Díjesőben 2022-ben

Gálffi László idén Prima Primissima díjat kapott. A színművész sármja, őszintesége és éles humora mit sem változott az évek során. „A színházban semmi soha nem válik rutinná. Ha bemész a premierre, ugyanolyan sokkos állapotban vagy minden egyes alkalommal, és előadások előtt is ugyanúgy izgulsz. Az évek számával ez annyiban változik, amennyiben mi is változunk. Más volt, amikor a Jászai-díjat az Equus után, harmincévesen megkaptam. Akkor természetesnek vettem, úgy éreztem, hogy jár. Később már elcsodálkoztam, hogy rám is gondoltak.”

Bár Vida Péter bevallása szerint körülbelül félévente összegez – ilyen gyakran frissül ugyanis a honlapja –, a Thália Színház Jászai Mari-díjjal kitüntetett színművészével ezúttal nagyobb távlatból tekintettünk pályájára. „Egy jó társulatban, akár egy jó foci- vagy orvosi csapatban, összeadódnak a képességek és az energiák. Mi úgy szocializálódtunk, hogy az összes kötöttségével együtt is a társulati lét a színházi alkotás fundamentuma. Ha el is megyek vendégként játszani vagy rendezni, az sosem a kielégületlenség miatt van, sosem az az oka, hogy itt gúzsba kötve érzem magam, hanem azért, mert épp van időm, és máshol egy más ízt tudok kipróbálni. Biztos vagyok benne, hogy szabadúszóként elkerült volna sok olyan feladat, ami így megtalált. Ezek mind-mind az előbb emlegetett referenciák, amiket gyűjtöget az ember. Pályakezdőként mennyiségileg, az évek előrehaladtával pedig optimális esetben ez minőségire vált.”

Harsányi Attila, a Miskolci Nemzeti Színház tagja kapta idén a Kaszás Attila-díjat. Ennek kapcsán beszélgettünk a színművésszel, hogy a díjaktól meg azok mentális hatásaitól eljussunk a legókig és a diafilmekig. „Ruszt Józseftől tanultam mindent a színházról, és vele, nála a »csinálás« nem csak annyit jelentett, hogy fölmentünk a színpadra, és előadtuk a művészetet. Ott mi készítettük ki magunknak a jelmezt, nem volt öltöztető, mi díszítettünk, volt, hogy a színpadot mi mostuk fel. Ugyanígy vagyunk az Aradi Kamaraszínházzal is, amikor járjuk akár Magyarországot, akár a szórványt. Itt, Miskolcon se tudom megállni, hogy amikor a rendező azt mondja egy próbán, ki kell vinni egy széket, én ne ugorjak. Ha ott vagyok, ha elbírom, miért jöjjön a díszítő? Valószínűleg Ruszt miatt nem sikerült elszállni ezen az iszonyú egoista pályán.”

Az Örkény Színházban készített 33 változat Haydn-koponyára című előadás jelmezeiért a Színikritikusok díjával ismerték el Nagy Fruzsinát, akivel Keletről, Nyugatról, regionális közös nevezőről, a catwalk koncertek evolúciójáról, kattanásokról, kísérletezésről és konferenciákról beszélgettünk. „Én úgy működöm, hogy amikor épp benne vagyok egy munkában, minden apró részletet tudok róla, a bemutató után viszont azonnal túllépek rajta, az agyam mindent töröl. Így tudok egyszerre több projekten is dolgozni, átfedésben. Viszont ennek az az eredménye, hogy ha hónapokkal a bemutató után megnézem az előadást, amihez terveztem, szinte nézői szemmel tudom végignézni, és néha nem is emlékszem, honnan jött egy-egy ötlet. Emellett iszonyú kritikus is vagyok magammal: ha úgy érzem, hogy valami nem sikerül elég jól, képes vagyok gyűlölni, annyira, hogy akár le is cseréljem. Ha meg összejön valami izgalmas, akkor annak folyamatosan a továbbfejlesztésén gondolkodom. Van olyan, hogy munka közben nincs idő kibontani egy jó ötletet, de én még érzek benne lehetőséget. Ilyenkor aztán újra és újra előveszem a korábbi terveimet.”

Domján Edit-díjjal ismerték el a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészét, Kosik Anitát. A színésznővel készített interjúnk kulcsszavai az őszinteség, az inpulzivitás, az átgondoltság, a vállalás és az önismeret voltak. „Szokták azt is mondani, hogy a színészet maga a terápia. Optimális esetben a szereppel mindent kidolgozhatok magamból, mert nekem minden egyes próbafolyamatban az a szándékom, hogy a karaktert eljátsszam, az ő útját megfejlődjem. Ha ugyanott vannak elakadásaink az életben, kénytelen vagyok dolgozni a saját személyiségemen, hogy a munka ne traumatizáljon újra, viszont hitelesen tudjam megmutatni, hogy a szerep mit él át. Átélni, megmutatni, elengedni. Ha nem találom hozzá a kulcsot, akkor persze magamban keresem a hibát, és ez egy nagyon sebezhető állapot. Ilyenkor kell egy rendező, aki bízik bennem, megvárja, hogy elkészüljek a szereppel, közben bátorít, érdeklődik és inspirál, és egy biztonságos közeg, ami a társulat. Volt már irgalmatlanul nehéz próbafolyamatom, amit azért tudtam végigcsinálni, mert a kollégákba bele tudtam kapaszkodni. Úgy működött, mint egy védőháló vagy mint egy lélekvitamin, csak hogy fokozzam a képzavart.”

Nyitókép: Gálffi László Prima Primissima díjas, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész. Fotó: MTI/Czimbal Gyula