Deák Dénes (eredeti nevén Deutsch Dénes) a hatvanas években kezdett műgyűjtéssel foglalkozni, kezdetben a rézkarcok érdekelték. Első jelentős festményvásárlása három Egry Józsefnek tulajdonított alkotás volt, ám kettőről kiderült, hogy hamisak. Ezután már óvatosabb volt. Dévényi Iván művészettörténész segített neki műveket választani, és bemutatta Czóbel Bélának, Barcsay Jenőnek, Anna Margitnak, akik szintén formálták az ízlését. „Rátaláltam a színekre, és a festők barátságával olyan forrásra bukkantam, amely teljesen különbözött a devalválódott szavaktól” – mondta egy vele készült interjúban.
1975 után már csak műgyűjtéssel foglalkozott, az 1980-as évekre pedig akkorává dagadt a kollekciója, hogy végleges helyet kellett neki keresnie. 1986-ban közel nyolcvan képét ajándékozta az István Király Múzeumnak. A gyűjteményéből rendezett állandó kiállítás 1988-ban költözött a jelenlegi helyére. Akkor a tárlaton mintegy száznegyven műtárgyat lehetett megtekinteni, Deák halála után, 1994-ben pedig a teljes kollekció bekerült az intézménybe, amelynek állandó kiállításán mintegy hatszáz alkotást: festményt, szobrot, érmet láthatunk. Most ezek közül mutatjuk meg a kedvenceinket.
Körösfői-Kriesch Aladár: Hiúság (1904). Olaj, vászon
Körösfői-Kriesch fontos szimbolikus munkája ez a festmény, amelynek témája az antikvitásból ered. Habár az ábrázolt jelenet klasszikus és gyakran idézett, a megfogalmazásmód itt különlegessé teszi. A hátteret kitöltő dús, sötétzöld levelű, burjánzó virágmotívumok, a női figura mögötti szárnymotívum, valamint az alak aranyozott fejdísze a szecesszió dekorativitását idézi.
E preraffaelita festmény két alakja a szecesszió legtipikusabb szimbólumait, a halált és az erotikát jeleníti meg. A vörös hajú, fedetlen keblű nő a végzetet, a halált okozó démont szimbolizálja, akinek teljesen a hatása alá kerül a görögös profilú, izmos, ereje teljében lévő férfi. A kompozíció allegorikus jellegét fokozza a jelenetet figyelő, rejtőzködő, álarcra emlékeztető groteszk szatírfej.
Gulácsy Lajos: Nő gyertyával (1910-es évek). Pasztell, papír
A kép kivágása keretek közé szorítja a légies finomsággal megformált női alakot. A figura egyenes tartása, megfeszülő teste, csukott szemhéja melankóliát áraszt, amit tovább fokoz a kezében tartott égő gyertya. A világító fehérségű ruha, a sejtelmesen körvonalazott alak feszültséget sejtet. A nőalak égő gyertyájával, lenge ruhájában úgy áll, mintha valakit, talán egy shakespeare-i hőst várna az éjszakában. A kép földöntúli és időn kívüli hangulatot áraszt – mintha a múlt és a jelen egyszerre jelenne meg rajta.
Kádár Béla: Hidas városkép (1921 körül). Olaj, farost
Az 1920-as évek elején Kádár Béla külföldi tanulmányútra indult Scheiber Hugóval. Kassák egyengette a két alkotó útját, akik végül Berlinben, Herwath Walden Der Sturm nevű galériájában kötöttek ki. Kádárra nagyon inspirálóan hatott ez az út: egy egész vázlattömböt telerajzolt a német fővárosban. Budapestre visszaérve az ottani utcarészleteket, vasúti felüljárókat, külvárosi gyártelepek megörökítő skicceit kezdte el kidolgozni.
A Hidas városkép könnyedén, biztos kézzel megalkotott kompozíció, amelynek mozgalmasságát a híd íves vonalai, valamint a kanyarokat leíró színfoltok adják. Az erőteljes ecsetkezelés, a lendületesen felhordott festékfoltok rendkívül expresszívvé teszik a munkát, és a futurizmus tudatosan torzított térábrázolásának elemei is felismerhetők rajta. A sejtelmes kontúrok és a pasztelles árnyalatok hatására könnyed, légies.
Bortnyik Sándor: A festő (1928). Olaj, vászon
Bortnyik feszes kompozíciójú munkája egyszerre tárgyilagos és dekoratív. A plakátszerűnek ható, geometrikus formákból felépülő alkotásban izgalmasan szintetizálta a futurizmus és a kubizmus eszközeit. Munkája már abban az időben készült, amikor korábbi képarchitektúrái színpadi látványképekké alakulnak, és amikor ebben az imaginárius térben különféle tárgyak és bábuk is megjelennek. Színpadra állított figuráival, félig ember, félig gép alakzataival az ember és a technika harmóniájának lehetőségét kutatta. A színpadi látványkép, a kulisszaszerűen felépített háttér idézőjelbe teszi az ábrázolt jelenetet.
Ámos Imre: Táj arcképpel, félholddal (1937–39 körül). Olaj, vászon
Ámos azt mondta: „A tárgyaknak külön élete van. Egyiket-másikat egész sajátos légkör veszi körül, amihez társulnak bizonyos emlékeim. Ezeknek az emlékképeknek a kivetítése érdekel.” A festő asszociatív expresszionizmusnak nevezte a módszerét, ami Chagalléval rokonítható. De míg Chagall a képalkotás során teljesen elrugaszkodott a konkrét terektől és időktől, Ámos ragaszkodott a komponálás hagyományos módjához és a látvány egységének megteremtéséhez.
A hold sarlója szinte világít a festményen, míg a többi rész annyira sötét, hogy szinte alig lehet kivenni a motívumokat. A háttérben sötétbarna hegyvonulat látszik, előtte templomszerű épület, fa sziluettje. Az előtér sarkában két könyvet tartó alak, mögöttük pedig amorf, világosabb forma látható, ami leginkább fekvő figurára emlékeztet. A sötétség és az éjszaka képe misztikussá teszi a művet, az alakok pedig úgy hatnak, mintha álom sejtelmes szereplői volnának.
Anna Margit: Bábu (1950). Olaj, vászon
Anna Margit gyermekrajzokat idéző művei a háború borzalmai által meggyötört emberről szólnak. Az 1950-ben készült munkán látható nagy fejű, gombóchasú, megtépázott rongybaba kiszolgáltatottsága, megalázottsága egyértelmű. Feje és teste sematizált, Anna bábuképeinek visszatérő motívuma, az arc azonban kifejező, egyéniesített. A nagy szemek, a piros ajkak csábító női arcot formálnak. A groteszk figura a háború szörnyűségeit közvetíti, de Anna Margitnak fontos állítása az is, hogy a tárgyak, a játékfigurák is túlélik az embert.
Gyarmathy Tihamér festményei a Deák Gyűjteményben
Nagyon erős az a fal, amelyen Gyarmathy Tihamér hét műve szerepel, ezért nem érdemes egyet kiemelni közülük, már csak azért sem, mert együtt, képcsoportként érzékeli őket a látogató. Gyarmathy több korszakából is látunk egy-egy izgalmas munkát. Itt szerepel például A tenger mélye az 1940-es évekből, ami Kállai Ernőnek A természet rejtett arca című tanulmányában megfogalmazott gondolatát testesíti meg: a mikroszkóp és a távcső új mikro- és makrovilágok megismerését teszi lehetővé.
A Dombvidéken jól nyomon követhető, ahogy az alkotó a konkrét látványtól eljut a tiszta, autonóm formákig. A Téregyensúly a bioromantikus szemléletű, az 1940-es évek végén készült alkotásokkal rokon, bár azoknál elvontabb. A kompozíció kisebb-nagyobb egymást metsző, egymást fedő, egymásba épülő sejtmagokra emlékeztető színes körökből és gyűrűkből épül fel. A Műterem kései munka az 1980-as évekből, amelyet a négyzetháló és a rajta-alatta elhelyezkedő négyszöges színfoltok tesznek dinamikussá.
Fehér László: Aluljáró (1975). Olaj, farost
Ez a munka Fehér pályájának kezdetén készült, amikor az alkotó fotónaturalista, monokróm képekkel jelentkezett. Fehér lefényképezte a kisföldalatti Vörösmarty utcai feljáratát, a metróból kiszálló, lépcsőn felfelé araszoló, görnyedt hátú, megfáradt utasokat, majd a fotót összegyűrte, és az így keletkező törésvonalak beépítve alkotta meg a festményt, ami a Magyar Nemzeti Galériában található, nagyobb méretű, Aluljáró I című festmény előképe.
A szociografikus előadásmód, a sivár nagyvárosi élet hétköznapi jeleneteinek megragadása abban az időszakban erőteljes provokációnak minősült, nem beszélve a hiperrealista stílusról. Három év elteltével a művész újból megfestette a témát, de akkor az utcáról, a lépcsőre alátekintve (Aluljáró II – 1978).
Deim Pál: Golgotha II (1980-as évek). Vegyes technika, papír
A kompozíció a háttérben futó, nagy méretű, kék-fehér cseppformák hatására dinamikus. Ezek előtt erősen stilizált, T formát felvevő Szent Antal-kereszt látható. A kereszt felső, vízszintes szára piros színű, kettémetszett bábu. Ezt a motívumot a kereszt szárának döntve is viszontlátjuk, itt fekete színben. Mint Lóska Lajos megállapította: a festmény modern golgotaábrázolás, előképe, vázlata, variánsa a győri 1956-os emlékműnek és kisplasztikai változatainak.
Ujházi Péter: Vénusz doboz (1990-es évek). Vegyes technika, fa
Ujházi a dada szellemiségében az 1970-es évek közepétől készített mozgó dobozképeket, amelyek a festészet és a szobrászat határán ingadoznak. Az apró tárgyak, hétköznapi fétisek beépítése a kompozícióba az emberi lét esetlegességére emlékeztet. Muladi Brigitta így ír erről: „A dobozokban – akár a rajzokon és festményeken is – sajátos, összetéveszthetetlen kommunikációs rendszer figyelhető meg, amely az esendő embert állítja középpontjába, történeteket mesél, kapcsolatot teremt, beszélget nézőjével. A plasztikai világban a gyermekrajzok őszinteségével odavetett vonal kap kiemelt szerepet, nem jellemzőek a nagy összefoglaló formák; a finom, apró, barlangrajzokról ismerősnek tetsző figurák csak közelről szemlélve értelmezhetők.”
Fotó: Kultúra.hu/Markovics Z. Kristóf
