Pénteki kultúrrandi Csernovszky Márk zeneszerzővel

Csernovszky Márk játéka először egy Lázár tesók-koncerten ragadott magával, aztán idővel elkezdtem hallgatni a saját számait is. Ahogy mélyebbre ástam magam a munkáiba, egyre inkább elképedtem azon, hogy ennyire fiatalon milyen sokféle dolgot csinált már. A vele való beszélgetés pedig visszaigazolta a sejtéseim: nemcsak tehetséges, hanem nagyon különleges figura is.

Gyakran mondják rád, hogy olyan vagy, mint a kis herceg?

Kiskoromban nagyjából mindenki mindenhol megemlítette ezt, később a zongoratanárnőm hívott így. Mostanában már ritkábban mondják, de azért szembe szokott jönni. Részben ezért is alakult úgy, hogy meghatározó olvasmányélményem maradt ez a regény. A kis herceg fontos hős számomra.

A kis herceg nem e világi, csodabogár figura. Te is ilyen vagy?

Néhány éve még az egyébként olyan, elég különleges világokban is idegennek éreztem magam, mint az alternatív vagy a komolyzenei közeg. Talán azért, mert sosem volt egyértelmű, hova szeretnék tartozni, talán azért, mert a számomra fontos művek világát kerestem a valóságban is, és minden közeghez ezzel az elég irreális elvárással közelítettem. Mindig is furcsa elképzeléseim voltak az életről, viszont amióta többféle közeget ismerek, és jobban nyitok az újabbak felé, kevésbé érzem magam csodabogárnak. Gondolom, leginkább ez számít. Valójában rengeteg csodálatos kis világ van Magyarországon, amikben nem nehéz otthon éreznie magát az embernek.

Egy interjúban azt mondtad, hogy a zenélés a legtermészetesebb dolog volt a családotokban. Hogyan kell elképzelni a mindennapjaitokat?

Édesanyám hegedűművész, sokat gyakorolt otthon, de számomra még ennél is meghatározóbb élmény, amikor időnként odaült a zongorához, és szertartásosan eljátszott egy Erik Satie-darabot, valamint elénekelte az Ich grolle nicht (Nem haragszom) című Schumann-dalt a Dichterliebéből. A nővérem sokáig fuvolázott, a bátyám basszusgitározott, az unokatestvérem szintén gitározott, és mindannyian rengeteg, nagyon különböző zenét hallgattak. Az apukám pedig fizikatanárként a figyelmet testesítette meg. De neki köszönhetem Domenico Scarlattinak és a Pink Floydnak a szeretetét.

Aztán amikor négyéves lettem, lett egy zongoránk. Imádtam rajta játszani, a zeneiskolában ezért zongorán kezdtem el tanulni. De a húgommal és az unokatestvéreimmel otthon is folyton zenéltünk, és a produkcióinkat olykor videóra vettünk, máskor pedig képzeletbeli zenekarokat alapítottunk. Természetes volt, hogy ha összegyűlünk, akkor zenélünk. És ez ma sincs másképp, hiszen a bátyámmal és az unokatestvéremmel együtt játszom a Deus Ex Quartetben, a húgommal saját zenekart üzemeltettünk, a bátyámmal most készítettünk egy albumot, és színházi projekteken is dolgozunk közösen.

Úgy tűnik, evidencia volt, hogy zeneszerző leszel.

Gyerekként úgy képzeltem, hogy zenész és valami szeretnék lenni: űrhajós, focista, cipőtervező… Az, hogy a zenén belül mit szeretnék csinálni, már nehezebb kérdés volt. Ezt a kérdést még most sem érzem lezárva.

Eleinte rocksztár és klasszikus zongorista egyszerre szerettem volna lenni, aztán volt egy pont, amikor abba akartam hagyni a zongorázást, de annyira azért nem volt nehéz meggyőzni, hogy ne tegyem. Más hangszereket is kipróbáltam: szeretek gitározni, citerázni, hárfázni…

Tizenegy-két éves koromban jöttem rá, hogy a zenék megalkotása érdekel igazán. Szép lassan körvonalazódik számomra, hogy mindenből a legszebbnek önálló darabok komponálását gondolom, műfajtól függetlenül.

12 éves voltál, amikor a húgoddal megalapítottátok a Szagos Hörigekkók nevű együttest. Milyen zenéket játszottatok?

Amikor pontosan tíz éve mikrofont kaptam a nagybátyámtól, és gitárt, erősítőt szereztem, otthon ebéd előtt a kedvenc szórakozási formánk volt felvenni az ének-gitár-szinti impróinkat. Elég értelmezhetetlen paródiákat játszottunk fel, amelyek a világ zenei palettájának egyik részébe sem igazán illeszkedtek. Furcsa, külön világ volt az a zenekar.

A magunk szórakoztatására készültek a dalok, aztán a bátyám születésnapja alkalmából az összes számunkat kiírtuk lemezre, és nagyjából úgy gondoltuk, hogy ezzel vége is lett a zenekarnak. Csak egy véletlensorozatnak köszönhető, hogy ezek a dalok végül emberek elé kerültek. Nővérünk megmutatta a zenéinket a kisképzős barátnőinek, akiknek lakáskoncertet csináltunk. Egyikük felkért minket a kocsmájába játszani, ahonnan más helyekre is hívtak, így szép lassan nagyjából már kéthetente koncerteztünk valahol. A Pegazusok Nem Léteznek énekesnője, Ács Eszter, aki szintén a nővérem barátnője, megmutatta a dalainkat Lázár Dodinak, aki az egyik első koncertünk után felajánlotta, hogy néhány számunkat felveszi. 

A Lázár Domokossal való barátságod meghatározó volt abban, hogy az alternatív zenei közegben is megismerjék a nevedet.

Az Esti Kornél és a Pegazusok Nem Léteznek nagyon fontos zenék voltak számomra, a budapesti légkört az ő szövegeiken keresztül tudtam értelmezni. A zenekar vezetett el Kosztolányi novelláskötetéhez is, amit azóta rengeteget olvastam, és kulcs volt a városhoz. Korábban nem nagyon vettem észre, hol élek, ezért óriási élménynek számított, amikor élőben találkoztam Dodival, az pedig, hogy megkért: zongorázzam a Petőfi Akusztik-felvételükön, leírhatatlan érzés volt. Ekkor 14 éves voltam, és akkortól kezdve rendszeresen felléptem az akusztikus előadásaikon, például a Müpában is. A Dodival való barátság megnyitotta a kaput az alternatív zenei szcéna felé: megismerkedtem zenészekkel, egyre több kollaborációban vettem részt. 

Érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen más a hangulata egy Lázár tesók-koncertnek, ha csak ketten vannak a srácok, mint akkor, ha veled kiegészülnek.

Valamilyen hangszer beemelése teljesen más atmoszférát ad egy számnak. Ez a komolyzene esetében is így van, de áttetsző hangszerelésű könnyűzenei előadás esetében talán még frontálisabban érzékelhetők a különbségek.

Mennyire lehet hangsúlyos a zongora jelenléte egy ilyen koncert esetében?

Úgy érzem, hogy e téren sokat fejlődtem, amióta a Lázár tesókkal játszom. Minden könnyűzenei formációban a legnehezebb feladat a hangszer szerepét megtalálni a dalokban, és ez, mivel sokáig vagy egyedül játszottam, vagy komolyzenében kísértem, nehéznek bizonyult. A zongora ebben a formációban egy szín: nem dominál, hanem szolgál, és amikor előtérbe kerül, annyit kell játszani, amennyit a dal megkíván. Ez mindig kihívás. Alázatosan kell viszonyulni az adott dalhoz, és közben fontos minden pillanatban jelen lenni.

Zeneszerzőként mi izgat jobban: a létrehozás vagy a prezentálás?

A zeneszerzés nálam sok fázisból tevődik össze. Bizonyos fázisai nagyon izgalmasak, mások pedig fájdalmasak. Ha a darab már nagyjából kész, és csak kozmetikáznom kell rajta: kottagrafikázni, notációs hibákat keresni, abban azt szeretem, hogy biztosan tudom: amennyi energiát belefektetek, annyival előrébb is jutok vele. Ilyenkor néha normális embernek érzem magam. Viszont a kezdeti fázis sok esetben eszméletlen sok munka, sokszor úgy, hogy végül kidobom az egészet. Ráadásul agyban is és lélekben is mélyre kell ásni, és könnyű zsákutcába kerülni. Mégis ez az a rész, amit imádok.

Az előadások esetében, ha mások játsszák a darabomat, a nézőtéren mindig velük együtt izgulok, sokkal jobban, mint ők. Ha pedig én is játszom a darabomban, akkor annyira benne vagyok az előadásban, hogy később sokszor nem is emlékszem, mi történt. Ha szólót játszom, abban mindig az a legizgalmasabb, hogy az improvizáció segítségével miként tudok reagálni a közönség rezgéseire.

Ha a darabod előadását hallgatod, előfordul, hogy módosítanál rajta?

A próbafolyamat során általában kiderül, ha szükség van módosításokra, de természetesen megesik, hogy koncertszituációban derül ki: valamit át kell írni. Előadás közben mindig más fényben látom a darabokat, és akkor általában már nem technikai dolgokat veszek észre, hanem vagy a darab egészére vonatkozó tanulságokat, vagy hosszabb távú következtetéseket.

A Bartók konzi és a Zeneakadémia zeneszerző szakiránya elvégzését követően hogyan változott az alkotáshoz való viszonyod?

A képzettség fontos: mesterségbeli tudást ad, amelynek révén magabiztosabbá válik az önkifejezés. A zenei formák, a kompozíciós technikák észrevétlenül bekerülnek az ember eszköztárába, tágítják a lehetőségeket. Ám a mesterségbeli tudás mégiscsak olyasmi, amit néhány évente újra kell tanulni a nulláról, máskülönben rutinná válik, ami gátolja a kreativitást.

Miből inspirálódsz?

Elsősorban a saját életemből, de a képzőművészet és az irodalom is fontos inspirációs forrás számomra.

Milyen korszakot vagy kiknek a munkáit kedveled?

Most Schiele és az expresszionisták jutnak eszembe, mert amikor néhány éve, pontosan ilyen borús időben otthon betegeskedtem, akkor ezeket az albumaimat lapozgattam. De fontos az ikonfestészet, Matisse és a Vadak és sokan mások. Nem hagyhatók ki a festőművész nagypapám, Vincze László munkái sem, amelyek az egész család művészethez való hozzáállását erősen befolyásolták.

Hogyan gondolkodsz a zene és a többi művészeti ág kapcsolatáról?

Szeretem, amikor egy alkotásban több művészeti ág egyenrangú szereplőként tud megjelenni, vokális zene esetén szeretem egyszerre írni a szöveget a zenével. 

A Hypersomnia című műved összművészeti darab. Hogyan született?

14 éves korom körül kitaláltam, hogy szeretnék bábelőadást csinálni A kis hercegből. Úgy képzeltem, hogy körasztalon mozognak majd a figurák, a zenekar pedig a háttérben játszik. Ez az évek során sokszor eszembe jutott, de a konzi utolsó évében éreztem úgy, hogy itt az idő megvalósítani. A Hypersomnia tulajdonképpen Schumann Carnavaljához hasonlóan seregszemle lett, amelyben a hat legfontosabb fiktív karakterem vonul fel: a kis herceg, Esti Kornél, Sherlock Holmes, a Halál Velencében Tadziója, Goethe Reinekéje és Fazék Stanislaw Lem Kiberiádájából. Az volt a cél, hogy ebből a hatféle történetből egységes, koherens világot teremtsünk. A darab Fodor Orsi rendező segítségével valósulhatott meg, 35 zenész játszott, az előadás bábjátékkal és vetítéssel egészült ki.

Két EP-d jelent meg eddig. Mi volt a koncepciójuk?

Az első komoly-, a másik pedig könnyűzenei lemez. A második, Aranykor című kislemez most jelent meg, miután három évig készült. Mindkettőt azzal a céllal írtam, hogy ha megkérdezik, milyen zenét csinálok, megmutathassam az irányokat, amik érdekelnek. Talán az a legfontosabb, hogy vokális dalokat írok, és a saját dalszövegeim mellett Hirsch Máté és Szemes Botond szövegeivel is dolgozom. Nehéz kérdés volt az énekesek személye. Nagy Emma maníroktól mentes, légies előadásmódját nagyon kedvelem, ahogy Cseri Hanna erős, karakteres hangját is.

A dalaid jól felismerhetők, igen erős, lebegésszerű atmoszférájuk van.

A lebegés érzetét az ének mellett talán a hárfa hangsúlyos használata váltja ki, amit Ferge Elizabet ismertetett meg velem. Nagyon-nagyon szeretem ezt a hangszert, egyre fontosabbá válik számomra. Lenyűgöz, hogy milyen régóta benne van a kultúránkban, és nagyon kíváncsi vagyok arra, hogyan lehet a sztereotip hárfaművektől ellépve mai zenékben alkalmazni. 

Az első lemezed egyik dala, az Elmepalota bekerült az amerikai Kaleidoscope pályázat döntőjébe. Mit jelent ez tulajdonképpen?

A Kaleidoscope zeneszerzői pályázat, amelyre 2020-ban körülbelül nyolcezren neveztek. Műveik közül a zsűri 189-et kiválasztott, ezek között Gelléri András és Várallyay Petra egy-egy munkája is szerepel. Azért választottam az Elmepalotát, mert kíváncsi voltam, hogy ez a magyar szöveges zene értelmezhető-e nemzetközi szinten. A döntőre még várunk, a koronavírus-járvány miatt elhalasztották.

A terveid között szerepel az, hogy nemzetközi karriert építs?

Ha minden jól megy, januártól Mantovában fogok szakmai gyakorlatot végezni, amivel inkább az a szándékom, hogy különféle zenei közegeket és trendeket ismerjek meg, és kevésbé a karrierépítés. A Pannon Youth Orchestrának írt darabom kapcsán nagyon jó élményem volt Ausztriában, és azt remélem, hogy Európában minél több ország zenéjét és zenészeit lesz lehetőségem megismerni.

Hogyan lehet jól kezelni, hogy már ennyire fiatalon ilyen nagy sikereket értél el?

Még bőven az út elején járok. El kell döntenem, hogy mi az én irányom, ami érdekel. Szóval szerintem most még az előtanulmányok időszakában vagyok.

Min dolgozol most?

A Cirkusz nevű kisopera utolsó simításain, ami az első nagyzenekarra írt munkám lesz, és a Gaál Attila Csaba által vezetett Epic Theatre Company számára készül. 

Állandó tagként játszom a Kollár-Klemencz Kamarazenekarban, a Lázár tesókkal, a Deep Glaze-ben,  a Deus Ex Quartetben és a Hét Hat Clubban. A legnagyobb célom ebben az évben az, hogy amennyire csak tudok, megtanuljak olaszul, és hogy fejlődjön a zongoratudásom.

#pénteki kultúrrandi

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

A képek a Ludwig Múzeum november 27-ig látogatható Nem vagyok robot. A szingularitás határain című kiállításban készültek. A fotókon szereplő zongora Neil Harbisson és Pol Lombarte Szonokromatikus zongora címet viselő munkája (2022, performansz, átalakított zongora, villanykörték, videó, változó méretek ).