A 70 éves Dresch Mihály az amerikai jazzt és a magyar népzenét ötvözte
Nem tartja magát műfajteremtőnek, pedig nagyon is az: nincs még egy jazzalkotó, aki így ötvözné az amerikai fekete jazz harmóniavilágát és improvizációs technikáját a magyar népdalkinccsel és lelkülettel. Akinél e két eltérő világ ennyire míves és természetes egységet alkotna. Aki tényleg ennyire hamisítatlan „magyar jazzt” játszana. A ma hetvenéves Dresch Mihály számára a zenélés személyes identitáskeresés volt, befelé élt, belülről építkezett, konokul, következetesen járta a maga útját, függetlenül attól, hogy az mennyire tűnt korszerűnek vagy sikeresnek.
Bár a magyar jazz mint terminus technicus a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zenész nevéhez kötődik (Dresch eredetileg ezt a kifejezést szándékozta adni 1998-as Révészem, révészem… című albumának), az origó mindenképpen Szabados György. A magyar jazztörténet egyik legnagyobb hatású, egyben egyik legtöbb vitát kiváltó alakja ugyanis a kezdetektől következetesen járta a maga bartóki és free jazz hagyományokból táplálkozó útját. És a hagyományos jazzritmust a magyar népzene aszimmetrikus ritmikájával felcserélve valóban sajátos magyar jazziskolát teremtett. A hatvanas évek elejétől – Európában is – az elsők között kísérletezett az úgynevezett szabad zene koncepciójával, melyben haláláig makacsul hitt. És az idő őt igazolja.
Kisörspuszta – Szabados György és Dresch Mihály duója (1984)
Szabados egykori „tanítványai” közül kétségkívül Dresch Mihály az, aki az örökséget nemcsak továbbvitte, hanem gyönyörűségesen kiterjesztette. Tehetségén túl ebben nyilván sokat számított, hogy az alapvetően elméleti megközelítésű, arisztokrata magatartású Szabadossal szemben Dresch földműves-, iparoscsaládból származott. Aztán megérintette a jazz. Lendületet, energiát, nemességet érzett benne. Hogy aztán ezzel keveredve törjenek elő belőle az erős gyerekkori zenei élmények.
Dresch Quartet: Legényes – koncertrészlet (2022)
Miként 1998 februárjában a Népszabadságban mesélte: „A népzene éppúgy életképes és ugyanúgy érzéseket fejez ki, mint a jazz. Sokféle szinten lehet hozzá közelíteni. Egy régi dallamot vagy egy jazzimprovizációt a maga keretein belül egyaránt mívesen próbálok eljátszani. A népzenét és a jazzt csak az különbözteti meg egymástól, hogy milyen szellemi töltéssel játszom. Nem akarok semmit sem belemagyarázni, ez adja magát. A gyimesi zenének például eleve sajátságos története van. Régies ízű. Nem vagyok népzenekutató, de úgy érzem, a gyökerei a honfoglalás előtti időkre nyúlnak vissza. Emellett személyes élményekhez is kötődik, jártam arra, láttam a tájat, ismerem az embereket. Ezek az élmények óhatatlanul megmozdulnak az emberben. Sonny Rollins darabjai egészen más érzéseket és élményeket indítanak meg bennem, másként hatnak rám, más hozzájuk a viszonyom. Ezek a zenék mégis békésen megférnek bennem. Egész életemben arra törekedtem, hogy érzékeltessem: az ember egyszerre szeretheti a legtisztább jazzmuzsikát és az eredeti népzenét. Egyszerre lehet korszerű és magyar. Mindenkinek megvan a maga története, élményvilága, ami beletapadt, beleégett a mindennapjai során. Ezeket a zenéket az életem részeként élem meg.”
Csík Zenekar, Dresch Mihály – „Két út van előttem...” Katonakísérő, a Dresch Mihály nótája (2001)
Hogy ez mennyire így van, mutatja, hogy saját kvartettje mellett Dresch rendszeresen játszott népzenei együttesekben. A kilencvenes években például a mai világzenei színtéren roppant népszerű, akkoriban kizárólag autentikus parasztzenét megszólaltató Csík Zenekarban furulyázott. Az utóbbi időkben pedig gyakorta fújta azt a fából készített és szaxofonbillentyűkkel megszólaltatott, a népi furulyára emlékeztető hangszert, amelyet immár saját névvel (fuhun) látott el.
Dresch Mihály igencsak megküzdött azért, hogy muzsikus lehessen: építész édesapjának és könyvelő édesanyjának a szürke hatvanas években jobb dolga is akadt annál, mint hogy fiának gyakorlóhangszert vegyen. Pedig a zene már öt-hat éves korában rendkívül erős és mély impulzusokat váltott ki belőle, ma is szívesen idézi fel például unokanővére esküvőjét, amikor a lakodalmas nép csengős szekerekkel Kabára menet hatalmas mulatságba keveredett. Ugyanígy varázsolták el a dallamok akkor is, amikor földesi keresztapját Sándor-napon rendszeresen környékbeli rezesbandák és cigányzenekarok köszöntötték, vagy amikor a Nyugati pályaudvar melletti Resti étteremben (ma McDonald’s) a vasárnapi családi ebédek alatt Kozák Gábor József és népi zenekara húzta ízesen.
De az amúgy sem jómódú szüleinek hiába mondogatták a tanárok és a muzsikusok, hogy taníttassák a gyereket, hisz látszik, mennyire hat rá a muzsika, ők ezt közel sem tartották létfontosságúnak, inkább gépipari szakközépiskolába íratták a fiukat, gondolván, abból bizton meg tud majd élni. Érettségi után Dresch mechanikai műszerészként még két évet lehúzott a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban, de mellette már járt a jazzkonzervatórium előkészítőjébe, ha meg tehette, szaxofonozott. Amikor ugyanis a rádióban meghallotta Johnny Griffin Quartetjét, úgy érezte, számára nincs más út, csak a jazz. Annyi szabadságot, energiát, mívességet érzett benne.
Dresch Quartet – Sirató (1989)
1979-ben végezte el a jazz tanszakot, Kőszegi Imre hívta a zenekarába, rajta keresztül hamar bekerült a mainstream jazzélet vérkeringésébe, a nyolcvanas évek első felében többféle formációban – többek között Regős István és Binder Károly zenekaraiban – is fújta a standardeket, tüdőből, ahogy kell. Mígnem az évek során egyre jobban meggyőződött arról, hogy neki más utat kell járnia, mint a nagy mestereknek, Johnny Griffinnek, John Coltrane-nek vagy Archie Sheppnek. Ha az ő zenéjüket játssza, az a legjobb esetben is csak utánzás marad. Rájött ugyanis, hogy a zene egész embert kíván, beleértve, hogy honnan jön, kiktől jön, milyen körülmények között él. Az fog a hangszeren megszólalni. Így támadt arra igény, hogy önmagát, a saját élményeit játssza. Tudniillik gyakorlás közben feltűnt, hogy miközben az első darabjai létrejöttek, a nagyszüleire gondolt. Azóta is fontos ez az irány. Hogy a szerettei mindig ott legyenek a lelkében.”
Dresch Quartet (Sziget, 1999)
Ebben az időszakban érte a következő meghatározó élmény: a Váci utcában sétálva az egyik könyvsátorból a Sebő–Halmos-duó egyik lemeze szólt, rajta a történelmi Magyarország különböző tájegységeiről származó táncrendekkel. Megvette, hallgatta, s nemsokára ellátogatott a Molnár utcai táncházba, amelyről korábban már amúgy is sokat és lelkesen beszélt neki az egyik kedves lányismerőse. Az ott tapasztaltak pedig teljesen magával ragadták. Miként az is sorsszerű volt, hogy nagyjából ezzel egy időben találkozott a hazai jazzszakmán belül teljesen egyéni hangot megütő Szabados Györggyel, aki elsőként kísérletezett a magyar népzene és az amerikai jazz szervesítésével.
Dresch Quartet a magyar kultúra napján (2021)
Ezek hatására döntött úgy 1984-ben, hogy megalapítja saját zenekarát, a Dresch Quartetet, amely ugyan az elmúlt közel negyven évben többször átalakult, de amellyel azóta is töretlenül járja a maga egyéni, másokkal nehezen rokonítható útját. Rendszerektől, politikai kurzusoktól függetlenül. Hisz a lényeg számára sosem változott. Ahogy 2009 szeptemberében a Magyar Nemzetben megfogalmazta: „A jazz is része annak az univerzális nyelvnek, amely valami tiszta, meleg, szeretetteljes érzést közvetít. Amikor mezőségi, magyarpalatkai zenekarokat hallottam játszani, csak ültem és hallgattam; a táncrend végére valami csendes nyugalom fogott el. Úgy éreztem, mintha kisütött volna a nap. Ehhez képest szerintem mellékes, épp milyen rendszer határozza meg a hétköznapok feltételeit.”
