Hogyan kerültetek kapcsolatba Kurt Rosenwinkellel, az amerikai jazz stílusformáló gitárosával, és miért éppen őt hívtátok meg sztárvendégként a Müpába?
A konzis éveim alatt, 2008 körül nagyon sokat zenéltem egy gitáros barátommal, Reschofsky Dáviddal. Általa ismertem meg közelebbről Kurt színes zenei világát. Kerestük azt a fajta kifejezésmódot, amit például a The Next Step albumon hallottunk. Ez olyan flow-zene, ami – még a bonyolultabb, megírt témák ellenére is – megőrzi a lendületét, a szólók pedig igazi kamarazenei megszólalások, ahol minden szólam és tag egyenrangú. Ettől kezdve évekig sokat hallgattam Kurt zenéjét. Amikor felmerült, hogy sztárvendéget hívjunk a Müpába, elsőként Rosenwinkel jutott eszembe – nem csak azért, mert régóta a kedvencem.
Ráadásul elektromos hangszerként a gitár hangszíne úgy tudja dúsítani a megszólalást, hogy közben nem ütközik más hangszerekkel.
Mi eredményezte, hogy a közös koncerten túl a második nagylemezetek stúdiómunkálataiban is részt vesz május 21–22-én?
Úgy gondoltam, hogy mindenképpen létre kell hozni valami maradandót ebből az együttműködésből. A lemez rögzítését egyébként is tavaszra terveztük, hogy őszre már boltokban lehessen a kész vinyl. Ez egy kiváló alkalom, hogy a kedvencünkkel közösen készítsünk egy lemezt – különösen úgy, hogy előtte már együtt színpadra lépünk. A koncert után másnap kvázi egy összeszokott csapatként vonulhatunk be a stúdióba. Huszonegyedikén live session videókat, valamint a lemez első felét rögzítjük, huszonkettedikén pedig a második felét a Daveform alapcsapattal. Nagyon izgalmas hét elé nézünk. A vinylt pedig már a koncert napjától előrendelhetik az érdeklődők.
Arrival című debütáló, sodró erejű, eksztatikus jazzt prezentáló nagylemezetek a kritikusok elismerését is elnyerte, az új, hamarosan rögzítésre kerülő lemezt azonban az elsőnél átgondoltabb anyagként jellemzed. Miként alapozta meg az Arrival a második album létrejöttét, és miben különbözik tőle az új lemez?
A két lemez között a legnagyobb különbséget a komponálás körülményei jelentik. Az Arrival egy hosszabb, nyugodtabb kényszerpihenő során készült a járvány alatt, amikor igazán volt időm mélyre merülni a lelkem sötétebb zugaiba. Ezzel szemben az új anyag 2024 november–decemberében született, a mindennapi pörgés közepette. Az előző lemez teljes ösztönösségéhez képest most jobban bevontam a „racionális” agyféltekémet is, ami adott egy kis szerkezetet, keretet az anyagnak. Persze, nem tagadom meg magam: a lemez zöme most is ösztönösen íródott, de néhol egy-egy tudatos szabályrendszer is megjelenik. Van például egy darab, ami csupán kromatikusan emelkedő dúr akkordokra épül, máshol pedig a kromatika adja a fő irányt. Közös a két lemezben az atonális érzet is: több dalnak nincs egyértelmű hangneme.
Mi az, amit elöljáróban megtudhatunk az új albumról?
A címe még formálódik, de néhány számról már tudok mesélni. A Blue Waves például egy gyerekkori nosztalgikus élmény után született. Rengeteg időt töltöttem a Duna-parton, gyakran egyedül, a fodrozódó víz tükröződését nézve – ez a romantikus hangulat jelenik meg a kompozícióban, de természetesen mindenki mást hallhat bele. A Midlife Madness egy másik friss darab, amely erős iróniát hordoz. A mai rohanó világban az ember gyakran úgy érzi, hogy minden elszáguld mellette – és ha már nem tudja megállítani, legalább sodródjon vele. Egyfajta küzdelem az elemekkel. A Sharknado című szám szintén ironikus. A trash filmek rajongói ismerhetik az azonos című filmet – filmként szinte nézhetetlen –, de számomra inkább egy zeneiskolás emlékből jön: A cápa filmzenéje kisszekundokkal indul, és a tanárok gyakran emlegetik példaként hallásgyakorlaton. Mivel ebben a darabban hosszú kromatikus dallamsor hallható – vagyis sok „cápa” –, így lett Sharknado a címe. A többi dalt egyelőre nem árulom el, a koncerten majd mesélek róluk.
A második lemez dalainak megalkotásában a korábbiaknál nagyobb szerepe volt a zenésztársaidnak. Miként jöttek létre, álltak össze az album dalai?
A dalokat egyedül komponáltam, majd alapszinten meg is hangszereltem őket. Mivel a Daveform Quintetben Subicz Gábor, Oláh Krisztián és Mester Dani is zseniális zeneszerzők és hangszerelők, úgy gondoltam, sokat hozzátesz a műsorhoz az, ha ők készítik el a végleges hangszerelést. Én még kvintettre hangszereltem gitár nélkül, tehát teljes egészében ők találták ki, hogy mit játsszon a gitár a megírt témákból. Úgy tűnik, ez a munkamegosztás működik, mert nagyon szépen összeálltak a dalok. Már túl vagyunk egy ráhangolódó koncerten is, ahol a gitárszólamokat Cseh Péter játszotta, és tényleg szép, kerek műsor lett belőle.
A Daveform Quintetben Subicz Gábor (Subtones, Modern Art Orchestra) trombitál, Mohácsy Lőrinc Ágoston (Intergeese, Katlan) bőgőzik, Oláh Krisztián (Nagy Emma Quintet, Oláh Krisztián Quartet) zongorázik, Mester Dániel (Nasip Kısmet, Mester Dániel Trió) szaxofonozik és te (Santa Diver, Nasip Kısmet) dobolsz. Hogyan tudjátok külön-külön is meghatározó zenészegyéniségekként harmonikus egységben működtetni a zenekart?
Nagyon jó kérdés, és örülök, hogy úgy fogalmaztál, hogy „működtetni”, mert tényleg működtetni kell. Magától nem megy, ahogy bármilyen emberi kapcsolat sem működik magától.
Mindannyian rengeteg formációban játszunk, és az évek alatt megtanultuk, hogyan kell közösen működni egy zenekarban, akkor is, ha éppen nem a saját szerzeményeinket játsszuk. Mindenkiben ott van a figyelem a másik felé, nincs egóharc.
Minden szerzemény egy önálló világ lehet. A különféle karizmatikus dalok összességét, egységét nézve miként definiálod a Daveform Quintet zenéjét?
A Daveform Quintet zenéjét igazából utólag, az első album megszületését követően próbáltam meg definiálni. Sokféle zenei világot ötvözünk, amelyek közül leginkább az amerikai kortárs jazz a meghatározó, beleértve a mainstreamet és a free jazzt is – de ezek határai nálunk nem mindig élesek. Erőteljesen jelen vannak a balkáni hatások is, sok szám páratlan, aszimmetrikus ütemmutatóban íródott. A skandináv zenei világ atmoszférája is érződik a zenénkben, ahol mitikus mélységek is megjelennek. A kortárs klasszikus zenéhez is kapcsolódik a legtöbb dalunk atonális dallamvilága, néhány harmóniai megoldás és mozaikszerű ritmikája. Emellett közel állnak hozzám a modern groove-zenék is – hiphop, drum ’n’ bass –, amik szintén felfedezhetőek a zenénkben. Szóval nehéz pontosan meghatározni, hogy mit is játszunk. Sokszor muszáj szelektálnom, mit emeljek ki egy-egy interjúban. A legegyszerűbb, ha kortárs jazznek nevezzük.
Azt mondjátok: a zenétek koncertről koncertre megújul, alkalmazkodik időhöz és térhez, folyamatos mozgásban van, csak egy-egy pillanatra pihen meg, hogy új lendületet gyűjtsön. Miként tágítja az alkotói, előadói és akár magánemberi, tudati horizontod az ilyen jellegű zenélés, és milyen hatás kiváltására törekszel vele?
Ez egyfajta interaktív társasjáték, ahol a zenészek és a közönség, a környezet kölcsönhatása formálja a zenei folyamatot. Ez nagy szabadságérzetet ad, és feloldja a színpad és nézőtér közötti határokat. Számomra a zene alapvetően kommunikáció: a hangok, hangszínek, ritmusok külön-külön és együtt is üzenetet hordoznak, amire a hallgató reagál – és ez visszahat ránk is. Ez a jazz egyik legszebb sajátossága: hogy az improvizáción keresztül azonnal tudunk reagálni bármire, ami történik, és a közönségnek is lehetősége van bekapcsolódni ebbe a folyamatba. A legnagyobb élmény számomra – talán ezért is zenélek – átélni ezeket a pillanatokat, amikor a zenészek, a közönség és a környezet eggyé válik. Ha már szóba került a „tudat”: ez egyfajta tudatmódosult állapot, ami nagyon könnyen addiktívvá válik. Én például függő vagyok.
Miként tudtok a zenekar tagjaival közösen olyan erőket felszabadítani, amik kollektív eksztázist idéznek elő minden hallgatónál?
A zenekarban többen is – zeneileg – elég gyúlékonyak vagyunk. Krisztián, én, és még a korábbi felállásból Ernő is, egy pillanat alatt rá tudunk ugrani egy zenei motívumra vagy hangulatra, és egymást provokálva robbanásig tudjuk fokozni a hangulatot. Ez az eksztatikus flow először minket sodor magával teljesen, és ezután elsodorja a közönséget is.
Véleményed szerint mi a zenélés vagy zenehallgatás által megélt eksztázis lényege, jelentősége?
Vekerdy Tamás mondta egy interjúban, hogy az emberiség egyetlen kapcsolata a természettel már szinte csak a szexualitás. Szerintem a zene – minden formája – az egyik legerősebb kapcsolódási lehetőség az univerzumhoz, a saját testi-lelki valónkhoz, és ezen keresztül a természethez is.
