Csurog
csak úgy csorog a lé
pórusok nem győzik a világra-tátogást
elomlanak a sűrű „jajistenem ez a hőség”-ek
a léptek a homlokráncok a botlások
vad danák felett
én paraplé gyanánt valami Lackfys-t olvasok
s tombol bennem a vesszőparipás fickándozás…
Babóka talán most ott
a punnyadt délutánban megtörülközik
és tuják isszák, hörpölik önfeledten
a mozdulatok kényszer-röppenéseit
az udvar csak néha pillanatokra hussan szét
átkavar az úton s a szomszéd univerzumra rácsodálkozik
kétkedve ámulom hogyan hányja össze-vissza épp
(ha lenne na) a tulajdon eszét...
csurog a lé s a pálmafák alatt
valakik dőzsölve hűtik meg maguk valahol
az árgyélusát hát így is lehet
hol van a zárszámadás hol a lakat
megyek már nem kell ordítani
bezárom eddigi életem: a boltomat
várnak reám is valami álmom-szigetek
talán épp Santorini vagy ama Crusoe-é Péntekkel
eh a Kincses is lehetne mi’ttom én na
mert itt méretlenül csurog a lé csakúgy szakad...
Babóka arcán árnyak fények ropnak
nyugalmas éneket s áradnak zengők a mozdulatok
csak én egyensúlyozok felhagyott omló peremeken
vad csalitokra vágyón s ottfeledetten
miközben csurog a lé egyhangja felszánt
s iszalagcsírákkal talán még be is vet
víg csobogással mossa belém a magot…
akkor sem értem miért mennék bárhová
s miért van mindig az hogy maradok...
Ezüstös ferde rím
Fémessy úr ír, haj, de még mennyit!
Versein mélázik könnyezve a hit,
a remény, aztán a szeretet is
kardjába dől, ha csak miccnyit is,
aztán meg vörös aranyra vált a szentület
Fémessyböl Ezüstössy lesz
seperc alatt és sétára indul
hőn karonfogva elbódult-veled (?)...
Matrónák, palacsintájuk bevervén,
Edömért vagy Ervint – mindegy is az -,
idézik özönlő unokahadnak
fölfut a vitrinbe portréilag minden,
mit Ezüstössy úr sebtében versbe kap,
istenem, miért is mindegy, ha valami
amúgy műgyantás versláb vagy kopott verskalap?
Rút kiskacsák verdesik szárnnyal
a nekik nem tetsző alvó vízfalat,
akkor is ha van az valamelyest,
és akkor is, ha szikkadt tócsává apad...
Ezüstössyek koptatják Parnasszosz apokrifjeit,
Holt-tenger sója kiver homlokot,
hónaljat, talpat, ágyékot, zoknit
(kakukktojás, ugye, így, tovább, pöttyösen!)
mindegy az ma, ha tekercses iromány van
avagy bronzkapcsos pergamenek
hamis korszakhű bocskorában
lépdel kengyeléig a Pegazusnak
egy Fémessyből Ezüstössyvé avanzsált
felkent költői Quijote-kalap...
Hull, hull a babérlevél,
kusza szélvész dúl a rulett fölött
krup-spinék boszorkánytincsein megtapadnak
szokások s ámuló erekben zúg a vér,
már nem döbögnek ritmust, rigmust sem,
semmit sem annak vélt algoritmusok...
...ujjongva mirtusz-koszorúzza a tömeg,
mi könnyfakasztó, s mi untig, hej, na!
megszokott...
Őszi gobelin
mikor angyalok közt a legkisebb ciróka
cirmos puha lépteivel körbedorombolt ajaj...
Ciróka Miróka így cirógatott
ájas délutánod velem itt szeressed
hajamba túrj lassan aj vesd le az inged
feszítsd testünk ívét szálló kelevézre
hasítsunk sötétet hulljunk le a mélybe
s föl Tejút-vetésre ezeregy kalászig
szálljunk akkor is ha lent semmi nem látszik
kényeztess abajgass én szerelmes fényem
én bújó csillagom hajnalverte égen
amikor így alkonylesőben
lobognak dombok hegy ég a szentületben
hirtelen kilobban erdők lombja-lángja
füzes part homályán sussan a lépted
míg ringó csípődet formázza a Hold
a szobrász elidőz gyöngyház-térdeden
s csak úgy egy futó mosollyal szempilládról
elhessent egy kíváncsi csacska csillagot
amikor őszre vetemedett szelek
csak úgy panyókára vetve rád bátorodnak
s avartorlaszt megbontó kedvvel
hetykén mellen ragadnak no akkor merj
csak egyetlen szót is kinyögni
– s mi ellen tán hűtelen ifjúságod szidva –
ölelkező csókból így kirekesztetten
képzelt jajaival hű tested ívének
csak vágyaid hisznek?
vagy már azok sem
míg a publikumnak hajlong egy szenvtelen karnagy
elhal az ének
ajaj kisangyal az őszre hangolt
panyókás szelek kürtjükbe fújtak
tested a testem falná mohón
csak hát mindenek színét fonákját
kihűlt ágy s hullajtott jajok szajzzák
elnyírkult ideg és oldott katapult
lassan enyészik üszkös kocsányok közt
menthetetlenül fel nem oldhatón
s alig lebbenő szellő fújkálja súgja
nem vagy egyéb
felfeslett fonál egy füstös kárpiton
Rovás grániton
mondod
mi elmúlt elszállt s a véghetetlen
kavargó időhomokhoz felismerhetetlen
szemcsékké porladt
mintha egy pillanat alatt
mindent szem elől tévesztett volna
egy figyelmetlen kontár pszeudo-isten...
mondod
karctalanná simulnak a síkok
amiken valaha mosolyok csókok nevetések
rajzolták boldog hieroglifáik
pusztulj – rivall egy spongya-száj
üres lesz zúzott szétázott a lap
elpárállik minden betartott csended
minden bennrekedt árva ének
és minden új lesz a nap alatt...
mondod
– s már mindketten zsolozsmázzuk –
nem illik nem illünk akkori bohó pörsenésekként
de nem ám e vadonatúj éles-kontúros
sima acélkék síkként feszülő világba...
mégis valahol tárlókba gyűrve is
magát mindenen túlra vájja
élni zúdul át rejtett ereken
s vad rosette-i kövekbe marja be magát
valamikorunk tomboló lavinája.
