„Drága mester, megihatnánk valahol egy kávét?” – Beszélgetés Horváth Péter íróval

Úgy hallottam, tetszett magának a könyv.

Nagyon.

Ezek szerint nem normális.

Nem is mondtam, hogy az vagyok.

Egyébként borzasztóan sajnálom, hogy
valamilyen oknál fogva a boltokban az irodalomtörténeti polcra került a kötet. Így
soha senki sem fogja megvenni.

Hol kellene lennie?

Mondjuk az interjúk vagy az aktuális könyvek között. Bárhol, csak nem az irodalomtörténeti polcon. Tudom, hogy ilyen vonatkozása is van, de erősen remélem, hogy ez nem irodalomtörténeti könyv.

Jóízű beszélgetésről, életútinterjúról
van szó, amelyet az önök novellái és elbeszélései gazdagítanak. A
szerkesztésnél milyen szempontokat vettek figyelembe?

Különösebb szempont nem volt, csak
elkezdtünk beszélgetni. Valahogy fű alatt érlelődött. Karcsinak Gyurkovics
Tibor volt az egyik legközelebbi barátja, nem én. Gyurkovics engem is kedvelt;
annyira, hogy egyszer megkért, csináljak vele egy ilyen könyvet. Azt nem
vállaltam, mert annyira azért nem voltam oda az ő művészetéért. Sokáig
Karcsival sem volt szoros a kapcsolatunk, bár az írószövetségi gyűléseken
találkoztunk, meg egyszer valamilyen díjra is jelölt. A dolgait ismertem,
olvastam és kedveltem. Aztán közös barátunk, Farkas László felkért minket, hogy
írjunk az általa főszerkesztett, Új Írás című internetes folyóiratba. Az
első másfél évben nagyon komolyan vettem a feladatomat, a társszerkesztői
pozíciómat: minden számot végigolvastam, és magamnak meg néha a szerzőtársak közösségének
senki által nem kért, kritikai hangú feljegyzéseket írtam a művekről, mindet
„leosztályoztam”. Lettek is sértődések.

Amikor Karcsi egyik elbeszélését elolvastam, megírtam neki ímélben, hogy ez nagyon jó, de a vége el van rontva. Mondjuk, ha csak a húszévnyi korkülönbséget nézzük, ez már ettől is szemtelenségnek tűnhet, de egyéb szempontok is vannak, amelyek abszolút megkérdőjelezik a gesztusom helyességét.

Szakonyi Károly mit szólt hozzá?

24 órán belül válaszolt. „Köszönöm,
igazad van”, írta, néhány hét múlva pedig elküldte az én szempontjaimat
figyelembe vevő változatot. És megkérdezte, hogy jó-e így. De azt már
személyesen beszéltük meg, és kiderült, hogy mennyire hasonlóan gondolkodunk
bizonyos dolgokról. Olyan, mintha mindig ismertük volna egymást, ami az ő
részéről nagyon megtisztelő. Egyrészt. Másrészt meg úgy változott az irodalmi
közélet, hogy ő a koránál, én meg a habitusnál fogva egyedül vagyok. Nincsenek
„irodalmi” barátaim, ezért nagyon jó, hogy Karcsival mindenféléről, így az
irodalomról, az írásról is tudunk beszélgetni. Ő úgy, mint régen, a barátaival,
én meg úgy, mintha a bátyám volna. Kilencvenévesen is remek formában van, és
persze zseniálisan ír.

Amikor már legalább egy éve
találkozgattunk havonta egyszer-kétszer, azt mondtam neki: „Mi lenne, ha
felvennénk, amikről beszélgetünk, és csinálnánk ebből egy könyvet?” És
hozzáláttunk. Volt olyan, hogy elfelejtettem lenyomni a felvételt elindító
gombot, és amikor három óra múlva hazamentem, muszáj volt emlékezetből leírnom
valamit. Aztán 15 oldal lett belőle. Hét-nyolc ülés után azon filóztam, mi
lenne, ha a dolgozatai közül, amelyekről beszélgetünk, szintén bekerülne néhány
a kötetbe. Aztán a kisördög azt súgta: „Ha Szakonyinak van, tegyél bele te is
egyet, kettőt a magadéból.” De az övéiből van több. Így alakult a dolog: nem
igazán voltak megfontolások, elvárások, hanem a kettőnk kapcsolata alapján
íródott a könyv, és megszerkesztette saját magát.

A spontaneitás érződik benne.

Minden spontán dolog mögött komoly és megfontolt utólagos munka van. „Azért ezt vegyük ki, tegyük oda. Azt meg onnét ide.” Szóval utólagos szerkesztői munka jócskán akad egy ilyen anyaggal, de az ihletése – ha ezt a szót pirulás nélkül még ki lehet mondani – valóban spontán volt.

Miért nem lehet kimondani az ihletés
szót pirulás nélkül?

Mert bizonyos szavaknak már nincs jelentésük. Gyanús lehet: „Ez a csávó valamit nagyon akar, ha ihletése van”, mondhatják rá. Nem vonom kétségbe, hogy akár ma is lehetnek még költők, akik egyszer csak ihletett állapotba kerülnek, és verset írnak. Nehezen tudom elképzelni, de lehetséges. Szerintem a prózaíró embernek kora reggel le kell ülnie a géphez, és addig kell tekernie a billentyűket és önmagát, amíg olyasvalami nem jön ki, amire azt mondja: „Ez vállalható.”

Így ír?

Igen.

Van napirendje, napi penzuma?

Reggel felkelek, leülök az íróasztalomhoz, de az már más kérdés, hogy ott mit tudok csinálni. Erőltetés van. Június óta meg nagy változás, mert letettem a cigarettát. Azóta csak két és fél óra hosszat tudok koncentrálni, ami miatt kétségbe vagyok esve. Hozzáteszem: az öt-hat óra helyett. Cigi nélkül minden szétesik. Abba kell hagyni, mást kell csinálni, aztán két és fél órára még vissza tudok ülni. Pedig azelőtt, ha nagyon kellett, 12 órát is tudtam dolgozni. De hatot mindenképpen, minden probléma nélkül. Ma ez már egyáltalán nem vagy csak nagyon-nagyon nehezen sikerül. De csinálni kell, mert láttam olyan kortársaimat, akik a nyugdíjba vonulás után nem tették, és meghaltak.

Hogyan éli meg, ha nem tud írni?

Nem veszem tudomásul. Igyekszem magamat
túltenni rajta. És mivel általában két-három témával kellene
foglalkoznom, mindig van mihez nyúlni. Hemingway mindig akkor hagyta abba az
írást, ha már tudta, mi lesz a folytatás. És másnap onnét folytatta. Én is így
próbálom magamat működtetni. De ha nem megy, akkor sem esem kétségbe, hisz
régóta csinálom a szakmát, és tudom, hogy örökre nem fog cserben hagyni a
fejem, a szívem. Ha most nem megy, félreteszem, aztán egyszer csak jelentkezik.
És akkor megy.

Amikor elkezdte az írást, milyen volt
az irodalmi közeg, a szakmai kánon szerepe, és hogy van ez manapság?

Túlnyomórészt hályogkovácsok voltunk, és az irodalmi életről sem volt komoly ismeretünk. Volt 11 Péter, mint Nádas, Hajnóczy vagy Esterházy. Volt, aki számított, volt, aki akkor még kevésbé. A legtöbbünknek egyáltalán nem volt kapcsolatunk fölfelé. Az csak az 1970-es évek végétől kezdett kialakulni, hogy valaki valakit választott. Akadt, aki Mészöly Miklóssal kezdett el haverkodni, hogy tanulhasson tőle. Akkoriban rendszeresen írtam hangjátékokat a rádió számára, volt, hogy versenyen is részt vettem. Sőt olyan is előfordult, hogy megnyertem: míg Mészöly Miklós kétezer forintos különdíjat kapott, én a tizenötezer forintos fődíjat vittem haza. És amikor találkoztunk, akkora ökör voltam, hogy dicsekedve, mosolyogva gratuláltam neki ahelyett, hogy azt mondtam volna: „Drága mester, megihatnánk valahol egy kávét?” Emlékszem, mindenki a Fiatal Művészek Klubjába járt inni, és nem számított, hogy népies költő, üldözött avantgárd vagy publicitásra törekvő helyesíró voltál, bármelyik asztalhoz leülhettél, és bármiről beszélgethettél.

Ha most lennék tizen- vagy húszéves, nem tudom, milyen szakmát választanék, mivel foglalkoznék, de akkor még a mienk nagyon jó volt. Fontosnak éreztük magunkat. Író-olvasó találkozókat szerveztek számunkra, amelyeken olyan emberek vettek részt, akik valóban érdeklődtek, és tényleg elolvasták a könyveinket. Mennyibe is került egy könyv? 22 forintba? Az én olvasói bázisom a vidéki értelmiség volt, amelynek tagjai akkor meg tudták venni a könyveket, de ma ez nincs így, amikor két-, három- vagy ötezer forintba kerül egy könyv. Ma luxus a művészet.

Hagyományos írónak vallja magát,
ellentétben mondjuk Esterházy Péterrel, mondta egyszer. Volt olyan időszak,
amikor a posztmodernnel kísérletezett?

Péter műveinek nagyobb része számomra
tökéletesen hagyományos irodalom. A Harmonia caelestis második része
csodálatos családregény, ami a mából szólal meg. Esterházy nyelvi játékai nem
kategorizálhatók. Szerintem nem lehet rá azt mondani, hogy posztmodern.
Hagyományos íróként tekintettem rá, akit nagyon kedveltem, és irigykedtem arra,
hogy mennyire erősen megtalálta a kor hangját. Feltétlenül jobban, mint én.
Amúgy mindannyian ugyanarról beszélünk, mindenki ugyanazt írja. A szív
segédigéit, csak más címen. Én pedig olyan értelemben tartom magamat
hagyományos írónak, hogy azt szeretném, ha a nem vájt fülű olvasók is élvezni
tudnák, amit írok. Nekem kell megdolgoznom azért, hogy ha valaki a kezébe veszi
a könyvemet, végig is akarja olvasni.

A színházi siker zajosabb, mint a könyvé, mondta egyszer.

Ez természetes. A kollégák darabjainak nagyobb részét pici helyeken, ötven-száz ember előtt mutatják be, az enyéim viszont nagy színházakban mentek-mennek. Ötszáz, sőt akár ezer ember is nézte őket. Vegyük például a Padlást, amely 26. éve van műsoron. Ha ott ül hatszáz néző, az hatszáz olvasónak számít, az nagyon sok. Az irigyek ettől függetlenül mondhatják, hogy kommersz, de nem biztos, hogy ez így van. Ha 15 percre beülsz, rögtön látod, mennyire lélegzik együtt a közönség az előadás alatt, és abból tudni fogod, jó-e vagy sem. Olyan is előfordult, hogy valamin változtatni kellett, mert a közönség nem egészen úgy működött, mint kellett volna. Viszont ha siker van, akkor nagyon tapsolnak. Hol tapsolják meg az írót? Hát a színházban! „Hajrá, szerző!”

Ami az írást illeti, mostanában milyen
témák foglalkoztatják?

Jelenleg a feleségemről írok kisregényt. Az apám évtizedekkel ezelőtt azt mondta nekem, hogy őt a zsidó fiúk soha nem csapták be, a magyarok annál inkább. Gyerekkoromban és a gimnáziumban is voltak zsidó barátaim. Fel sem merült, hogy ki honnan jön, nem volt fontos, hogy kinek gazdag, szegény vagy éppen zsidó a szülője. A nyolcvanas években aztán elindult egyfajta identitáskeresés, a zsidóságban is. Hogy hová tartozik. A feleségem félzsidó lány, az ő számára csak az utóbbi másfél évtizedben kezdett fontossá válni a származásának kérdése. Erről próbálok írni. És az élet múlása is érdekel, ahogy a halál egyszer csak reális lehetőséggé válik, pedig sokáig nem az. Mindenki tudja, még negyvenévesen is, hogy meg fog halni, de nem érdekli, hogy mikor fog bekövetkezni. Ma már napi szinten eszembe jut, hogy vajon mennyi időm van még. Hetvenéves vagyok, bármi történhet. Jó, nem múlt el ez az idő teljesen nyomtalanul, de ha össze kellene foglalnom, hogy mit csináltam, a gyerekeimen vagy a nőkön kívül, akiket vagy boldogtalanná, vagy egy kis időre talán boldoggá tettem, hova lehetne kötni ezt a faszit? Elég szomorúan rájössz, hogy sehova.

Miért?

Hát melyik sorba való vagyok? Esterházy Harmonia caelestiséből kiderül, hogy Magyarországon kiknek volt kultúrájuk. A parasztoknak, a kvalifikált munkásoknak, az arisztokratáknak és a zsidóknak. A paraszti kultúrának vége, a munkásosztály a paradicsomba ment, arisztokrácia nincs. A zsidóság még most is megpróbál olyan kultúrát hagyományozni a gyermekekre, amit azért kell megtanulni, mert azt sosem vehetik el tőled.

Ez a családi gyökerekben rejlik?

Igen, a kultúra apáról fiúra, anyáról lányra hagyományozódik. De hová számítok én, akinek a szülei színházi emberek voltak, ami lumpen foglalkozás? Ősztől nyár elejéig tart. Apám hiába volt nagyon tehetséges rendező, de ami a kultúrát illeti, egy részeges böllér és egy cselédlány fiaként nem tudott olyan szokásrendet belém nevelni, ami életben tartja az embert. Viselkedési normát, amit muszáj betartani. Ami segít élni. Mert a szabadságnál borzalmasabb dolog nincsen. Ezért is jó, ha hívő vagy: mert akkor szabályok alapján, keretek között élhetsz. A legnagyobb nehézség számomra az volt az életben, hogy megtanítsam magamat a munkára. Azért nem bolondultam meg, mint a skizofrén öcsém, mert ez sikerült.

Az írás ilyen szempontból is segített
önnek?

Persze. Az első tizenöt-húsz évben
gyakorlatilag magamat gyógyítottam a műveimmel.

Amikor a korai könyveit olvasom, mindig
érzek egyfajta terapikus jelleget.

Az utóbbi húsz évben már más dolgokról
is tudok írni, nem csak a saját köldökömről. Negyvenéves korom után kezdtem
felnőni.

Kilencéves voltam, amikor egy előszállási nevelőotthonba kerültem. A 28 személyes hálóban a fiúk bevezették azt a szabályt, hogy ahány ötöst kapsz, annyi pofon jár mindenkitől. Ez ment napi szinten, fél éven keresztül. Elemisták voltunk, de 15-16 éves srácok is voltak köztünk, akik vagy százszor buktak. Az öcsém is ki volt téve ennek, és szerintem ebbe bolondult bele, mert ő akkor még csak elsős volt, én meg már negyedikes. Ez nagy különbség. Gondold el: tanuljátok a szorzótáblát, és olyan jó azt mondani a hatszor hatra, hogy 36. Aztán bevillant: „Horváth, ezt jól elcseszted! Ez 27 darab pofont hoz...” És hozott.

És közben nem érted, miért kerültél ide, az anyád miért hozott ide. Nem tudod felfogni, miért van az, hogy olyan, mintha mindenki utálna. Kilencévesen valahogy fel tudtam dolgozni a történteket, mert akkor már verseket írtam, de Andris öcsém hétévesen még teljesen védtelen volt. És a később kialakult pszichés betegség is benne lappangott már. A stressz miatt időnként bepisilt, ezért átkerült a „húgyos hálóba”. Az ott lévők voltak a legmegvetettebb gyerekek, akikkel szóba sem lehetett állni. Eléggé kretén voltam: csak magammal foglalkoztam, vele egyáltalán nem. Ez megint csak a kultúra hiánya. Hisz fogalmam sem volt arról, hogy van egy öcsém, akiért felelős vagyok, és törődnöm kellene vele. Olyan, mintha nem lettem volna számára. Én túléltem, ő belebolondult. 41-42 éves koromig furcsa tapasztalatokon kellett túllépnem, hogy aztán már ne kelljen ezekkel foglalkoznom. Ez volt, tudomásul veszem, és kész. Most nem ez van. Kiegyensúlyozott, boldog házasságban élek, végzem a dolgom.

Ez komoly munka eredménye.

Az is segített, hogy sikeres voltam a munkámban, és ha három nőt kinéztem magamnak, abból másfelet el tudtam csábítani. A sikerélmények erősítettek, hogy van itt helyem. Aztán eltelt húsz év, és egyszer csak észreveszem, hogy jó barátommal, Szakonyi Károllyal szombaton csülökpörköltet főzünk.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu