Térdvillantó szoknyák, minikabátok, trapéznadrág, zsákruha és hippidivat – hát ilyen kép él bennünk a dolgozó nőkről? Kinek készültek ezek a nagy műgonddal papírra vetett tervek, s egyáltalán: ki engedte ezt meg?!
Izgalmas képet rajzol a második világháborút követő bő két évtized magyar öltözködéskultúrájáról Simonovics Ildikó 2015-ös doktori értekezése, a Divat és szocializmus. Könyvnyi terjedelmű dolgozatában mindenekelőtt arra kereste a választ a divattörténész, hogy létezett-e egyáltalán a párizsitól független szocialista magyar divat, s ha igen, mennyiben befolyásolta azt az új politikai, gazdasági, ideológiai rend. Annyit elöljáróban elmondhatunk, hogy tisztelet a kivételnek, de az 50-es, 60-as évek hazai divatjelenségeiről legalább olyan homályos kép él a többségünkben, mint a lakberendezéséről vagy éppen luxusiparáról. Vintázs, retró, esetleg szocreál – az elnagyolt jelzők, amelyekkel utólag címkézni szoktuk a kor termékeit, inkább ambivalens viszonyulásunkról árulkodnak, mint a kreatívipar valós teljesítményeiről.
Az utcaképet elszürkítő lódenkabát, svájcisapka, mackónadrág szomorú hármasa persze valóban létezett, de ez előbb a háborús anyaghiány következménye, később a fejletlen konfekcióipar eredménye volt inkább, mint divatjelenség. „Nem volt szövet, selyem vagy bársony, a flanelnek is örültek. Nem volt papír és divatlap sem” – jellemezte a kezdeteket a viselettörténet korábbi jeles kutatója, F. Dózsa Katalin. A háború végére a ruha élelemre cserélhető értékké vált a feketepiacon, öltözködéskultúráról csak idézőjelek között beszélhetünk. 1950-ig, a divatipar államosításáig ugyanakkor „az új ideológiához, illetve az új piaci körülményekhez igazított gondolkodásban” jelentkezett csak a kommunista hatalomátvétel Simonovics Ildikó szerint, a hazai módit diktáló belvárosi szalonok az ínséges körülmények ellenére is működtek úgy-ahogy.
A New Look 1947-es berobbanása aztán különös hullámokat vetett a vasfüggöny mindkét oldalán: Christian Dior a háborús divat ellensúlyozásaként bemutatott, a nőiességet hangsúlyozó párizsi kollekciójához mindenképpen viszonyulni kellett valahogy. Míg az államosítás előtt álló hazai szalonok tulajdonosai például visszafogottan, de ünnepelték annak kerekded, nosztalgikus vonalait, addig anyagpazarló megoldásait világszerte kritikával fogadták. A munkástömegek kiszolgálására felesküdött hazai kommunisták pedig egyenesen ellenségképükre leltek a párizsi módiban. Érdekes egybeesés, hogy eltérő ipari és ideológiai háttérrel, de a divat szerepét mindenhol a készruhagyártásban vélték ekkoriban újrafelfedezni. A franciák prêt-à-porter néven igyekeztek másolni az amerikai tömegtermelés, a ready-to-wear rendszerét, s hasonló megoldásra törekedtek a konfekcióipar fejlesztésével a keleti blokk országai is.
Mindeközben a szigorú kézműveshagyományokkal működő párizsi haute couture szalonok modelljeik értékesítési jogának, illetve szabásmintáinak kiárusításával igyekeztek előremenekülni. Így történhetett, hogy ugyanazoktól a francia elitszabóságoktól vásároltak ruhaötleteket az „imperialisták”, a háziasszonyok millióit öltöztető amerikai ruhagyárosok, akiktől a háborút túlélő pesti belvárosi szalonok vezetői inspirálódtak még a Rákosi-éra legkeményebb éveiben is. Ilyen ellentmondásos helyzetben indult újra a divatélet Magyarországon 1947-ben: a tavaszi szezonban külön-külön mutatkoztak be a háború előtti polgári világ megmaradt szalonjai, illetve a leendő konfekciótervező művészek – utóbbiak a hitelesség kedvéért szakszervezetis kolléganőket szerveztek be manökeneknek! S végül ezt a felosztást rögzítette évtizedekre a szocialista divat.
Mert hiába tűntek el a hajdani nagynevű szabómesterek és szalontulajdonosok, valakiknek a politikusfeleségeket is öltöztetniük kellett! Két államosított Váci utcai szalon, a Rotschild Klára vezette Különlegességi Női Ruhaszalon és az Arató Ferencné irányításával működő Fővárosi Mértékutáni Szabóságok Divatszalonja került ebbe a kivételezett helyzetbe. Mindketten valamiféle háború előtti, visszafogott tervezési stílust konzerváltak, Rotschild például idővel a kortalan eleganciát sugalló Chanel-kosztümök ünnepelt magyar tolmácsolója lett. A régi és az új szakemberek többsége azonban – hiszen ezzel egy időben indult meg az alkalmazott művészek új generációjának kinevelése a Magyar Iparművészeti Főiskolán – a központosított hazai divatipar mamutintézményeinél, a Ruhaipari Tervező Vállalatnál, illetve a szövetkezetek munkáját koordináló OKISZ Tervező Laboratóriumában boldogulhatott csak.
Az első ötéves terv persze a munkásosztály „felöltöztetése” helyett divatvilágunk mélyrepüléséhez vezetett. Hosszú éveket pazaroltak a konfekcióipar fejlesztésére, hiába, hiszen a mennyiségi kényszer éppen hogy a legigénytelenebb modellek silány minőségű tömeggyártásának kedvezett. A kor divatfórumai, az Ez a divat és a Nők Lapja ugyan kritikátlanul lelkesedtek az Állami Áruházak készruha-kínálatáért, a divatosan öltözködni kívánó nők az elérhetetlennek számító méret utáni szabóságok és a megvetett (de attól még drága) konfekció közti senki földjén rekedtek. Virágzott a házivarrónő-szolgálat, s még az említett divatlapok is ontották magukból a szegényes öltözékek leleményes variálásának, átalakításának ötleteit. A divatiparnak akkor lett csak lehetősége valódi megújulásra, mikor politikává érett az életszínvonal emelésének szándéka: Sztálin halála után, az első Nagy Imre-kormány idején, majd az 56-os forradalmat követő kádári konszolidációban.
A fogyasztástörténeti fordulat eredménye, hogy 1953 után az addig „burzsoá csökevénynek” minősített divatkövetést lassanként rehabilitálta a rendszer. Kezdett eltűnni a lapokból a „dolgozó nő” és a „dísznő” szembeállítása, s ahogy korábban a Dior említett virágkehely-vonalai, úgy a kapitalista divat többi újdonsága is késve és szűrve, de azért átszivárogott a vasfüggönyön. Újabb állami vállalatok születtek, méretkutatásokkal igyekeztek javítani a tömegkonfekción, és sorra nyíltak a belvárosi, kis szériás modelleket kínáló üzletek is. Ezek közül emelkedett ki az 1958-ban létrehozott, szervezetileg az Iparművészeti Vállalathoz tartozó Modell Divatstúdió, későbbi nevén Komplex Textilstúdió, illetve annak Kecskeméti utca 4. szám alatti Modellboltja.
A cikk folytatása az MNMKK Iparművészeti Múzeum oldalán olvasható. Fotők: IMM
