 |
A City című produkcióban öt szimpatikus fiatal mond véleményt a tánc és színház nyelvén diktatúráról, kiközösítésről, előítéletről, érvényesülésről, hatalomvágyról, félelemről, érdektelenségről, vonzalomról, sztereotípiáról, hitről és sok egyéb aktuális, és múltbéli társadalmi problémáról. Az est szépsége, hogy a fiatal alkotók egy percre sem veszítik el iróniájukat és nem kívánnak bölcselkedve magvas konzekvenciákat levonni.
Nehéz levetkőzni az előítéleteket a nemzetközi projektek által életre hívott kortárs bemutatók kapcsán, mert sokszor a pályázati feltételek, a próbaidőszak rövidsége, a különböző országból származó művészek eltérő kulturális háttere, felkészültsége behatárolja a létrejövő közös produkció minőségét. Szerencsére nem így történt a Bloom! társulat esetében, amely a Jardin d'Europe kezdeményezés keretén belül - több más kulturális szervezet támogatásával együtt a magyar Műhely Alapítvány által kapott bemutatkozási lehetőséget, elsőként a budapesti MU Színházban.
Az egy olasz (Moreno Solinas), egy spanyol (Igor Urzelai) és három magyar (Dányi Viktória, Molnár Csaba, Sebestyén Tímea) táncosból álló kollázs elhatározása szerint felbontja a klasszikus határokat a koreográfus és előadó között, és ebben a szétzilált hierarchiában mindenki egyformán alkotó és előadó egyben. A formai koncepció ezzel el is nyerte öntőformáját; a mozgássorokon, a dramaturgiai vonalvezetésen egyértelműen látszik a közös munka - annak minden előnyével és hátrányával együtt. Aki valaha is hallott a pedagógiában elkülönülő vezetési módszerekről (autokrata - tekintélyelvű, demokrata, laissez faire - ráhagyó, a felnőtt tényleges részvétele nélkül zajló), bizonyára tudja, hogy a demokratikus vezetési módszer alkalmazásakor könnyen kicsúszhat a munka a tanári kontroll alól, és akkor káosz alakulhat ki. Hasonlóan a laisser fair módszernél is, bár az inkább csak önállóságában, látásmódjában érett csoportban alkalmazható. Nos, a Bloom! társulat e két utóbb említett módszer mezsgyéjén haladva próbálkozott teljes estés táncelőadás létrehozásával - nem sikertelenül. Mégis, mintha a háttérben, nagyon finoman, valaki irányítá a munkát és emögött én Dányi Viktória meghatározó személyiségét érzékelem. Színpadi jelenléte túlszárnyalja a többiekét, még akkor is, ha sikerül minden szereplőnek megtalálni és felépítenie sajátos karakterét. Akárhogy is legyen, a Bloom! elkerüli a kaotikus helyzeteket, érezhetővé válik az összehangolt, közös gondolkodás; talán helyenként a túlzott kompromisszum farag le a jelenetek erősségéből. A népakarat működik, működött az alkotók körében.
 |
A demokrácia ezzel azonban bevégeztetett a produkcióban, hiszen a munkamódszer szabadelvűségének pontosan az oppozíciója a társadalmi diktatúrát modellező téma. A színfalak mögül dörgő szigorú hang eleinte mintha csak egyfajta brechti elidegenítő geg lenne: nevükön szólítgatja a táncosokat, akik megszeppent diákok módjára felteszik a kezüket - nevük hallatán jelentkeznek. Ám a szólongatásból hamarosan utasítgatás lesz és a tanácstalan tekintetű táncosokat hamarosan egy - a színpad hátsó traktusába eső - fénykörbe terelve látjuk viszont. Azután egy vonalba rendeződve a hang folyamatos zaklatására kíméletlenül kitárulkoznak. Csupán jelzők és jellemvonások felsorolása hangzik az eldugott hangfalakból, mégis pontosan megtudjuk, ki hisztérikus, ki él párkapcsolatan, ki dohányzik, ki kanos és még számtalan dolgot. A hang pedig természetesen nem más, mint a felső hatalom szimbóluma. Nem újkeletű eszköz ez, akaratlanul is előhívja például Az ember tragédiájának isteni szózatait. De amíg Madáchnál Isten az ember javát kívánja, addig itt csak a félelmetessé nőtt emberi hatalom manipulatív eszköze lesz. A diktatúra nem hagy alább, fokozatosan erősödik, és a diktátor (hang) kinevez egy táncost, hogy a rendszer hű katonájaként végrehajtsa, és (a mini-társaladom alantasabb tagjaival) végrehajtassa a felső utasításokat. A hatalom azonban kegyetlenül sújt le saját katonáira is; szép jelenet, amikor egy fénysávban két láthatatlan kéz benyúló pálcákkal vezeti a férfit egészen pusztulásáig. Akkor aztán szobrot emelnek létezésének.
Fontos eszköze az előadásnak a mezteleség is. Amíg a pőreség lassan teljesen elveszíti jelentőségét és nyomatékát a színpadon, addig a City kapcsán azt kell megállapítani, hogy bizonyos (indokolt) esetekben valóban az egyik legfontosabb kifejezőeszköze lehet az alkotónak. A nyitójelenet cirkuszindulójára peckesen bevonuló, V alakzatot felvett, majd botok nélküli mazsorett táncot bemutató ruhátlan társulat megjelenését az első percekben talán meglepő túlzásnak érezhetjük, de hamarosan felismerhető, hogy pontos helye van a dramaturgiában és egyfajta retrospektív elemként vetíti előre a mindenétől megfosztott társadalom (polgárok) szánalmas képét. A jelenet többször és több variációban ismétlődik. Legerősebb, amikor Dányi Viktória egyedül marad pőrén és ezzel a rendszer ellenségévé válik, hirtelen megalázott idegen lesz, akit a közösség is kivet magából.
A mozgásnyelv láthatóan próbatermi kísérletezgetés eredménye, nem pedig előre kidolgozott kotta nyomán megvalósuló táncmű. Felismerhetőek a kortárs improvizációs órák "napi rutin" gyakorlatai, amelyekben hétköznapi mozdulatok absztrahálódnak a pantomimtől indulva az illusztratív mozdulatokon keresztül eljutva az egészen rejtett jelentésű mozdulatokig. Az előadás egésze leginkább a fizikai színház felé hajlik, de nem kerüli el a konvencionális kortárs formanyelvet sem. A szinkronitással olykor akadnak problémák, néhány táncos el-elnagyolja a mozdulatokat, megesik, hogy késéseket kell behozni.
A civil jelmezben, gyakorlatilag csak dekorált háttér (plakátokat utánzó, felismerhető szöveg és piktogram nélküli poszterek) mögött táncoló előadók lelkes csoportja, a Bloom! együttes bemutatkozása összességében jól sikerült. Humorukat, meglátásaikat üdvözölhetné a magyar táncélet a projekt után is.
