Angol kém vagy lengyel cigány gróf volt a magas szőke férfi?

Erdős Kamill az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején gyűjtött hiteles anyagot a magyarországi cigányságról. És nem véletlen a szóhasználat. A Néprajzi Múzeumban meghosszabbítva, március 17-ig látható Istennel talállak, testvérem! kiállítás kurátorai jelzik: a tárlaton az akkori kornak, továbbá az Erdős Kamill terepnaplóiban, tanulmányaiban, cikkeiben használtaknak megfelelően maradnak a kifejezésnél. Leszögezik, Erdős előítéletektől mentes volt, a társadalmi előítéletességet azonban érzékelte. És azt is, mennyire sokszínű a közösség, amelyet kutatott.

Néprajzi tárgyak helyett emberek és kapcsolatok

Nem volt képzett néprajzos, de gyűjtései, tanulmányai fontos hivatkozási pontot jelentenek. (Érdekesség, hogy mindössze három tanulmánya jelent meg magyarul, több angolul és franciául.) Hagyatéka a gyulai Erkel Ferenc Múzeumban található, amelynek munkatársai ezúttal nem konferencián vagy szakmunkáinak kiadásával adóztak emléke előtt, hanem összeolvasták a gyengén adatolt képeket a tanulmányokkal, kéziratokkal, hangfelvételekkel, megpróbálták rekonstruálni az autodidakta, ám magát folyamatosan képző kutatói módszerét, és ami a legnagyobb tett: visszavitték azokba a közösségekbe, ahol Erdős Kamill járt.

Nem nehéz kiszámolni, hogy legalább hatvanasok, de inkább idősebbek azok, akik a régi albumokat fellapozták. Meghatóak és megrendítőek a kiállításon írásban, álló- és mozgóképen is megörökített pillanatok, amikor családtagjaikat, ismerőseiket felismerték.

Meseszerű élet helyett tragédia

Erdős Kamill – mint azt Dankó Imre múzeumigazgató az Etnographia folyóirat 1962/4. számában megjelent nekrológjában megjegyzi – „tragikus életpályát futott be”. 1924. május 16-án született Budapesten. A hadapródiskola után a Ludovika Akadémiára került, a második világháború végén külföldre menekített Ludovikán pedig alig avatták tisztté, máris francia fogságba esett. Egyéniségéhez nehezen illett a katonaság fegyelme, és – teszi hozzá Dankó – „a militarizmust pedig egyenesen utálta”, így nem bánta a leszerelést. Praktikus ember volt, aki aggódott a megélhetés miatt, ezért elvégzett egy jegyzői tanfolyamot, azonban a közigazgatási munkát nem tudta elkezdeni, mert a fogságban szerzett tüdőbetegsége egyre súlyosbodott.

Először Budakeszire, majd 1952-ben Gyulára került szanatóriumba. Különös módon a betegség és a kórház révén talált barátokra, társra és egy – sajnos csak rövid – életre szóló hivatásra. 1954-ben megnősült, állást kapott a megyei kórház orvosi könyvtárában, ám állapota romlott, így 1956-ban leszázalékolták, és rokkantsági nyugdíjba ment. Ettől kezdve ősztől tavaszig gyenge szervezetét kúrálta, nyaranta pedig fáradhatatlanul néprajzi gyűjtőutakra ment. Szatmári útjáról súlyos állapotban tért haza, ahogy Dankó fogalmaz: „nehéz harcot vívott a halállal, hol odahaza, hol a kórházban”. 1962. július 2-án halt meg.

Erdős Kamill érdeklődését nagyfokú szociális érzékenysége és a szanatóriumokban kötött barátságai fordították a cigányság felé. Már a hadifogságból való hazatérésében is Teleki és Mátyás téri cigányok segítették. Kezdetben az alkalomszerűen környezetébe került emberektől gyűjtött folklóranyagot, különösen sok kórházi adatközlője volt. Ekkor elsősorban a nyelv és a hiedelmek iránt érdeklődött. 1948–49-ben kárpáti nyelvjárással egy balassagyarmati cigányprímás, Baranyi Dezső révén ismerkedett meg, az oláh cigányt Gyulán tanulta Kolompár Jánostól.

Későbbi felesége, Müller Mária a gyulai kórház tüdőosztályának laborját vezette. Szakember lévén pontosan tudta, hogy férje gyógyíthatatlan beteg, állapota csak stabilizálható, de azzal is tisztában volt, hogy értelmes elfoglaltságot kell neki keresni. Ekkor jött az ötlete: „Hiszen te beszélsz cigányul, szereted őket, a kórházban, ha csak módodban volt, mindig kerested a társaságukat. Mi lenne, ha nemcsak spontán, kedvtelésből foglalkoznál velük, hanem módszeresen, hivatásszerűen?” És mintha csak egy mesét olvasnánk, így is történt.

Mint az a kiállításon látható igazolásokból kiderül, először a néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázaton jelentkezett önkéntes gyűjtőként, a későbbiekben azonban kiszélesedett érdeklődési területe. Dolgozott múzeumoknak, a Népművelési Intézetnek, a Magyar Állami Népi Együttesnek, majd amikor megalakult a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, az onnan kapott folyamatos anyagi támogatás tette lehetővé kutatásainak kiterjesztését, amelyek földrajzilag elsősorban Békés megyét érintették, de ha a kiállítást indító, nem véletlenül az EKG-vonalrajzokat idéző idővonalon megszámoljuk az úti célokat, azt látjuk, hogy volt év, amikor húsz településre jutott el. Nyaranta bejárta az országot Győrtől Balassagyarmatig, Elektől Nyíregyházáig, Kaposmérőtől Túrricséig, Kétegyházától Zalaegerszegig – ezekbe az utazásokba még a 2024-es tömegközlekedési helyzetben is elképesztő belegondolni.

A névjegykártyákból összeállított installációból kiderül, Erdős egészen hihetetlen kapcsolati hálóval rendelkezett: magyar néprajz- és népzenekutatókkal, alkotó- és előadóművészekkel Vekerdi Józseftől Kós Károlyig, Kallós Zoltántól Lászlóffy Aladárig, Novák Ferenctől Bálint Sándorig, Muharay Elemértől Békés Andrásig, és szoros kapcsolatot tartott múzeumokkal, kutatóintézetekkel, egyetemi tanszékekkel, de levelezett román, szovjet, görög, jugoszláv, belga, francia, olasz, svéd, norvég, angol amerikai szakemberekkel.

Romantika helyett empátia

A spontán megfigyelés, a mindennapi életbe való közvetlen bekapcsolódás jellemezte kutatási módszerét, ennek köszönhetően tudta az életmódot, a szokásokat a legapróbb részletekbe menőkig pontosan és hitelesen lejegyezni. Ezek között is egészen egyedülálló a törvénykezés, a romani kris leírása, vagy a pharrajimost/porrajmost, a roma holokausztot elbeszélő folklóralkotások, balladák lejegyzése. Nagy érdeklődést váltott ki salgótarjáni siratója, amelynek érdekességét az adta, hogy férfi siratott férfit.

Rengeteget fotózott, több album maradt fenn a hagyatékban. Az a kiállításlátogatónak hamar egyértelművé válik: Erdős nem nyomort ábrázoló szocio-, és nem is hurráoptimista propagandafotókat készített. Mindenkit úgy állított a kamera elé, mintha a barátja lenne; többükkel levelezett, a róluk készült fotókat elküldte nekik. Nagy hangsúlyt fektetett a lakókörnyezet és a viselet ábrázolására, a szokások közül főképp a lakodalmakról és a táncokról készített fényképeket. Az ünnepek mellett megörökítette a hétköznapokat, a jellegzetes mesterségeket, fotózta a csengőöntés, a vályogvetés, a kupeckedés, a zenélés, a teknővájás, a kovácsolás folyamatait. E tematikák mentén rendeződik a kiállítás különböző egységekbe.

Erdős Kamill tervei közé tartozott egy önálló cigány múzeum létrehozása is, amelyet a gyulai Erkel Ferenc Múzeumhoz kapcsolódva szeretett volna megvalósítani. Gyűjtött nyelvi természetű, szokás-és hiedelemanyagot, jelentősek folklórgyűjtései, emellett nyelvi és etnikai szempontok mentén megalapozta a magyarországi cigányok csoportosítását. Kutatásai alapján megállapította, nem beszélhetünk egységes cigány kultúráról, hagyománykincsről még a vallásosság tekintetében sem.

A fiatalon meghalt, alig 38 évet élt Erdős egyáltalán nem volt tanult etnográfus, de amikor belevágott, felkészült, és folyamatosan képezte magát, a gyakorlat során finomította munkamódszerét. Kiváló nyelvérzék, zenei műveltség, akaraterő, nyitottság, kapcsolatteremtő képesség adtak ehhez alapot. És még valami: egy nemes cél, az, hogy elfogadtassa a cigányságot, megszabadítsa az őket illető, „romantikus szemlélet adta hazugságoktól, (…) a sok rájuk kent rágalomtól”. Egy írásában így fogalmazott: „bízom abban, hogy sikerült bemutatnom a cigányokat, és remélem, hogy akik írásomat elolvasták, ezentúl kissé más szemmel fognak rájuk nézni és sokkal nagyobb megértéssel és türelemmel fognak velük foglalkozni”. Rajta nem múlt. Az utókornak azonban még van feladata.

További információ az Istennel talállak, testvérem! – Cigány történetek kiállításról itt