Amit az öltözékünk elárul rólunk

Képző

Stílus vagy státusz? A divat nemcsak az identitást erősíti, hanem megkülönbözteti az egyént a tömegtől. A ruházkodásra épülő ipar komoly gazdasági erő, öltözködésünk pedig kulcsszerepet játszik a kultúrákban.

A francia nyelvben már a 12–13. században használták az elegancia fogalmát, tanácsként az arisztokratáknak, hogyan tegyék vonzóbbá magukat a fokozott szépség, a kifinomultság, az ápoltság, a stílusos öltözködés vagy a mesterkéltség segítségével. „A szép ruhák és a szép kiegészítők sokat javítanak az emberen”, tanácsolta a férfiaknak Guillaume de Lorris költő egy 13. századi versében. A francia mode szó már 1482-ben ismert volt, míg ennek angol megfelelője csak a 16. században jelent meg. A 17–19. században különösen érvényes volt, hogy először mindenkit az öltözéke alapján értékeltek, ruhájának színe, anyaga, sziluettje, a testének és öltözékének összhatása alapján. 

Ugyan a divat kifejezés még a 20. század elején is inkább „a legújabb különbséget” jelölte, mégis már egyfajta társadalmi azonosságot is jelentett, a viszonylag szűk, megbecsült, jómódú elit világát. A divatstílus kifejezés pedig gyakran kapcsolódik kulturális mozgalmakhoz, társadalmi jelenségekhez, szimbólumokhoz, osztályokhoz és azok kultúrájához.

Napjainkban a divat az egyik társadalmilag elfogadható és biztonságos módja annak, hogy megkülönböztessük magunkat másoktól, ugyanakkor az utánozhatóságával segíti is az egyént a társadalmi alkalmazkodásban.

Az állandóan változó divat tükrözi a társadalom képzeletét és kulturális identitását, az önkifejezés és a kreativitás erőteljes eszközeként megmutatja az egyént a társadalomnak, másrészt a társadalom tükre, értékeink, meggyőződéseink és attitűdjeink vizuális megjelenítése. 

Megdöbbentő, de ma ugyanúgy, mint évszázadokkal ezelőtt, az öltözködésünkön keresztül kommunikáljuk társadalmi státuszunkat, fejezzük ki személyiségünket és jelezzük identitásunkat. De valami mégis megváltozott, és a 21. században megnőtt az érdeklődés a divat és a társadalom kapcsolata iránt. Számos kutató és tudós tanulmányozza, hogy a divat hogyan befolyásolja az összes társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai tényezőt, hogyan alakítja át az egész kultúránkat és társadalmunkat.

A divat társadalomhoz való viszonyának egyik legjellemzőbb példája az, ahogyan a ruházat ma jelzi a társadalmi státust. Történelmileg csak a gazdagok és a hatalmasok fértek hozzá a finom szövetekhez, a bonyolult mintákhoz és a legújabb divatirányzatokhoz, és bár ma is igaz, hogy bizonyos márkák és stílusok kapcsolódnak a gazdagsághoz és a luxushoz, a divat már nem csak a gazdagság fitogtatásáról szól. Az egyéniség és identitás kifejezésének eszköze lett, viselt ruháink tükrözhetik a személyiségünket, a meggyőződésünket és a kulturális örökségünket. De ma a divat nemcsak erősíti az identitást a kulturális hátteret tükröző hagyományos ruházattal vagy az egyedi és innovatív designnal, hanem megkülönbözteti az egyént a tömegtől. 

Maga a divatipar is fontos része társadalmunknak, olyan jelentős gazdasági erő, amely ugyan munkahelyeket biztosít és hatalmas bevételt termel, nem mentes a kritikáktól a környezeti hatásai, a dolgozókkal való bánásmódja és az irreális szépségstandardok miatt. 

A fenntarthatóbb és etikusabb divat a társadalmi és politikai változások hatékony eszköze is lehet. A mai társadalmakban és kultúrákban a divat kulcsszerepet játszik. A legújabb divattrendek, mint például a fenntartható és etikus divat, tükrözik értékrendünket, meggyőződésünket és a világhoz való hozzáállásunkat. A divat és a társadalom összetett kapcsolatában fontos észben tartani, hogy öltözködésünk és viselkedésünk tükrözi azt, hogy kik vagyunk és milyen világban élünk.

Az egészruhák története

Gyerekkoromban még gyakran lehetett hallani a ma már ritkán használt kifejezést: egészruha, pedig az egészruha az egyik leguniverzálisabb darab, amelyet túlzás nélkül évezredek óta viselnek. Az öltözék formája sokat változott az idők során, de mindig kihagyhatatlan eleme volt a ruhatáraknak.

A világ legrégebbi egészruhája az egyiptomi tarkhan ruha, amelyet történészek szerint körülbelül ötezer évvel ezelőtt viseltek. Az 1913-ban egy egyiptomi sírból felszínre hozott finom szövésű vászonruhát a Mastaba feltárása során találták meg. Ma az Egyiptomi Régészeti Múzeumban látható.

A kaunakes rojtokkal díszített uniszex egészruha volt, amelyet minósziak gyapjúból és festett vászonból készítettek, bonyolult mintákkal és hímzésekkel. A klasszikus szír vagy perzsa vagy az ókori Mezopotámiához és Perzsiához kötődő gyapjúköpenyt szirmokra vagy tollakra utaló bojtos mintákkal szőtték.

A Kr. e. 4000 előtti sumér civilizációban a legkorábbi ruhatípus még nem a kaunakes, hanem egyfajta kilt volt, amely nagyon szorosan illeszkedett az alsótesthez, miközben a felsőtest csupasz marad. A korai mezopotámiai kaunakes, a felsőtestet is beborító egészruha általában a gyapjúszövet és báránybőr keverésével készült. A későbbi, kényelmesebb görög kaunakes készítésénél az ókorban már élénk színeket használtak.

A cikk a Magyar Kultúra magazin 2024/3. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa! 

Az európai egészruhák története

A kora középkorban Európa nyugati felén a vándorló germán törzsek beemelték kultúrájukba a késő Római Birodalom szimbólumait és öltözékeit. Ennek hatására 400–500 körül a kontinentális Európában és kicsit később Angliában is a női ruhák általában csuklóra rögzített, hosszú ujjú tunikák voltak egy csőszerű egészruhán, amelyet peplosnak neveztek. A fémrátétekkel, hímzésekkel és szövött szalagokkal kombinált női darabok 500 körül gyakran brossokkal, fibulákkal díszített, kabátruhaszerű öltözékek voltak. 

A trägerrock, hängerock vagy a kötényruha a kora középkori Skandinávia leghíresebb női ruhadarabja volt, amely a korai germán vaskor népeinek öltözékéből alakulhatott ki. Az egészruha gyakran cső alakú, akár szabott, akár bő, amelyet vállon áthúzott pántokkal, a mellkas felső részén pedig nagy „teknősbrossokkal” viseltek. Elsősorban gyapjúból és lenből készültek, de találtak néhány példát selyem- és kenderruhára is. 

A korai angolszász nők jellegzetes cső alakú ruhát viseltek, amelyet a testen övvel, a vállon brossokkal rögzítettek. A késő római stílus, körülbelül 700 után, nagyjából a keresztény hitre való általános áttéréssel egy időben, általános volt a kontinensen. Ezzel ellentétben a pogány viking nők Európa nagy részétől eltérően öltözködtek, fedetlen hajjal és egyetlen hosszú ruhában jártak, amelyet mindkét vállon megtűztek brossokkal, alatta pedig ujjas alsóneműt viseltek, gyapjútunikával, különösen télen. 

A kereszténység elterjedésével a 7. századi Angliában és Európában a vallásos művészet inspirálta a nőket az öltözködésben. A 10. és 11. században gyárthatóvá és megfizethetővé, egyre elérhetőbbé váltak a városokban a textíliák, ruházati cikkek és kiegészítők. Ebben az időben jelentek meg a kör alakú kapucnis köpenyek, amely alatt a nők ujjatlan bokáig érő, szabott egészruhát viseltek, gyakran kontrasztos színű, megkülönböztető szegéllyel díszítették. 

A 10. században a női karokat már jellemzően takarják, a ruhaujjak egyenesebbek lettek, a végükön enyhe díszítéssel, fonott vagy hímzett szegélyekkel, többféle ruhaujjstílussal. 

A 16. századi Európában a ruhák stílusában még erőteljesen kifejeződtek a nemzeti különbségek, de a „spanyol stílus” szinkronba hozta a felsőbb osztályok körében az egyrészes ruhák stílusát. Az 1550–1600 közötti időszakban az európai ruházatot a gazdagság jellemezte. A nők ruháinak kúpos, csípőnél széles sziluettjét felváltotta a V alakú derékvonal, az ujjak és a szoknyák ismét szélesedni kezdtek, a vállra helyeződött a hangsúly. A korszak egészruháinak jellegzetes dísze a nyakfodor, a spanyolgallér, a csipkével díszített, keményítővel és forró vasalóval ropogós, pontos redőkké formált különálló ruhadarab volt. A fényűzőnek tekintett, bonyolultan kidolgozott, nehéz anyagokból, bársonyból és selyemből készített fekete egészruhákat élénk színű ékszerekkel, rubinokkal, gyémántokkal és gyöngyökkel díszítve viselték, kontrasztot adva a fekete hátterének.

A 17. század közepére a stílusok ellazultak. A nyakfodrokat felváltották a széles, lapos gallérok. 1640-re divatossá vált a hosszabb, simább alak: a derék visszaállt a normál magasságba, és a század elejének hosszú, szűk ruhaujjai rövidebbek, teltebbek és lazábbak lettek. A metszett ujjakkal, szalagokkal vagy más könyök feletti díszítéssel ékesítették az egészruhákat.

Az empire sziluett közvetlenül a mell alatt kezdődő, magas derekú megjelenést hozott, ami elhagyta a terjedelmes alsószoknyákat, de eltakarta a hasat és kiemelte a melleket. A stílus a 18. század végén Napóleon és Joséphine hatására szerte Európában népszerű lett. Neve a birodalom szó francia kifejezése, az empire, a stílus pedig a neoklasszikus divatot élesztette újjá a görög-római művészet világából, amelyben a nők bő tunikákat, peplost vagy a gyakoribb chitont viseltek. A mell alatt övvel rögzített, szép tartást és kényelmet biztosító, könnyű és bő empire ruhák általában fehérek és rövid ujjúak voltak.

Az empire egészruhái széles körben elterjedtek Európában a 19. század fordulóján, valószínűleg nagyrészt az 1789 utáni francia megrázkódtatások miatt, az ősi erények visszaszerzését ösztönözve és elutasítva az arisztokrácia korábbi fényűző öltözködését. Az angol „regency”-stílus ugyanazt a tendenciát követte, mint a francia, még akkor is, amikor az országok egymással háborúban voltak. A 19. századi egészruhák túlméretezett sziluettjei és puffos ujjak uralták a divatot. A szűk viktoriánus stílusú ruhák a század végén hajtásokkal és fodrokkal, a váll fölé emelkedő kúpos ujjakkal pompáztak, majd a 20. század elején megjelentek a fodros csipkeruhák és muszlinflapperek. 

Az ipari forradalom elhozta a divat forradalmát is. Felgyorsult a stílusok változása, az 1920-as években a rövidebb, egyenes ruhák voltak a modernek, a 30-as évek pedig virágmintákat, széles vállakat és testre folyó szabásokat hoztak az egészruhadivatban. A 1940-es években Christian Dior szűkített derekú, lábszárközépig érő kabát- és ingruhái uralták a divatot, de a 20. század igazi divatforradalmát a brit divattervező, Mary Quant 1964-ben megalkotott miniruhái jelentették. Az 1970-es években a maxi- és a síkos selyemruhák, a széles vállú kabátruhák reprezentálták az egészruhadivatot. A 21. század elején pedig kitört egy újabb divatforradalom, a mindent uraló kényelem forradalma, és a kötött pulóverruhák átvették az egészruhavonalon a vezető szerepet.

Egybeolvadni a nagy egésszel, avagy az álcázás művészete

Az egész észrevehetetlen részévé válni, egybeolvadni a környezettel az állatvilágnak életmentő technika. Számtalan apró vagy hatalmas állat bőre tudja tökéletesen utánozni a környezet színeit és mintáit, elkerülve ezzel a ragadozók figyelmét. A lepkék szárnyának mintázata képes hasonulni a fa kérgével, a békák bőre felveszi a pocsolya mintázatát, a sáskák szinte a levelek részévé válnak, a kígyók művészi módon utánozzák a homok tónusait, rengeteg állat alkalmaz hasonlóan életmentő trükköket. Az emberek ugyancsak ősidők óta alkalmazzák az álcázást, a természeti népek vadászai környezetük és növényviláguk színeit festették magukra, vagy erdei zuzmóval, növényekkel takarták magukat, hogy a nagy egész észrevehetetlen részévé válva vadászhassanak. 

A történelem kemény fricskája, hogy a brit katonák, akik egykor skarlátszínű kabátot vagy kék egyenruhát viseltek, hasonlóan az élénkpiros nadrágot viselő francia katonákhoz, a környezetből kitűnő viseletük miatt szörnyű veszteségeket szenvedtek. Ezek a történelmi kudarcok nagyban elősegítették, hogy idővel a katonai jelenlét elrejtése vált az egyik legfontosabb stratégiai feladattá. A mai katonai álcázás karakteres alapmintájának előképe 1915-ben Franciaországban született, amikor az első világháború alatt az észrevehetően megnövekedett katonai felszereléseket – tankokat és fegyvereket – el kellett rejteni a légi felvételek elől. Az álcázás, amely képes volt titokban tartani a francia hadsereg fegyvereit, olyan díszletfestőket igényelt, akik ennek a különös optikai művészetnek a mesterei voltak.

Egy harminc festőből álló egység alkotta meg az első terepszínű mintákat, amelyeket a művészek hálókra, ponyvákra és egyenruhákra egyaránt alkalmaztak. Jellemző a sikerre, hogy a háború végére már háromezer művészt alkalmazott a „kamucsapat”. Egy éven belül az európai és amerikai hadseregek is létrehozták saját festőművész-különítményüket, amelyek megalkották az álcázás művészetének legváltozatosabb formáit.

Az ecsetvonásos álcázás a festőművészek egyszerű ecsetvonásait használta a katonai textileken, kézzel festett megjelenést kölcsönözve a ruháknak, majd a második világháború alatt, az ipari szövetnyomtatás elterjedésével, az álcázó minták folyamatosan bővültek és egyre professzionálisabb rejtést adtak. A hadseregek szerte a világon egyéni, stílusos és taktikailag egyedi mintákat fejlesztettek, amelyeknek mára rendkívül széles a skálája, utánozva a természetes erdőket, dzsungeleket, sivatagokat, esőerdőket, óceánokat, gyepeket és még sok más környezetet. A rejtvény álcázás íves kialakításai a kirakós formákat idézik, az esőterepruhát a németek találták fel, a svájci splitter álcázás rendkívül stilizált, a tigriscsíkos terepruha erősen kapcsolódik a vietnami háborúhoz, egy dzsungel álcája a Lizard nevű francia álcázásból származik. Az erdei álcázás ugyanolyan gyorsan elterjedt, mint a csokoládéchip nevű sivatagi álcázás, amelyet az Öböl-háború idején találtak fel, és később sok közel-keleti ország átvette. A számítógépes technológia megjelenésével kialakult a digital camouflage, és a modern technológiája megnyitotta az utat még az infravörös lencséket is elkerülő álcázás előtt is. 

Az álcázás 20. századi története szorosan kapcsolódik a művészettörténethez, hiszen az első európai álcázók, a dazzle-festők között feltűnt sok ismert kubista művész, mint Georges Braque, André Mare, André Dunoyer de Segonzac és mások. A kubista festők által használt stilizált látásmód, ahogy a témáikat elvonatkoztatták a festményeiken, hasonló módon szűrte át a természeti környezet látványát. 

Az 1980-as években az álcázás művészete berobbant a divatba. Megjelentek a terepszínű nyomatok, az egzotikus állatminták, eleinte még a természet szokásos színvilágát és mintáit viselték. De a divat természete merőben más, az álcázás helyett a feltűnést igényelte, nem rejtette el viselőit a világ elől, sőt inkább felhívta rájuk a figyelmet. Szokatlan megoldások születtek, a terepszín helyett feltűnő színek, a világos pasztellek és a neontónusok uralkodtak, a művészien foltos formák csillogtak, az állatminták tetejére pedig virágminták kerültek. Az álcázás a divatban pusztán játékosságból és nem militarista szándékkal a képzelet földjére juttatta el a fogyasztókat. Az álcázás története egy találmány és a művészi alkotás közös története, amely új dimenziót adott a díszítőművészet egészének. 

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2024/3. számában olvasható.

Fotók: Bézsenyi Zsolt / Katti Zoób Divatház