Egy történetíró visszavonultságából figyelem, ahogy a művészek alakulnak

Hogyan kerültél kapcsolatba a képzőművészettel?

A nevelőapám festőművész volt, és habár egyáltalán nem mozgott a kortárs képzőművészeti közegben, inspirált a munkássága. Szerettem nézni, amikor festett, vagy lapozgatni a műtermében felhalmozott művészeti katalógusokat. És bár óva intettek attól, hogy bármi közöm legyen a művészethez, már fiatalon, a gimnázium elején tudtam, hogy kortárs képzőművészettel szeretnék foglalkozni.

Fel sem merült benned más pálya terve?

Sok minden érdekelt, például a pszichológia. A gimnáziumba még majdnem természetvédelmi szakra jelentkeztem, csak aztán rájöttem, hogy nem akarok annyi kémiát tanulni. Gyorsan világos lett, hogy a bölcsészet lesz az, amiben igazán jó vagyok.

Kezdetben nem feltétlenül tudtam, hogy létezik a kurátori funkció, de aztán a gimnázium és az egyetem alatt minden szépen kikristályosodott. Az egyetemi jelentkezés előtt nem sokkal még nem tudtam, mi az, ami lefedné, amit én szeretnék, de aztán az utolsó utáni pillanatban megtaláltam az esztétika szakot.

Festő sem szerettél volna lenni?

Nem, én gyerekként is inkább szavakkal tudtam jól kifejezni magam. Inkább írtam és beszéltem. Ami jó is, hiszen kurátorként tulajdonképpen az a dolgom, hogy fordítóként kapcsolatot teremtsek mű és nézője, művész és befogadó között. Nekem kell verbalizálnom azt, amit a művész az alkotásaival közölni szeretne.

Miért esztétika, és miért nem művészettörténet?

Az egyetemen sok művészettörténetet is tanultam, ami borzasztóan hasznos volt, viszont úgy gondolom, hogy azt a gondolati szabadságot, amiben én kreatívan tudok teljesíteni, jobban megadja az esztétika. E tudás birtokában jobban tudok integrálódni a jelenbe, és úgy érzem, hogy a látóterem tágításában is sokat segített, hiszen a szakon nemcsak képzőművészettel, hanem irodalomelmélettel, zenével, színházzal és filozófiával is foglalkoztunk. 

22 évesen, gyakornokként kerültél a Godot Galériába. Hogyan történt?

Vidéki lányként kerültem Budapestre. Egyetemistaként elkezdtem járni a megnyitókat, de valójában teljesen kétségbe voltam esve. Mindig úgy éreztem, hogy mindenki tudja, mit kell csinálnia, csak én nem. Kívülállónak hittem magam, mindent csupa élvezetből csináltam. Így amikor a Godot gyakornoki pozíciót hirdetett, az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem. Aztán a kíváncsiságom szimpatikus volt nekik. Nem gondoltam, hogy ebből ilyen hamar lesz valami, de a lelkesedésem átragadt azokra is, akikkel elkezdtem dolgozni. 

Ez a kíváncsiság kevesekben van meg, pedig a művészeket éppen így lehet inspirálni.

Abszolút. Sokféle művésszel dolgoztam már együtt; nagyon szeretem, ha a közös munkát hosszú beszélgetések előzik meg. Nem szokványos, hogy nyitott füllel, figyelemmel forduljunk másokhoz, hogy érdeklődők legyünk. Ez talán azért is nehéz, mert kell hozzá egyfajta lelassulás, amibe ebben a rohanó világban nehéz belekerülnünk.

Szerinted a kurátornak hogyan kell segítenie a művészt?

Azt szeretem a legjobban, ha hosszan lehet a művészekkel közösen gondolkodni, mielőtt egy kiállítást elkezdünk megvalósítani. Ha együtt tudunk felépíteni valamit, és közben odafigyelek rájuk, támogatom őket, adott esetben pedig segítek nekik letisztázni dolgokat. A legjobb, amikor több hónapon vagy akár egy éven keresztül gondolkodhatunk együtt ugyanarról, amikor a nulláról indulva építhetünk fel egy kiállítást, amelyet koncepcionálisan az adott térhez lehet igazítani. Ebben van egyfajta teremtésélmény; elképesztően fantáziadús, varázslatos és kreatív folyamat. Ha meglévő művekből dolgozunk, akkor változó, hogy miként kell részt vennem benne. Vannak olyan művészek, akik szeretik, ha egy kurátor folyamatosan ott van mellettük és fogja a kezüket, irányítja őket, mások pedig inkább dominánsak szeretnek lenni. Egy kurátornak éreznie kell, hogy melyikük mit igényel, kihez miként kell viszonyulni. 

Az eddigi legnagyobb projekted Koronczi Endre nagy kiállítása volt a Godot Intézetben. Hogyan dolgoztatok rajta?

Régóta követtem a munkásságát; közel éreztem magamhoz azt a gondolatiságot, amelyet ő képvisel. Aztán a doktori dolgozatom egyik fejezetéhez megkerestem, hogy interjúzzunk. Gyorsan egymásra hangolódtunk, és hosszú interjú született, amelynek ugyan csak egy részét tudtam publikálni, ám a többi fontos gondolat sem veszett el: a disszertációmban megjelennek majd.

Az érdekelt, hogy ő mint ember és mint művész hogyan tud kollaborálni egy természeti erővel: a széllel, és hogyan gondolkodik a belső terekbe való integrációjáról. Az első beszélgetésünket aztán több is követte, és akkortól már figyeltünk egymásra. Majd úgy alakult, hogy kiállítást hozhattunk létre a Godot Intézet nagy csarnokában. Volt időnk rá, hogy kitaláljuk a narratívát: másfél év alatt született meg a projekt, amelynek egyik fontos része a Magyar Tudományos Akadémia leselejtezett szellőztetőelemeinek  megszerzése és az intézetbe szállítása volt.

Endrével azért is volt jó együtt dolgozni, mert ő konceptualista művész, aki nagyon mélyen tud gondolkodni. Izgalmas volt végigkövetni az absztrakt folyamatokat. Már megvannak a terveink arra, hogyan építjük tovább ezt a projektet, amit nagyon várok.

Miről szól a doktori kutatásod?

Mozgástípusokat kezdtem el kutatni; olyanokat, amelyek meghatározók a kortárs társadalomban, és hangsúlyozottan megjelennek a kortárs képzőművészeti projektekben. Jelenleg három alappillérem van: az egyikben a lelassulási gyakorlatokról, egy másikban a sétaalapú művészeti projektekről írok – ez vezet át az áramlásról szóló fejezethez, ami a szélalapú művészetre fókuszál. Számomra is üdvözítő ezekről a kérdésekről gondolkodni, sőt bizonyos gyakorlatokat igyekszem beépíteni az életembe.

Mennyire volt mély víz, amikor a Godot Galériából átkerültél a Godot Intézetbe, ahol óriási tereket kell megtölteni?

Inkább a hatalmas lehetőséget láttam meg benne, és elképesztő örömmel álltam neki a munkának. Mindig inspirál, ha egy adott térrel tervezhetek, és az intézetben lehet nagy volumenű dolgokat csinálni, ami óriási szabadságot jelent. De a kis méretű, intim kiállításokba is ilyen nagy energiákat szoktam belepakolni, azok más szempontból vonzóak a számomra. Magyarországon kevés olyan nagy léptékű kiállítótér van, ahol a művészeknek egyéni kiállításokat lehet rendezni, ezért érzem a felelősséget is. Figyelnem kell arra, hogy a művész komfortosan érezze magát ott, és segítenem kell, hogy ekkora térben tudjon gondolkodni. 

A Godot Labor tere, amelynek vezetője vagy, kicsit más. Ott négy szinten zajlanak az egyéni, páros és esetenként csoportos kiállítások. Sőt meghatározott művészkollektívával dolgozol együtt benne. Hogyan kell ezt elképzelni?

A Godot Labor öt évvel ezelőtt kísérleti szándékkal indult: szerettük volna kipróbálni, hogy a sokféle alkotói hanggal rendelkező művészek és én mint kurátor milyen dinamikával tudunk együtt dolgozni és gondolkodni. Mivel különböző típusú művészek alkotják a csapatot, sosem volt szándék, hogy hasonló műveket készítsenek, inkább azt szerettük volna, ha motiválják és inspirálják egymást. Kisebb egymásra hangolódásokból születtek már közös kiállítások. Ezeknek olyan szép eredményei is vannak, mint Gallai Judit Ágnes és Gáspár Annamária Természetem puhasága című kiállítása, amelynek ötlete egy közös installáció nyomán született. A Godot Labor így az évek alatt olyan helyszín lett, ahol az alkotók szakmailag és gondolatokkal segítik egymást, és miközben együtt formálódnak, egyre jobban rátalálnak a saját hangjukra. Élvezem, hogy egy történetíró visszavonultságából figyelem, ahogy ezek a művészek alakulnak, de amikor kell, ott vagyok mellettük.

A Godot Laborból nőtte ki magát az It’s fine mozgalom, amelynek művészei adott témára reflektálva, szoros együttműködésben alkotnak. Mi ennek a koncepciója?

A Covid utáni időszakban a legtöbb baráti és szakmai beszélgetés úgy indult, hogy senki sem tudja igazán, mi történik körülötte. Ez a teljes létbizonytalanság volt az ösztönzője a projektnek, amelynek alapja a könnyed igazságkimondás, ami gyakran hiányzik körülöttünk. Az udvari bolond szabadsága ez. A jelen kríziseiről fogalmazunk meg állításokat, figyelve arra, hogy ne felülről beszéljünk, és ne törekedjünk megoldások megfogalmazására. A dolgok fesztelen megállapítása a cél anélkül, hogy bármilyen konklúzióra jutnánk. Kurátorként arra kell odafigyelnem, hogy a művek igazat mondjanak, de ne váljanak túlzóvá vagy általánosítóvá. 

Szerinted milyen a jó művész-kurátor kapcsolat?

Gyakran tapasztalom, hogy más szakmákban és sokszor nálunk is jelen van egyfajta harcias vehemencia: az alkotók vagy épp a szakma tagjai igyekeznek egymást felülmúlni. Ám szerintem e szakma szépsége és ereje épp abban állna, hogy ha már olyan finom és érzékeny dolgokkal dolgozunk, mint a műtárgyak, akkor egymáshoz is így viszonyuljunk. Empatikusan és asszertíven. Figyelek arra, hogy erőszakmentesen dolgozzam együtt a kollégáimmal is, a művészekkel is.

Művészeti íróként is számon tartanak. Hogyan kapcsolódik a többi tevékenységeidhez az írás?

A kétféle gyakorlat segíti egymást, sőt gyakran érzem úgy, hogy valamiről jobban tudok írni, mint megcsinálni, vagy éppen fordítva. Számomra ez is egyfajta szabadság, mert így eldönthetem, hogy épp mihez nyúljak hozzá. Egyébként grafomán alkat vagyok: órákig bele tudok mélyedni az írásba, ami feltölt és lecsendesít. Rendszerezi a gondolataim. Ezért a kurátori projektjeimet mindig úgy kezdem el, hogy írok egy hosszabb szöveget, ami segít végiggondolni és letisztázni, mit szeretnék csinálni. Írás közben sok mindenre rájövök, ez a magammal való beszélgetés terepe.

Milyen a jó művészet?

Fontos, hogy legyen olyan kifejező nyelv, ami a művész sajátja, és ami máshol nem tud megjelenni. Az is lényeges, hogy a műnek legyen olyan tartalma, amit másképp nem lehetne közölni. Hogy legyen benne valami elvitathatatlan. 

Jellemzően azokat a műalkotásokat szeretem, amelyek az adott idő vagy tér által nem korlátozott kijelentéseket próbálnak tenni, amelyek kicsit eltávolodnak a világ aktuális valóságától, és nem kapcsolódnak kurrens állapotokhoz, divatokhoz, trendekhez. Nagyon kedvelem a minimalista művészetet; az a fajta csupaszság és feltárulkozás, ami  jelen van benne, vonzó számomra. 

Milyen terveid vannak?

Be kell fejeznem a doktorimat, és közben folyamatosan dolgozom az aktuális kiállításokon. Februárban a Godot Intézetben nagyszabású Szüts Miklós–Vojnich Erzsébet-tárlat nyílik, a Godot Labor tereiben pedig Határ Attilának és Ács Kinga-Noéminek rendezek kiállításokat. Közben Lendeczky Kingával a közös környezetesztétikai projektünk második kötetét szerkesztjük, és már Koronczi Endrével is dolgozunk a következő projektünkön.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu