A Deák Erika Galéria különleges, paradicsomi kertté változott, amelybe belépve kicsit kiszakadhatunk Coviddal átitatott, szorongásokkal teli világunkból. Ezek a művek nemcsak eltávolítanak a jelentől, hanem folyamatosan reflektálnak is rá. Emiatt nagyon érdekes tér- és időtapasztalata lehet a látogatónak. A falakon egyszerre elevenednek meg utópisztikus, ember utáni, kietlen pusztaságok és szabadon burjánzó, buja, dús tájak. Egyszerre reménykeltő és kilátástalanságba taszító munkákat látunk.

Néha az óceánnal merülök, szól a kiállítás címe. Ez könnyed lebegésre utal, amellyel képesek vagyunk elengedni a bennünket fogva tartó béklyókat, és megtapasztalni a kötöttségektől mentes szabadságot. Ám ebben a merülésben a süllyedés, az emberi kultúra és az egyén megsemmisülése, a kilátástalanságba való belesüppedés, a nyom nélkül való eltűnés is ott kísért. Ahogy a kiállítás bevezetőjében olvashatjuk: „Múltunk fontos attribútumai a szemünk láttára tűnnek el, és válnak emlékekké, az ember pedig egyre kilátástalanabb küzdelmet folytat az eddig ismert élet megőrzésére.”

A járvány kényszeres lassításra késztet, ami nyomasztó, ugyanakkor ráébreszt, hogy néha jó visszalassulni, és bizonyos dolgokat elengedni.

Nagyon izgalmas, hogy a négy alkotó, bár lényegében ugyanazt mondja, mennyire másképpen teszi. Rédling Hanna és Sztefanu Marina a rousseau-i Vissza a természetbe! elvet megjelenítve az ártatlan, ősi, idilli állapothoz vagy a védett, biztonságot adó múlthoz való visszatérés lehetőségét állítja. Kárándi Mónika és Kalán Viktória viszont inkább apokaliptikus jövőképet festenek. Az emberi lét törékenységére, az épített környezet bizonytalanságára és a világ képlékeny voltára irányítják a figyelmet.

A kiállítóteret egyértelműen Sztefanu Marina Oázisa uralja: ez az óriási installáció tulajdonképpen burjánzó édenkert. Az ember előtti állapotot idézi: a tavat egzotikus növények ölelik körül védelmezően. Szinte kedvünk támad megmártózni a vízben, ám ahogy közelebb érünk, észrevesszük, hogy a növények nagy része papírból van, az pedig, amit tónak hittünk, csupán fénylő felület. Felismerjük az oázis elemeit, de azonnal arra is ráébredünk, hogy itt minden csak „másolat”. „Puszta kép”, amely nem tudja betölteni a funkcióját.

Ugyanakkor mégis nagyon különleges atmoszféra teremtődik: olyan ez az installáció, mint egy szentély, amelyből titokzatosság, misztikum árad.

Aztán ahogy körbejárjuk a tavat, egyszer csak feltűnik, hogy a felületére különböző pénzérmék vannak ragasztva. És ezáltal már nemcsak a rousseau-i ősi, háborítatlan természet képeként értelmezhető ez az installáció, hanem „a pénzdobálás babonás hagyományában, a hozzá tapadt kívánság megfogalmazásában és e cselekvéssorokban rejlő naiv és őszinte hit” színhelyeként is.

Ezzel az idillel szemben Kárándi Mónika olajképein kihalt, marsbéli tájat látunk, ahol a kövek közül furcsa, alienszerű indák bújnak elő. Nem tudjuk eldönteni, hogy rothadóban levő növényi részekről vagy különös lényekről van-e szó. Az alakzatok, amelyeket nem vagyunk képesek pontosan beazonosítani, ember nélküli, bizonytalan terekben lebegnek. Ez a bizonytalanság frusztrációt okoz a befogadóban, az organikus formák pedig viszolygással töltik el.

Kárándi képein sajátos természetfogalom válik megfoghatóvá: az élő és élettelen folytat egymással párbeszédet.

Rendkívül izgalmas, ahogy személyes tapasztalatait a vásznon képes egyetemessé emelni. Egyéni módon szól az organikus és a mesterséges, az élő és a halott egymást kiegészítő ellentétéről.

Rédling Hanna fotói is eltávolítanak a jelentől, kiszakítanak a valóságunkból, ám egészen másképpen teszik ezt. Míg Kárándi festményein egyfajta jövőtapasztalat ölt testet, addig Rédling a múltba repül vissza. Ő valós terek manipulálásával a nosztalgia működését tárja elénk. Az anyám kuckója kiindulópontja valós tér, ami az alkotó gyermekkorába repít vissza, a látványban azonban már nincs semmi valóságos. A puharózsaszín színek, a cseppfolyóssá váló téregyüttes arra ébreszt rá, hogy a múlt a jelen távlatából megszépül. A Vanilla Room is hasonló érzetet kelt.

A kiállítás ismertetőjéből kiderül, hogy Rédling a fotók manipulálásával és az így keletkező fragmentáltsággal múlt és jövő egybefolyását is vizsgálat tárgyává teszi.

Ezek a fotók érzékeny válaszokat adnak arra az egyre gyakrabban felmerülő kérdésre is, hogy hol is a határ a virtuális és a valódi élet között.

És hogy ezen a tengelyen mi magunk hol helyezkedünk el. Az említett két fotó fogja közre Rédling Peel-off című munkáját, amelynek megfogalmazásmódja már sokkal kevésbé idilli, Munch Sikolyát, valamint a halotti maszkokat idézi fel. A cím pedig a szubjektum rétegzettségére, létezésének bizonytalanságára utal. 

Kalán Viktória festményei hasonlóan érzékenyek, ugyanakkor erős érzelmekkel telítettek.

Expresszív ecsetvonásokkal és telített színekkel szólnak a nőket ért fájdalmakról és vágyaikról.

A bejárat mellett az Egy nő 47. darabja látható. Az ezen szereplő női test óriási szárnyakat növeszt, ám mivel nincs feje, ami segítené a tájékozódását, nem tud szárnyalni, hanem egy helyben toporog, nem tudja beteljesíteni a vágyait. Kalán Egy nő sorozatának erotikával fűtött képein „az elvágyódó, a világban helyét kereső nő képét fogalmazza meg újra és újra”. Az Egy nő 86. darabjának izgalmát a különféle faktúrák, azaz ecsetkezelési módok adják. A felső részt expresszív ecsetvonások töltik ki, míg alul újságkivágatok és ceruzafirkák láthatók. Ezek között próbálja magát a kép szereplője, a női akt értelmezni, de minduntalan kudarcra van ítélve. Nem képes teljesen előtűnni és létrejönni. Érdekes ezekben a festményekben az is, ahogy Kalán a klasszikus táblaképfestészetet ötvözi a kollázzsal.

E művek érzékeny és szívfacsaró válaszokat adnak a jövőre; olykor a magasba lendítenek, máskor a mélybe húznak, olykor reménnyel töltenek el, máskor szorongást váltanak ki belőlük. A szívünk pedig megtelik vízzel, ahogy az óceánnal merülünk.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

A Deák Erika Galéria Néha az óceánnal merülök című kiállítása a tervek szerint március 26-áig látható. A járványügyi korlátozások feloldásáig virtuálisan látogatható.