A Hosszú az út előttem küzdelmek története. Nem mondható, hogy megnyert küzdelmeké. Egy állandóan ellenzékben levő roma kultúrpolitikus (és versmondó, népművelő, kultúraszervező, aktivista, újságíró-szerkesztő, kutató, emberjogi harcos – mint a szerző, Kóczé Angéla az előszóban sorolja) küzdelmeinek története az 1970-es évektől a közelmúltig – ez a rendszerváltáson átívelő folyamat sok-sok tanulságot tartogat az olvasó számára.
Daróczi Ágnes határozottsága, az általa helyesnek tartott célokért, felismert igazságokért való kiállása tiszteletre méltó, miként az is, hogy úgy tűnik, bárki fordult ellene hosszú útja során, ez soha nem bizonytalanította el, nem késztette korrekcióra. A kötet rengeteg dokumentummal, az elmúlt ötven év legkülönbözőbb időpontjairól származó írásaival éppen azt igyekszik bemutatni, hogy mindvégig ugyanazt képviselte, képviseli mindmáig. Paradox módon mintha éppen a sikertelensége hitelesítené, hiszen nem került-kerülhetett vezetői pozícióba, és néha már-már büszkén sorolja, ki mindenkivel veszett össze, amikor úgy látta, az illető engedett a karrier csábításának, kiegyezett a mindenkori hatalommal, mert az lehetővé tette, hogy valaki legyen, pozícióhoz jusson, az aktuális helyzetben győzzön.
Daróczi nem reálpolitikus. Ő talán azt mondaná, nem is politikus. Annyiban valóban nem az, hogy egy vérbeli politikus sokszor taktikusabb, valódi szándékait ügyesen titkoló, másokat profin kijátszó és kézzelfogható előnyöket bezsebelő játékos. Ha nem ilyen, gyorsan elvérzik az ádáz csatákban. Bizonyára sok olyan elvetélt politikai tehetség van, aki pontról pontra be tudja mutatni, mikor kellett volna elvtelennek lennie, a kedvező alkalmat másokon átgázolva megragadnia, vállalnia olyasmit, amiről maga is tudta, hogy nem lehet vagy nem helyes megvalósítani, de számára előnyös lehetőséget jelent a szereplésre, a tényezővé válásra. Ezek a beszámolók azonban nem készülnek el, mert olyan jellegűek lennének, mintha egy focista a be nem rúgott góljairól írna könyvet – igaz, mindig hozzátéve, hogy csak a be nem rúgásuk révén maradhatott sportszerű, tisztességes. Daróczi viszont ilyen focista. Újra meg újra szóba hozza például nagy kudarcát: az általa évtizedek óta óhajtott-szorgalmazott, de soha meg nem valósult cigány múzeumot.
A küzdelemsorozat, amelyet a könyv bemutat, a cigányság belügyeibe vág, és a kívülálló sem alkalmasnak, sem illetékesnek nem látja magát arra, hogy igazságot tegyen, mikor kinek volt igaza. Mindig ugyanannak bizonyára nem lehetett. De Daróczi ezzel a könyvvel kézen fog bennünket, és végigvezet a konfliktusain, megmagyarázza a szempontjait, igyekszik megértetni, mit miért tett, mikor miért maradt alul, kivel miért került ellentétbe. Türelmesen megpróbál mindent elmagyarázni, évtizedek távolából is érthetővé tenni. Megértetni, hogy az övéi annak idején és ma is mennyire kiszolgáltatottak; hogy az a társadalmi valóság, amelyben élnek, mennyire nem elfogadó, róluk az esetek jelentős részében eleve sértően fogalmazó, rosszhiszemű, beskatulyázó. És amikor ezt írom, talán túl finoman fogalmazok. Amit Daróczi a lelkünkre akar kötni, az jóval több ennél. Azt a rettenetes felismerését fogalmazza meg ugyanis, hogy valódi szándék és program a cigányság felemelésére soha nem volt Magyarországon. Hogy az igazi elismerésüket, helyzetbe hozásukat, megerősödésüket soha senki nem támogatta-segítette eléggé – elég határozottan és kitartóan.
Gondoljunk csak azokra a műsorokra, újságcikkekre, könyvekre, amelyek a sikeres romákat mutatják be. Noha ez első látásra nagyon szimpatikusnak tűnik, valójában az a sanda feltételezés húzódik meg mögötte, hogy a nem sikeres (mert nem elég szorgalmas, tanult, igyekvő) többséghez képest ilyen esetek is előfordulhatnak. Kivételként. Mert – itt lép be az áldozathibáztatás sugallata – a romák amúgy alapvetően gondot jelentenek a többségi társadalomnak, támogatásra szorulnak. Arra sem törekedett igazán soha senki – tűnik ki a könyvből –, hogy valóban kezükbe vehessék a sorsukat, maguk dönthessenek magukról, jó oktatást kaphassanak, olyan körülmények között élhessenek, amely nem termeli újra a nyomort, és arra, hogy úgy általában ne kelljen a mindenkori politikai elit kényének-kedvének kiszolgáltatva élniük. Ezzel szemben mindmáig gyakori az ellenük való uszítás, a rossz hírük keltése, és a szélsőséges politikai erők előszeretettel az ő kárukra akarnak teret nyerni. Be kell látnunk, hogy mindenkinek, aki értük akar tenni, évtizedek óta ellenszélben kell dolgoznia, és ebben az a legsiralmasabb, hogy mintha megállt volna az idő. A könyv számos, több évtizedes dokumentumának mondatai minden változtatás nélkül megállják a helyüket ma is. A cigányságot nem felemelni, hanem felhasználni akarták, a megosztására játszottak, és mintha eleve nem szavaztak volna neki bizalmat. Sőt – mint erről szintén régi, sokszor pecsétes iratok tanúskodnak a könyvben – sokan, sokáig az asszimilációjukat szorgalmazták. Sok egyéni esetben sikerrel: akik kitörtek, sikerült minden előítélet, bántás ellenére értelmiségivé válniuk, gyakran inkább a cigányságukat is maguk mögött akarták hagyni, annyi szégyen, fájdalom érte őket a küzdelmes út során. Egy nép, nemzetiség azzal szembesült, hogy nem kell, hogy sokak szemében már a létezése is szálka. Azzal, hogy nem értéket látnak benne, hanem bűnbakot csinálnak belőle. Hogy félnek az öntudatos, önérzetes cigányoktól, és az alávetésükre törekednek. Hogy mintha már eleve azért is szégyellniük kellene magukat, mert cigánynak születtek.
Megdöbbentőek a könyvnek azok a beszámolói, amelyek az autodidakta képzőművészek egykori felkereséséről szólnak. Hogy teljes ismeretlenségben, rossz lakáskörülmények között dolgoznak, és ha Darócziék mint kiállításszervezők nem nyúlnak utánuk, senki nem érdeklődött volna irántuk, nem karolta volna fel őket. De a felkarol szó is helytelen, mert azt az érzetet kelti, mintha valamiféle jótékonyságról lenne szó. Azt kellene megérteni, hogy mindannyian szegényebbek lennénk, ha ők nem fedezik fel őket. És ez is olyan mozzanat, amelynek a Hosszú az út előttem leginkább megfontolandó figyelmeztetéseihez van köze. Egyáltalán nem az a helyzet, hogy a cigányság körében nincs elég tehetség, sőt akár az átlagnál több is van. Hanem az a baj, hogy alávetettségük, elhagyatottságuk és szegénységük miatt sokszor nem is gondolhatnak művészi pályára. Ha pedig „dacból” mégis azt választják, küszködésre ítélik magukat, és legjobb esetben is csak annyi jut nekik elismerésként, hogy mint „érdekes színfoltokat” fogják számontartani őket. A skatulyázás itt is érvényes. A kör ördögi. Már eleve sokkal nehezebb érvényesülniük, ismertté válniuk, a tehetségüknek megfelelő elismerésben részesülniük, és ha mindennek ellenére végigküzdik az akadálypályát, még akkor is megpróbálják őket a karanténban tartani, hiszen a többség szemében „csak” roma művészet, egzotikus érdekesség, amit művelnek.
*
A Kóczé Angéla által készített kötetnyi interjú minden fontos mérföldkőre, törekvésre, eredményre kitér: intézmények létrehozására, művészi és tudományos tevékenységre (például a roma holokauszt kutatására), irodalmi és zenei együttesekben való részvételre, társadalmi aktivitásra, tévéműsor vezetésére, rádió alapítására, a 2008–2009-es merénylet- és gyilkosságsorozatban érintett családok segítésére, nemzetközi kapcsolatokra, a 2007-es Velencei Biennálé roma pavilonjára, olvasótáborok és kiállítások szervezésére, lapkészítésre, könyv- és cédékiadásra. Ezek alapján egy ügynek odaadott, de a néhány közvetlen harcostársat, így Bársony Jánost, a férjet vagy Bari Károly költőt, Csalog Zsolt írót leszámítva magányosan és támadások kereszttüzében élt életre látunk rá. Daróczi Ágnes történetében az a különös, hogy akármi történik, ő nem hagyja magát, nem adja fel, és soha nem panaszkodik. Minden kudarcáról tényszerűen számol be, így azoknak a hozzáállásáról, csalárdságáról, hűtlenségéről is, akik bántották, akadályozták, elfordultak tőle, más utat választottak. Pedig a hasonló esetek miatt sok keserűség gyűlhetett fel benne, és bizonyára nemegyszer kétségbeesett, amikor rossz irányba kanyarodtak a folyamatok. Énjének ezt a részét homályban hagyja, gyanúm szerint azért, hogy a könyv ne az ő, hanem az ügy története legyen, és hogy igazolja: rajta nem múlt.
*
Az ügy szempontjából nagyon fontos a Daróczi által Csalog Zsolttal 1997-ben a Beszélőbe készített, „Kaptam a romáktól emberi gazdagságot” című interjú is, amely a függelékben olvasható. Csalog mentalitásának ugyanis normává kellene válnia, és a romákhoz eleve rosszhiszeműen viszonyuló társadalmi alapállás meggyőző ellenpontja. Azt a gondolatot hangsúlyozza, hogy kivételes érték (lehetne) a jelenlétük, és ezt újra meg újra a mi kirekesztő gesztusaink, a versenyhátrányukat fenntartó, sőt növelő berendezkedésünk lehetetleníti el. Az, hogy nem hozzánk tartozókként gondolunk rájuk, hogy megfeledkezünk a sorsközösségünkről, hogy tőlük külön gondolunk magunkra. Csalog arra példa, hogy csaknem mindannyian tévúton járunk, és lélekben – afféle nemzeti minimumként – mind többünknek romává kellene válnunk.
