Miközben a kortárs művészet szabadságát korlátozó jogszabály kidolgozásának és bevezetésének szükségessével ijesztget budapesti kiállításán megannyi új, igencsak bátor, szabad szellemiségű és kritikus művét bemutatva, addig párhuzamosan Londonban a legelőkelőbb városrész egyik galériájában is sikeresen mutatja be hasonló műveit drMáriás. A tárlatairól, a művészet mai szerepéről és a jelenünkről kérdeztük a művészt.

Hogyan állt össze a Godot Galériában látható, A kortárs művészet rontja a magyar emberek biztonságérzetét című kiállítás anyaga?

A választások előtt és után is érezhető volt, hogy egyre csak fokozódik a hangulat, nemcsak a nemzetközi, hanem a honi is. Vészjósló a cím, amely arra utal, hogy az állandó újraalkotmányozás, az újabb és újabb rendszabályozás ahelyett, hogy tágítaná az emberek mozgásterét, egyre inkább beszűkíti azt azzal az indokkal, hogy megvédi őket mindenfélétől. Ezzel szemben a kortárs művészet szándéka és feladata az, hogy kinyissa a néző látóterét és tágítsa a perspektíváját. A jelenlegi helyzetre adott válaszként születtek meg ezek a képek, amelyek egy-egy politikai-ideológiai szegmenssel kapcsolatos kritikus véleményt örökítenek meg. 

A galéria hátsó falán lógó negyvenkét darabos sorozat mindegyike a magyar miniszterelnököt ábrázolja. 

Ez az egész falat betöltő mű nemcsak stilárisan, hanem megjelenésében is újdonság: konceptuális, multimédia alkotással állunk szemben, amelyen negyvenkét Orbán Viktor küld fehér galambot a néző felé. A mögötte szereplő fekete kereszt a vallott ideológia szimbólumaként vagy Malevics-utalásként is felfogható. A háttérben szereplő rózsás minta a népi identitásra való utalás, míg a főszereplő megjelenése egy szovjet plakátból vett idézet. A feje felett különböző cégek logói szerepelnek glóriákként, amelyek alapvető jelenlétükkel befolyásolják Magyarország szabadságfokát és GDP-jét. A háttér pedig a szivárvány különböző színeiben jelenik meg, ami a nemi orientáció különbözőségét és szabadságát hasítja a látogató szívébe. A képeken tehát sokféle kötődés jelenik meg, mindegyik ikonikus megfogalmazásban. Ezen a sorozaton tömörítve találhatjuk meg azt a rendkívül erős ideológiai konfliktushelyzetet, amelyben jelenleg élünk, ezért a mű egyfajta Zeitgeist-ikon.

Bátorságot jelent ma ilyen kontextusban ábrázolni politikai, közéleti szereplőket?

Engem épp azért vonz a képzőművészet, mert ott nincs explicit kimondva, hogy valaki nevetséges, karikírozott, komoly, szomorú vagy imádnivaló. A politikusokat egyébként is sokféleképpen jelenítem meg, olykor groteszk módon, máskor viccesen, realistán, de van, hogy rajzfilmszerűen. Mindig az általam elmesélni szándékozott történet függvénye, hogy milyen világba, milyen kontextusba, milyen helyzetbe állítom az adott személyt.

Ha ilyen sokféle a kontextus és stílus, amit használsz a festményeiden, akkor mégis mi az, ami megteremti a koherenciát a művek között?

Úgy lesz koherens az anyag, hogy az egy személyből fakad, egy művészeti gondolkodást és művészeti programot képvisel. És úgy próbál színesebb lenni, hogy sokféle utalást emel be. Elsősorban a néző emlékezetével festek, nem színekkel. Az érdekel, hogy milyen érzéseket tudok kiváltani a befogadóból, hogy miként emlékezik egy általa ismert képre, és hogyan változik a viszonya, ha a meglévő emlék egy új helyzetbe vagy új dramaturgiába kerül. Hogy mennyire éli azt meg valóságként vagy kritikaként.

A kompozícióidon minden idézőjelbe kerül. De ha minden idézőjeles, akkor mi tulajdonképpen a valóság?

Valóság nincs. Metavalóságban élünk, amelyben minden, ami van, idézett valóság. A művészet is egy idézett valóság akarva-akaratlanul. Az én képeimen pedig több idézet, több lábjegyzet vagy több link is lehet. Több a találkozási pont, ami azért izgalmas, mert nagyobb játékteret biztosít és színesebb élményt nyújt a felhasználónak az értelmezésre, az áthallásokra, az utalásokra, legyen az akár a miniszterelnök vagy egy külvárosi takarítónő.

Ha a saját szerepedről gondolkodsz, akkor az mennyire feleltethető meg Kierkegaard bohócának, akinek szándékában áll, hogy felnyissa az emberek szemét a valóságra, de azok csak nevetnek rajta, mert azt hiszik, hogy vicc, amit mond?

Hadd válaszoljak egy Hamvas Béla-hasonlattal, aki a bohóc és a király szerepéről írt. Azt mondta, hogy a bohócnak nagyobb a hatalma, mint a királyé, mert ő elérte a félelmetlenséget, így a játékon, a hatalmon felül áll. Ilyen értelemben elfogadom ezt a kedves hasonlatot, hogy bohóc vagyok, ugyanakkor bizonyos értelemben mindannyian bohócok vagyunk, még a királyok és a miniszterelnökök is.

Találónak gondolom azt is, hogy a képeimmel valamilyen módon szembesítek. Ugyanakkor nem tudni, hogy az utcán sétáló kislány mennyiben hallja meg a figyelmeztetésem. Radikalizálódott, kiélesedett, megmakacsodó politikai világban élünk, ahol egyre nehezebb az olyan, átjárást feltételező kommunikációt folytatni, mint amilyen az enyém. De ettől függetlenül azt gondolom: szükség van arra, hogy a különböző oldalak vagy felfogások irányába kritikus vagy távolságtartó legyek, mert valójában a kívülálló, semleges ember a jövőbe vetett hitünk egyetlen alapja.

Az egyik festményed címe egy felszólítás, Legyél pozitív! Hogyan lehet megőrizni a derűt ebben a radikalizálódott, átpolarizált világban?

Derű nélkül meghalunk, anélkül nem érdemes élni. Éppúgy, ahogy vidámság, szeretet, szerelem, zene és kerékpár nélkül sem. A Legyél pozitív! hangulatjavító festmény cégvezetőknek. Három rétegből áll: a háttérben három pénzszimbólumot, jen-, euró- és dollárjelet látunk, ami összeolvasva a yes szót adja ki. A felirat mint a kapitalizmus motorja jelenik meg: mondj igent mindenre mindenáron, azaz adj el mindent, természetesen a lelkedet is. Efelett láthatunk egy keresztre feszített Jézust, ami az emberi lelkiismeret jelképeként ellentmond a háttér materialista szemléletének. A felső rétegben pedig szmájlik jelennek meg. Ezekkel a modern kommunikáció militáns mértékben sulykolt jeleivel ki lehet takarni a kényes részeket, azokat, amelyek a fogyasztáshoz szükséges nagyszerű hangulatunkat lerontanák. 

Gyakran könnyen érthető jelképeket használsz a kompozícióidban. Fontos számodra, hogy közérthető nyelven szólaljanak meg a munkák?

Az én esetemben igen. Mivel kommunikálni szeretnék a közönséggel, ezért olyan elemeket használok fel, amelyek közérthetők, ismertek, amik a hétköznapi kommunikációban is megjelennek.

Meddig lehet elmenni a groteszkkel, hogy a jó ízlés határait még ne lépjük át?

Szerinted a politikának hol vannak a határai? Ahogy a politika, úgy a művészet sem mondja, hogy ezt már ne csináljuk, mert ciki, gyalázatos, embertelen stb. Viszont a befogadóknak van egy bizonyos ingerküszöbe, amit egyes képek olykor megpiszkálnak. Olykor a művek kriticizmusa annyira erős, hogy azzal nehéz szembesülni, ilyenkor a befogadás is akadozik. Viszont a közönség is sokféle emberből tevődik össze, így ez az ingerküszöb is mindenkinél máshol van: van, aki a csípősebbet szereti és van, aki a fröccsöt. 

Vitaindító vagy provokáció ez a mostani kiállítás?

Ez színtiszta népművészet, amelyben népünk és nemzetünk legfontosabb eseményeit egy népművész lejegyezte. Nincs kriticizmus és nincs groteszk. Ezek olyan történetek, amelyekkel elmondom azt a világot, amelyben élünk. A Kádár János Leonardo műtermében festményem az idősebb generáció számára megidéz egy lezárt, múltbeli időszakot, amely sokak számára az idő előrehaladtával megszépült. A Mona Lisa képében megjelenő Kádár-portré így válik számukra egy nosztalgikus, visszavágyott ideálképpé. A fiataloknak azonban ez a kép mást jelenthet, számukra inkább az adott kor önmagából való kifordultságát vagy furcsaságát közli. 

Száz év múlva fogják érteni ezeket a képeket?

Lehet, hogy nem fogják. És lehet, hogy a mai művészet 124 százalékát nem fogják érteni. Ugyanakkor ha ezeket a képeket egy személyes történelemkönyv különböző lapjaiként vesszük, akkor azt a jövő befogadója fellapozva képet kaphat arról, hogy milyen történetek voltak ebben a világban, és hogy mi volt e kor logikája. Ilyen értelemben több évtized múlva is hiteles forrásként működhetnek ezek a művek.

Lehet, hogy szerénytelen párhuzamnak tűnik, de Örkény egyperceseire is azt mondhatnánk, hogy egy már lezárt és ismeretlen kor érthetetlen lenyomatai. Azonban a novellák néhány mondatából meg tudunk érteni egy világot, az adott kor különböző viszonyulásait és az ember akkori értékét.

A történetmesélés szempontjából lényeges, hogy a képeid mellé mindig írsz egy szöveget is. Mi a szándékod ezzel?

A képek mellett közölt írások egy párhuzamos világot tudnak felmutatni, ki tudják egészíteni a festményen megjelenő információkat, egyfajta magyarázatot, olvasatot adnak. Olykor pedig tájékoztatnak a festmény megszületéséről, későbbi sorsáról. Így a kép befogadása gazdagabb lesz, mint pusztán színekből és formákból álló esztétikai benyomás.

És miben mások az Orbán-portrékon megjelenő textusok ezekhez képest?

Azok automatikus írások: transzállapotba kerülve egy feltételezett rajongó vagy kritikus monológjait írtam rá a képekre. Míg ezekben egy belső, költészetszerű kitárulkozás van jelen, addig a festmények mellé írt szövegek minden esetben prózaszerű leírások.

A jelen idő polarizált, azonban úgy tűnik, mintha téged mindkét oldalon kedvelnének.

Bennem nincs semmiféle előítélet, az embereket nem a politikai, vallási, nemi orientációjuk alapján ítélem meg, hanem önnön, immanens szellemi és emberi értékeik alapján. Az, hogy sokféle irányultságú ember szereti és gyűjti a képeimet, csupán azt mutatja, hogy vannak, akiknek van humorérzékük, és vannak, akiknek van szemük a művészetre. És értik azt, hogy ezek a képek a közös történelmünk, sorsunk vagy az adott politikai idő lenyomatai. Valóban, mindkét oldalról vannak szimpatizánsaim, de azt mondani, hogy bármelyik oldal támogatna, az messzemenő túlzás volna. 

A művészet képes lehet a szemben álló feleket összebékíteni?

Mindenképpen érdemes ilyesmivel próbálkozni, mert akkor hátha nem tör ki a harmadik világháború, és nem éljük le az életeinket szűk látókörű vadállatokként vagy a saját beszorultságunkat valahogy megindokló, lelkileg szegény emberekként. Senki sem lesz kevesebb, ha megnézi és tiszteli a másik oldalt, esetleg tanul is tőle.

drMáriás A kortárs művészet rontja az emberek biztonságérzetét című kiállítása június 15-ig látogatható a Godot Galériában. Június 11-én maga a művész várja az érdeklődőket, akik meg is vásárolhatják a sorozat egyes darabjait, amelyekre az alkotó ott helyben a kéréseknek megfelelően örömmel aláír vagy rajzol. Ezzel párhuzamosan Londonban New Hungarian Anti-Democtratic Art címmel rendezett Weiler Péterrel közös kiállítása látható a 89 Galleryben június 10-ig a Covent Gardenben.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu