett a magyar kultúrába, és tizedik éve szervezi a Hungarománia nevű fesztivált.

Tehát már európai hírű a duótok. Mindketten szólisták vagytok, hogy kezdődött a közös munka?

Petruska András: Majdnem húsz éve ismerjük egymást, ugyanabba a zeneiskolába jártunk, aztán egy osztályba is. Azóta mindketten a saját szólóprojektjeinket csináljuk, viszont a barátság soha nem szakadt meg. Mígnem eljött Bogi zenekarának tízéves jubileumi koncertje a Várkert Bazárban, ahová meghívott vendégnek.

Csemer Boglárka: ...ami után konkrétan azt mondtam, hülyék vagyunk, ha nem játszunk együtt. Egy ilyen évfordulós koncert előtt átgondolod, kik azok, akik végigkövetnek a pályádon, így azon a színpadon csak a barátaim voltak. Körbenéztem, és azt mondtam, hú, de jó nekem! Ott állt Andris is, ami annyira természetes volt, hogy tényleg az zakatolt a fejemben, ahogy jöttem le a színpadról, hogy nem vagyunk normálisak, ha nem játszunk együtt.

Hogy áll össze a műsor?

Cs. B.: Tehát lejöttünk a színpadról a 2023-as jubileumi koncert után azzal, hogy valamit kéne közösen csinálni. De mit? Egy hónap múlva berepült a virtuális postaládámba egy felkérés egy dél-koreai világzenei fesztiválra. Rájöttem, hogy itt a lehetőség, hogy Andrissal elindítsuk a közös zenei projektünket. Szerencsére ő is pont ráért, így egy hónapunk volt, hogy felkészüljünk.

Korábban is játszottatok együtt népzenét?

Cs.B.: Nem, de annak idején kölcsönadtam neki egy népdaléneklő könyvet, amit húsz év után kaptam vissza. Bennünk volt ez is, de hamar ráálltunk saját dalos irányra, így a népdalok egy időre parkolópályára kerültek.

Hogyan épült fel a közös műsor?

P.A.: A koreai program adta a későbbi műsor vázát. Utána mindketten megállapítottuk, hogy ez a projekt vadonatúj zenei gondolatokat hozott ki belőlünk, és sok szempontból még lazább is, mint a saját produkciónk. Oda a saját személyünket, arcunkat, nevünket, legérzékenyebb gondolati világunkat visszük ki.

Ha elkezded például, hogy Tavaszi szél vizet áraszt, vagy Indulj el egy úton, arról a legtöbb embernek már van saját emléke, tudása, tehát ezeknél a daloknál mi interpretálók vagyunk.

Cs.B.:  Arról is sokat diskuráltunk az elején, milyen nehéz népdalokkal fellépni, hiszen ezek nem azért születtek, hogy kiállj a közönség elé a szép ruhádban, és előadd őket. Végig kellett gondolnom, hogyan jelenjek meg a színpadon, mennyire mozogjak, mit engedhetek meg, mi az, ami még a dalt szolgálja, és nem arról szól, hogy ott áll egy művésznő és énekelget. Sokat filozofáltunk az elején arról, hol van az a vonal, ami még engedi kidomborodni a személyiségünket, ugyanakkor nem sérti a dal szellemiségét és a hagyományt szolgálja.

Milyen mértékben nyúltok hozzá a népdalokhoz?

P.A.: Néha pofátlanul erősen. Van egy-két olyan dal, amit elég messziről indítok. Mindkettőnk munkásságát erősen inspirálták a külföldi zenék. Boginál a pop mellett a francia sanzonvilág, vagy a jazz is, nálam az akusztikus gitáron az ír és az amerikai alapok. De arra is emlékszem, amikor valami ír dolgot gyakoroltam a gitáron, és eszembe jutott: pont ilyen ritmikákkal dolgozik a moldvai kaval.

Ki is próbáltad a gitáron?

P.A.: Persze, moldvai csángó zenét játszom is. Talán pont az idegen kultúra iránti érdeklődésem szólított meg, vagy talán okozott egy kisebbfajta bűntudatot, hiszen van egy saját zenei kultúrám is – azt miért nem ismerem ennyire? Zenészként szerintem felelősségünk is van ebben. Viszont nem akarjuk magunkra ölteni a matyó ruhát sem, vagy úgy csinálni, mintha népzenészek lennénk. Azért jó analógia a blues, mert mi is zenészként, könnyűzenészként próbáljuk magunkon átereszteni a saját kultúránkat. Én azt gondolom, hogy ezt szabad, sőt, illik is, bár lehet, hogy egy keményvonalas népzenész vitatkozna ezzel.

Bármilyen művészeti ágról beszélünk, minden alkotónak van egy olyan korszaka, vagy előbb-utóbb lesz, amikor visszatér az identitásához, a gyökereihez. Tulajdonképpen az anyanyelvéhez.

Nálad mikor jelent meg a népdal?

Cs.B.: Az általános iskolában volt egy erdélyi énektanárnőm. Amikor az első népzenei műsort összeraktuk Andrással, nagyrészt abból táplálkoztam, amit ő adott át nekünk. Csodás tanár volt, tőle tanultam azokat a moldvai csángó népdalokat, amik a műsorban is elhangzanak.  Amikor tiniként elkezdtem popot hallgatni, a népzene a háttérbe szorult.

Az elmúlt 5-6 évben elég sok külföldi fesztiválon képviselhettem a saját BOGGIE nevű formációmmal Magyarországot. Nemegyszer kerültem olyan helyzetbe külföldi énekesekkel, ahol mutogattuk egymásnak a zenéinket. Van egy fantasztikus algériai énekesnő, Manal Gherbi, akivel csináltam is egy duettet. Ő arab–andalúz népzenét művel, abban a térségben az a népzenéjük. Mindent ismer, és mutogatott egy rakás felvételt a tradicionális szaharai zenétől a kicsit poposabb, groove-osabb fúziós, algír népzenéig. Aztán megkérdezte: és nálatok mi van?

Ott ültem két jazztanszakot végzett zenésszel, és fél óráig gondolkodtunk, mit mutassunk neki. Végül egy Muzsikást választottunk, de engem elkezdett piszkálni, hogy ez így nincs rendben. Van egy még személyesebb élményem is: rengeteget éneklek otthon, a dalok pedig természetesen a két kislányom fülébe is belemásztak. Nagyon jó érzés, hogy most már ők is velem éneklik, hogy a csitári hegyek alatt…

Hogy fér össze a gitár a magyar népzenével?

P.A.: Kérdezték ezt már, és én azt válaszoltam, hogy

Úgy gondolom, hiányérzet nélkül meg tudtuk tölteni a Müpa nagyszínpadát, ezrek érezték jól magukat, mondjuk, egy Kaláka Fesztiválon. Az a varázslat vagy a meglepetés benne, hogy ketten vagyunk, ami nagyközönség előtt is működik, de egy szalonban fellépve is tökéletes.

Hogy nyúltok a magyar népdalokhoz, hogy lesz a tiétek a műsor?

Cs.B.: Andrisnak van egy nagyon speciális, sőt bravúros gitártechnikája, amit ebben a műsorban tényleg fel tud csillantani. Nagyon fifikás, részletgazdag átdolgozások, rengeteg meló van bennük. Emellett ott a két énekhang, amit igyekszünk úgy használni, hogy a legtermészetesebben szóljon. Tehát nem hajlítgatom agyon a dalt, nem kezdek el „poposkodni”, csak azért, hogy megmutassam, azt is szépen ki tudom énekelni.

Gondolom, „csángóskodni” se kezdtek el.

Cs.B.: Ebben a műsorunkban a dalt tesszük előre. Persze, ott a személyiségünk is, de nem tolakodóan.

P.A.: Hasonló az iránytűnk szerencsére. Ezek a dalok mesélnek, mi sem a hangokat csillogtatjuk, hanem mesélni próbálunk. Ez nagyon jó feladat, mert amikor a kreativitásomat több formációba tudom csatornázni, felszabadítja a saját dalszerzésemet is.

Cs.B.: Most készül az új BOGGIE-lemezem, ez lesz az ötödik. Ezen lesz egy popdal, aminek az a címe, hogy Szerelmet szakajtok. Korábban biztos nem adtam volna ilyen dalcímet, pedig olyan szép.

Csak magyar népdalokból áll a műsor?

P.A.: Van benne most két saját szám is. Az első lemezemen van egy pszeudonépdal a Dunáról, az benne maradt, illetve Bogi megzenésítette Csoóri Sándor versét, az Anyám fekete rózsát. Ez azért is izgalmas, mert Csoóri pont az a generáció volt, aki megélte a falu városba vándorlását, és ő mindkét identitását magával cipelte egész életében. Bogi fel is olvas egy vonatkozó interjúrészletet Csoórival. Ez pontosan rámutat arra, hogy mi mégis mit akarunk városi gyerekként a népzenével.

Cs.B.: Egy kicsit tényleg féltünk az elején attól, mi lesz, amikor két városi könnyűzenész népzenét énekel, nem is feltétlenül népi díszítésekkel. Van-e ennek helye, nem nézik-e rossz szemmel, vagy nem tekintik pózőrködésnek? Szerencsére magától értetődő természetességgel érezték meg az emberek, hogy mi a célunk. Nagyon tudnak hozzá kapcsolódni – és ami megdöbbentő a színpadon állva –, valaki mindig megkönnyezi a nézőtéren ezeket a dalokat. Szinte programszerűen érkeznek ugyanazok a visszajelzések Brüsszeltől Szöulig, és közte ugye ott van Magyarország.

Címlapfotó: Petruska András és Csemer Boglárka. Fotó: Nagy-Simon Judit