Impozáns a könyved: interjúk, visszaemlékezések, adatok és rengeteg fotó található benne. Hogyan jutottál el ehhez a koncepcióhoz?
2023-ban érkezett a felkérés, hogy mivel közeleg az Újvidéki Színház ötvenéves jubileuma, összegezni kéne ezt a fél évszázadot, és szeretnék, ha születne egy könyv is erről. Olvasóbarát kiadványt szerettem volna létrehozni, melyben fontos adatok is megtalálhatók. Rengeteg ember van, aki a mai napig tevékenyen részt vesz a vajdasági színházi életben, az Újvidéki Színház volt és jelenlegi igazgatói, emblematikus figurái. Eldöntöttem, velük készítek interjúkat – Vicsek Károllyal, László Sándorral, Venczel Valentinnal és Urbán Andrással. Szerencsémre nagyon készséges beszélgetőpartnerem lett az első bemutató rendezője, Vajda Tibor. Az interjúkban elhangzottakhoz kapcsolódik egy átfogó jegyzetapparátus, ezt a szerkesztővel, Lovas Ildikóval fontosnak tartottuk, már csak azért is, mert hiányosak a vajdasági színháztörténeti adataink, s nehéz őket összeszedni. Komoly munkát fektettünk ebbe.
Emellett szerepel a könyvben a színház alapítását feldolgozó tanulmány is, amit azért tartottam fontosnak, mert az idő olyan tévképzetet idézhet elő a későbbi generációkban, hogy egyszer csak megalapítanak egy intézményt, ami a semmiből egyik napról a másikra elkezd létezni, de ez nem ilyen egyszerű. Az Újvidéki Színház megalapítása is 1969-től 1973-ig húzódott. Szerettem volna, ha bekerül a kötetbe egy interjú Ábrahám Irén színésznővel, aki a kezdetektől nyugdíjazásáig tagja volt a társulatnak. Egyeztettünk is időpontot, ám ő közben sajnos elment közülünk, de mivel korábban mesélte, hogy vannak jegyzetei, saját történetei a színházról, elkértem ezeket a lányától, Rencsár Kármentől, s belőlük válogattam a kötetbe. És Faragó Árpádnak is – aki szintén volt igazgatója a színháznak – olvasható egy megemlékezése a kortársakról és a Játék a kastélyban című előadás színművészeiről.
Hogyan készültél fel a többórás mélyinterjúkra?
Azt tudtam, hogy az interjú nem könnyű műfaj, de vettem a bátorságot, hogy elkészítsem ezeket. Egyrészt mindig is volt bennem egyfajta kíváncsiság a másik ember iránt, ez természetes elemem, másrészt a pozícióm az Újvidéki Színházzal kapcsolatban kettős: négy évig dolgoztam ott dramaturgként, most pedig már kívülről nézem. A színfalak mögé is látok, értem a színház működését, és sokat foglalkoztam a múltjával is. Az interjúkat természetesen komoly kutatómunka előzte meg: minden igazgató korszakát feldolgoztam, újságokat lapoztam át, felkészültem igazgatóságuk történéseiből, és ezekre rá is kérdeztem. Azt hiszem, rendkívül szerencsés vagyok, mert mindegyik alanyom nagyon nyitottan és őszintén válaszolt. Izgalmas, ahogyan az egyes korszakok és interjúk egymás után következnek, s elkezdenek dialógusba lépni egymással. Ebből az olvasó létre tud hozni magának egy kerek egész történetet a színházról.
Aki eddig nem ismerte az Újvidéki Színházat, a könyvet végigolvasva milyennek fogja látni?
Erre nehéz válaszolni. Reményeim szerint nagyon izgalmas intézménynek látja majd, ráadásul itt a személyes attitűd kerül előtérbe. Az pedig mindig sokkal erőteljesebben hat a befogadóra, ha személyes történeteken keresztül ismerkedik meg valaminek a múltjával, mert emocionálisan is hatnak rá, s nem csak adatokat olvas. Ráadásul csodálatos fotók kerültek a kötetbe. Így színes élménye lesz mindenkinek a könyv.
Az Újvidéki Színházban töltött idő meghatározó volt a szakmai életedben?
Nagyon. Már csak azért is különleges időszaka ez az életemnek, mert akkor kezdtem a szakmát. A Veszprémi Egyetemről gyakornokként kerültem oda, s ott is maradtam. Elméleti tudással felvértezve, s némileg a gyakorlati részbe is betekintve, de azért próbálkozások hiányában léptem be oda. Óriási segítséget kaptam az akkori igazgatótól, László Sándortól, aki rögtön bedobott a mély vízbe, s azt mondta: tessék úszni! Ő mondta azt is, hogy forgassam azokat a kiadványokat, amelyek addig megjelentek a színházról, hogy megismerjem az intézmény múltját, mert ezt illik tudni. És ott kezdtem el úszkálni (nevet). Nagyon jó iskola volt, mert tényleg komoly feladatokat kaptam. Nem kezdőként kezeltek.
Sok rendező, sokféle munkafolyamat. Szöveg nélküli előadás, regényadaptáció, próbák közben megszülető szövegkönyv. Van ezen a téren olyan, hogy nehezebb és könnyebb?
A lényeg, hogy minden lehet alapanyag, akár egy regény, akár versek, akár egy téma. Az első dolog, hogy tudjuk, honnan hova akarunk eljutni. Ha például nagy terjedelmű regényről van szó, ott a sok szöveg természetesen ráül az emberre, és muszáj döntéseket hoznia, válogatnia. Közben a szíve szakad meg. Az én bajom mindig az, hogy nehezen engedek el bizonyos szövegrészeket, egészen az első próbáig. Ott aztán, amikor hallom a színészektől a szöveget, tehát van egy visszajelzés, hogyan működik, már nem kötődöm, hisz előadás készül, ezért annak érdekében, ha kell, megválunk bizonyos részektől. Na, általában itt kezdenek a rendezők ragaszkodni hozzájuk, így kialakulhat némi konfliktus (mosolyog). Sok nehéz munka volt az évek során, az biztos.
Hogyan győzöd meg a rendezőt, ha ragaszkodik egy szerinted szükségtelen szövegrészhez?
Ezek nagy harcok, de nem vagyok amazon típus, el tudom engedni, miután elmondtam az érveimet. Mert a rendező a főnök, ha ő úgy dönt, hogy kell, akkor én azzal megyek, azon belül gondolkodom tovább. Nincs bajom ezzel a hierarchiával, s nem szoktam ragaszkodni ahhoz, hogy a szöveg kizárólag az én hatásköröm. Nincs is olyan, hogy hatásköröm. S azt sem szeretem, ha kategorizálják, hogy a dramaturg foglalkozzon csak a szöveggel. Nem tudok csak a szöveggel foglalkozni, ha látom, hogy valahol például nem jó a fény. Én színházban és előadásban gondolkodom, amin belül az én tudásomat elsősorban a szöveghez, a dramaturgiához tudom hozzátenni, de közben figyelek minden mást is, hisz a fény, a hang, a színészi játék egységes egészet alkot. S azért van szükség az abszolút főnökre, a rendezőre, mert ez az egész csak az ő fejében van együtt. Én csak segítem.
Ha egy színész egy kollégája előadását nézi, érezheti, hogy ő jobban meg tudná csinálni, a rendező pedig a rendezést szidja, ha nem tetszik neki. Mi a helyzet a dramaturgokkal?
Ők a szöveget szidják... A viccet félretéve: engem az szokott zavarni, amikor azt érzem egy előadásnál, hogy egy pici ollócsattogtatással sokkal feszesebb és a befogadó szempontjából izgalmasabb produkció születhetett volna. De ez sem feltétlenül reális, hisz abban a pillanatban én néző vagyok, aki lehet fáradt, s kipihenten talán másképp fogadná be az élményt. Más a történet egy próbafolyamat alatt, ezért nem szeretek ítélkezni. Azok csak a saját belső monológjaim, hogy én hogyan húztam volna meg a szöveget. Ezért rossz nézők a színházi emberek, mert a csináláson belül gondolkodnak, nem feltétlenül engedik el magukat, és nem válnak befogadóvá. Csodálatos a színház, mert akármilyen elcsépelt és közhelyes állítás, de a pillanat művészete: sok mindentől függ, létrejön-e a találkozás a nézővel.
A Vajdaságban igen kevés fiatal választja a dramaturgi pályát. Hogyan lehetne ezen változtatni?
Nem tudom a receptet, de tényleg bajban vagyunk: egy kezemen meg tudom számolni, hány magyar dramaturg van. S ha megnézed, hogy van öt színházunk, évi három-négy bemutatóval, akkor rájössz, hogy ez a néhány ember nem győzi. A vendég rendezők néha magukkal hozzák állandó dramaturg munkatársaikat, ami jó, mert ők új gondolkodásmódot, esztétikát, munkamódszert hoznak be. Tény, hogy a fiatalok közül nem sokat érdekel ez a szakma. Valahol értem ezt, hisz a dramaturg teljesen háttérbe szorul; valljuk be, nem nagyon érdekli a nézőket, ki volt egy előadás dramaturgja. Ha pedig valaki nem ilyen habitusú, hanem jelentős, látható művészi karrierre vágyik, számára ez nem vonzó.
Mi nem kerülünk a rivaldafénybe, tisztelet a kivételnek, ráadásul rengeteget kell dolgozni. Ezt nem is rejtem véka alá, amikor fiatalokkal beszélgetek a szakmáról. A dramaturg szoros együttműködő partnere a rendezőnek, szinte 0–24-es alkotói együtt létezésben él vele és az előadással, ami a szellemi munkát illeti. Ez más tudatállapot, az ember ilyenkor nem nagyon tud ki-be kapcsolódni, hiába megy társaságba, hiába van a családjával, közben kattog a témán, a megoldásra váró problémán. Aztán jön a bemutató, s pár napig, amíg el nem kezdődik a következő munkafolyamat, ott marad az űr. Na, most ezzel biztos nem hoztam meg senki kedvét a szakmához (nevet).
Az Újvidéki Művészeti Akadémia tanára vagy, s ha jól tudom, mindig is tanár szerettél volna lenni. Mi az, amit ennyire szeretsz benne?
Minden kislány tanító néni akar lenni, de én nagyon az akartam lenni. Állandóan azzal nyaggattam a körülöttem lévő kisebb gyerekeket, unokatestvéreket, hogy iskolásat játszottam velük. Amint megtanultam valamit, rögtön át akartam adni. Ez a vágy van bennem ma is. Szeretek beszélgetni az emberekkel, erős a kommunikációigényem. A tanításban nem konzervatív módszereket követek, csak lexikális tudást követelve, hanem beszélgetünk a diákokkal. A színház- és drámatörténeten belül megbeszéljük egy korszak jellemzőit, közben szövegeket olvasunk az adott korszakból, ezáltal kerülve közel hozzá. Ezek a beszélgetések rendkívül frissen tartják az ember agyát. Nagyon jó fiatalok között lenni. Ők is változnak közben, s jó ezeket a változásokat figyelni, s közben terelgetni őket. Nem befolyásolni, csak felkínálni utakat, lehetőségeket. Jólesnek a visszajelzéseik akár évek múltán is, hogy valamit mondtam anno, amihez azóta tartják magukat. Ez örök kapcsolat marad. Mindig úgy búcsúzom tőlük, hogy ha van bármilyen szakmai kérdésük, igényük, keressenek bátran, és ez így is történik.
Milyen egy jó diák a színművészeti akadémián? Aki mindent elolvas, és mindig naprakész?
Az, hogy mindent elolvas, azért fontos, mert beindítja a tudásszomjat. S az egyik célom az, hogy ezt felébresszem a fiatalokban. Ezért néha furcsa feladatokat találok ki nekik, például ha elmegyünk egy fesztiválra, akkor megkérem, olvassák el előre a programot, válasszanak ki egy-egy előadást, nézzék át, kik az előadók, honnan jöttek, ha intézmény, mióta létezik, ki az igazgatója, milyen produkciókat látnak majd. Aztán a következő évben, amikor fesztiválra megyünk, már ők kérdezik, lesz-e ilyen feladat. Ilyenkor elmondom, nem, mert most már meg kell lennie bennük az igénynek erre. S rendszeresen arról számolnak be, hogy meg is van.
A másik, hogy hetente két dráma elolvasása kötelező, ez a minimum. Így olyan rutin idegződik be náluk, hogy amikor nem kötelező, akkor is olvasnak, mert hiányérzetük van, legalábbis remélem. Azt szintén kérem tőlük, hogy kövessék a világ történéseit. Reggel egy kávé mellett pörgessék át a híreket a nagyvilágból, a színház, a politika és a társadalom terén is. Ne elzárt közegben létezzenek, csak a művészet szent templomában tevékenykedve. Foglalkozzanak a korral, amelyben élnek, s abból is merítkezzenek, hisz a művészet mindig reflektál az adott korra.
Mik a következő dramaturgiai munkáid?
Urbán Andrással dolgozom majd, előbb az Újvidéki Színházban, majd a Kosztolányi Dezső Színházban Szabadkán, az évad végén pedig a Zentai Magyar Kamaraszínházban Anca Braduval, aminek különösen örülök, hisz sok év elmúlt a legutóbbi közös munkánk óta. Úgyhogy tele van a naptáram. Idén szerencsére nincsenek párhuzamos munkáim, azok szellemileg és fizikailag is megterhelők, hisz olyankor egyszerre két helyen kell lenni, s ezt még nem tudtam abszolválni, de dolgozom rajta (nevet).
A szerző felvételei