Zámolyon született, református vallású földműves családban. Az akkori tél különösen zord volt. Ő maga így mesélt róla 2010-ben, nyolcvanadik születésnapja alkalmából:
„A születésem napján, 1930. február 3-án Zámolyon akkora hó volt, hogy a bábaasszony nem tudta kinyitni a kiskaput, hanem a tetején jött be. Ezt a történetet gyakran elmesélték nekem, s csodálkoztam is ezen a teljesítményen. A hatalmas termetű bábaasszonytól még féltem is később, pedig ő mindig kedvesen fogadott. Sokszor eszembe jutott, ha nem vállalkozik a mutatványra, akkor lehetséges, hogy én nem is vagyok. Titokban a kapu fölöttiség filozófiai rádöbbenést hozott: az élet minden területén előfordulhat olyan helyzet, amikor nem lehet megvárni azt, hogy elhányják a havat a kerítés mellől, a kisajtó alól, hanem a kapu fölött kell bemenni. Ezt nyilván jelképnek kell tekinteni, amelyhez azonban nagyon-nagyon ragaszkodtam.”
Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd a népi írók által kezdeményezett Országos Falusi Tehetségkutató Intézet segítségével lett a Pápai Református Kollégium diákja. Itt érettségizett 1950-ben, majd munkatársa lett a Pápai Néplapnak és a Veszprém Megyei Népújságnak. Bölcsészkaron szeretett volna továbbtanulni, de egyházi iskolai végzettsége miatt ez akkoriban nem volt lehetséges. Egyik barátja javaslatára jelentkezett az ELTE orosz intézetébe orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakra. Tanulmányait háromnegyed év múlva félbe kellett hagynia, mivel tüdőszanatóriumba került. Kilenc hónap után tért haza.
1953–54-ben az Irodalmi Újság, 1954-ben a Szabad Ifjúság munkatársaként dolgozott. Felröppen a madár című első kötete 1954-ben jelent meg. Elnyerte vele a kritikusok elismerését, sőt, József Attila-díjat kapott érte. 1955–56-ban az Új Hang versrovatának szerkesztője volt.
Az 1956-os forradalom leverése után egy évig nem talált munkát, a pártállam szilenciummal sújtotta, és szemmel tartotta – erről több ezer oldalnyi dokumentum tanúskodik, melyeket A megfigyelt ember címmel 2020-tól sorozatban adtak közre. Az ötvenes évek közepétől évtizedeken át nem kaphatott elismerést, díjakat a munkásságáért. Ugyanakkor 1957-ben enyhült a szigor: Csoóri dolgozhatott – bár nem íróként. Tisztviselő lett a Lakatosipari Vállalatnál. Otthon írt ekkor is: kritizálta a diktatúra személyiség- és társadalomromboló hatását, különös tekintettel a vidéki emberek sorsára. Ekkor már Budapesten élt, ahol a Belvárosi Kávéházban jött össze barátaival, többek között Jancsó Miklóssal, Orbán Ottóval, Konrád Györggyel és Kósa Ferenccel. 1958-tól 1968-ig szabadfoglalkozású íróként dolgozott, közben 1962–63-ban a Jövő Mérnöke című lap munkatársa volt. 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgjaként működött.
A hetvenes évek elején a szellemi megújhodást a hagyományokban kereső néhány bátor fiatal megkeresésére részt vett a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának megalakításában, mely bölcsője volt a nomád nemzedék és a táncházmozgalom kiteljesedésének. A népi kultúrához a népköltészet és a modern költészet közötti átjárhatóság felismerésével, a népköltészet szürrealista vonásainak felfedezésével talált vissza. Muharay Elemér felkérésére 1959-ben paraszti színjátszók számára drámát is írt, amelyben A halálra táncoltatott lány balladát dolgozta fel. A népi kultúra értékeinek újrafelfedezése, a Muharayval, Martin Györggyel és Kallós Zoltánnal kialakult együttműködés eredményeként Csoóri a hetvenes években aktív részese lett a népi kultúra reneszánszának. A tárgyalkotó népművészeti és a táncházmozgalom egyik fő támogatójává, népszerűsítőjévé, esszéiben elméleti megalapozójává vált.
Zelnik József írja róla: „A táncházmozgalom igazi szellemi vezetője Csoóri Sándor volt. Ő volt a hetvenes években a magyar kulturális élet garabonciás szelleme. Rendkívüli helyzetérző tehetséggel egyensúlyozott lehetőségek és lehetetlenségek között, porcelánként egy elefántboltban. Ráadásul ehhez az egyensúlyozási készséghez egy cizellált nyelvi szinten előadott esszéisztikus gondolkodás társult. Többek között Németh Lászlótól és József Attilától ihletetten és a szürrealistáktól »fertőzötten«.”
A fővárosi táncház ötlete a Budapesten működő Bihari János Táncegyüttestől eredt. Ők ébredtek rá elsőként, hogy a nem megkomponált táncokat sokkal élvezetesebben adják elő a táncosok, mint egy-egy sokadszor prezentált koreográfiát. Innen jött a gondolat, hogy privát és zártkörű, csak a négy nagyobb budapesti táncegyüttes tagjait érintő táncházat kellene szervezni. S mivel táncház nincs élőzene nélkül, képbe került Sebő Ferenc és Halmos Béla duója a Muzsikás együttes tagjával, Éri Péterrel kiegészülve, akik addigra köztudottan a népi hangszeres zene elkötelezettjeivé váltak. Ők voltak az elsők, akik úgy nyúltak a népzenéhez, hogy igyekeztek szem előtt tartani bartóki „tiszta forrását” , ugyanakkor tudtak újat hozni a hetvenes évek embere számára. Ebben nagy segítségükre volt Martin György etnográfus, aki megfelelő zenei gyűjtésekkel látta el őket.
Az első táncházat 1972. május 6-án rendezték a Liszt Ferenc téren, az Írók Könyvesboltja raktárában. Sebő, Halmos és Éri szolgáltatták a zenét, s a Bihari Táncegyüttes volt az esemény házigazdája. A táncház hatalmas siker volt, még az utcáról is betértek emberek. A jelenség megosztotta a szervezőket: a Bihari továbbra is zártkörű, szakmai táncházat szeretett volna, míg Sebő, Halmos és Timár Sándor (akkor a Bartók Béla Táncegyüttes vezetője) és Martin György jó ötletnek tartották kinyitni az ajtókat, és beengedni a táncolni vágyókat. Így történt, hogy a Bartók Táncegyüttes átvette a táncházak szervezését az ott zajló oktatással együtt.
A táncházakba Csoóri gyakran meghívta író-költő társait és barátait, többek közt Illyés Gyulát, Nagy Lászlót, valamint a filmes Kósa Ferencet és Sára Sándort. Ő maga így fogalmazott: „Ami eredeti és ami jó volt ebben a mozgalomban, az volt, hogy visszaadni a hagyománynak a hangját. Minden hagyomány végső soron a múlt olyan meghaladása, ami közben a múlt nem sérül meg. S ezzel válik időszerűvé.”
Erre az időszakra tehető Csoóri Sándor költészetének kibontakozása, jellegzetes karakterének kialakulása. Monográfusa, Görömbei András ekként jellemzi: „A Csoóri-vers »sokrétegű […] gazdag képvilágú, érzékletes közvetlenséget és szürrealisztikus asszociációkat együtt mozgató, a természetet és a kozmoszt az emberi ügyek részévé és jelképévé avató, ritmusában nyugtalanságot és belső nyugalmat egyszerre sugalló«. Költészetének leginkább jellemzői a képekből áradó metafizikai sugárzás, a váratlan és meglepő asszociációk sora, a mindenkor személyes hangvétel, mint hitelesítő jegy és a közösségi elkötelezettség.”
A hetvenes évek végétől következett az újabb szilencium, hiszen a Charta ’77 (csehszlovákiai értelmiségiek emberi jogi szerveződése) résztvevőinek vegzálása elleni tiltakozást Csoóri is aláírta, akkor harmincnégy, később pedig már több mint kétszázötven értelmiségi társával. S a hatalom ezt nem nézte jó szemmel.
Csoóri a nyolcvanas évektől a szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjévé vált, részt vett a monori (1985) és a lakitelki találkozó (1987) előkészítésében is. 1984 nyarán a magyarországi népi ellenzék vezető képviselői kísérletet tettek arra, hogy legfontosabb céljaik elérése érdekében elnyerjék a kádári hatalom támogatását. Tizenkilencen jöttek össze Bíró Zoltán lakásán, és levelet fogalmaztak Kádár Jánosnak. Legfőképp a határon túli magyarság érdekképviseletét igyekeztek előmozdítani. A levelet a következők fogalmazták meg és írták alá: Bakos István, Bíró Zoltán, Czine Mihály, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Gombos Katalin, Halász Péter, Kis Pintér Imre, Kiss Ferenc, Kodolányi Gyula, Kovács István, Madaras József, Nagy Gáspár, Sára Sándor, Sinkovits Imre, Vekerdi László és Zelnik József.
A beadványban kérték a Bethlen Gábor Alapítvány és a Hitel című folyóirat engedélyezését, egy Erdély történetéről szóló kötet kiadását, a határon túli magyarlakta területeken is fogható magyar nyelvű tévéadás biztosítását, Magyarságtudományi Intézet megalapítását és egy kisebbségi ügyekkel foglalkozó, önálló, a különböző tárcák munkáját koordináló államtitkárság létrehozását. A beadvány pozitív elbírálása után megkezdődött a diskurzus a tizenkilenc aláíróval. A vita legrészletesebben a kisebbségi ügyekkel kapcsolatos bizottság kérdéséről folyt. Csoóri a párt- és kormányszervek mellett működő testületre gondolt, mely a magyar kormány nemzetiségi stratégiáját dolgozta volna ki. Csurka István kifejtette, hogy a tervezett bizottságnak nyilvánosan, államilag elismerten kellene működnie. Mint mondta, Magyarország belső helyzete és nemzetközi tekintélye megfelelő, viszont az erdélyi magyarság helyzete az „Endlösung” állapotához hasonló. Fekete Gyula is úgy érvelt, hogy a kisebbségi probléma fajsúlya miatt akár külön minisztériumot is kaphatna, de egy bizottság létrehozásával legalább lenne társadalmi felelőse az ügynek. Für Lajos azt mondta, hatékonyabb, magasabb szintű bizottságra volna szükség, mely operatív feladatokat is képes lenne ellátni. Bíró Zoltánhoz hasonlóan ő is a „kettős bizottság” koncepciót vázolta fel; az volt az elképzelése, hogy az állami és pártapparátusnak a kérdésért felelős szakértői, operatív feladatokat ellátó tagjai mellett társadalmi szakértők is tevékenykednének a bizottságban. Kiss Ferenc a Bethlen Alapítvány fontosságát hangsúlyozta a Magyarországra érkező határon túli magyarok anyagi támogatásával kapcsolatban.
1984-ben még egy sem valósult meg a fenti követelések közül, de 1985-ben már elindulhatott a Bethlen Gábor Alapítvány, mely a hazai és határon túli fiatalságot támogatja identitása megőrzésében; 1986-ban kiadták az Erdély története című háromkötetes művet, 1988-ban pedig megjelent a Hitel című irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat első száma. Csoóri 1991-től 2000-ig a Magyarok Világszövetségének elnökeként dolgozott, és e funkciójában kezdeményezte a Duna Televízió létrehozását: a csatorna 1992 karácsonyán meg is kezdte működését – Csoóri és Sára Sándor vezetésével. 2010-től létezik az először a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium berkein belül megalapított Nemzetpolitikai Államtitkárság, mely a későbbiekben a Miniszterelnökséghez került, 2019-ben pedig megalapították a Magyarságkutató Intézetet.
Csoóri 1987-ben részt vett a Magyar Demokrata Fórum megalapításában, 1988 és 1993 között elnökségi tag is volt. 1988-tól 1992-ig a kéthetenként megjelenő Hitel szerkesztőbizottságának elnökeként dolgozott. 1997-ben Sára Sándorral és Kósa Ferenccel Magyar Örökség díjat kapott az akkor harminc éve bemutatot Tízezer nap című filmért.
Esszéiben Csoóri Sándor a képi és a logikai megközelítést egyszerre alkalmazta. Irodalmi pályaképek, népköltészeti és történelmi tárgyú művek, nemzeti sorskérdéseinket boncolgató írások, valamint saját életének eseményeit megörökítő esszék százait tette közzé a hatvanas évek elejétől. Németh László és Illyés Gyula nyomdokain haladva hozta létre a magyar esszéírás egyik csúcsteljesítményét.
Munkássága, tudása, értékszemlélete egyetemes volt. Minden művében és tevékenységében ezt kívánta kifejezni: hogy az a kultúra, amelyet örökül kaptunk, az a műveltség, mely Európa közepén tart bennünket, nem osztható különböző szintekre. A magaskultúrának – ha így nevezzük - a népi tudás és műveltség is része. Az egész tesz bennünket nemzetté.
Munkáját, szerepvállalását 1981-ben Herder-díjjal, 1984-ben Bibó István-díjjal, 1985-ben, 1995-ben és 2004-ben Az Év Könyve díjjal, 1990-ben pedig Kossuth-díjjal ismerték el. Ez utóbbit korábban ellenzéki magatartása miatt tagadták meg tőle. Számos más hazai és nemzetközi elismerés mellett 2000-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal kitüntetést is. 2012-ben elnyerte a Kossuth-nagydíjat, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze címet.
Utolsó éveiben visszavonultan élt. Hosszan tartó, súlyos betegség után 2016. szeptember 12-én hunyt el. Halálhírét barátja, a Magyarok Világszövetségének titkára, Bakos István ezekkel a szavakkal osztotta meg a Rendszerváltó Archívum 2016. évi első számában: „Végleg eltávozott közülünk a szellemi honvédelem költő-parancsnoka.”
Napjainkban neve és a népi kultúra továbbra is összekapcsolódik a népművészeti támogatásokat kezelő Csoóri Sándor Alap működése révén, amely 2017 óta segíti a néphagyományokat éltető és ápoló közösségek és müvészek munkáját a Kárpát-medencében.
Az írás eredetileg a nepi.kultura.hu oldalon jelent meg.