Bob Dylan bedugta a gitárját az erősítőbe, és forradalmasította a folkot

Bob Dylan – Maggie's Farm (Live At Newport Folk Festival, 1965)

Bő négy évvel korábban még teljesen ismeretlenként érkezett Minnesotából New Yorkba, állítása szerint gitárral a hóna alatt felszállt a metróra, és meg sem állt a manhattani Greenwich Village-ig. Belépett a félig üres Cafe Wha?-ba, megkérdezte a tulajdonostól, hogy játszhat-e, majd előadott néhány Woody Guthrie-dalt. Visszaemlékezések szerint nem aratott túl nagy sikert, „majd legközelebb, kisapám, tiszta hillbilly az, amit csinálsz” – kiáltották utána cinizmussal vegyes biztatásként. Dylan verziójában viszont megtapsolták, ettől nekibátorodva még a színpadról megkérdezte, kinél húzhatná meg magát éjszakára, és állítólag válogathatott a felajánlások közül.

De lehet, hogy ez is az általa oly nagy szeretettel gyártott mítoszok egyike, mint a gyerekkori csavargások, a távoli indián ősök meg a hamiskártyás Las Vegas-i Dillon bácsi. Dylan ezen a hideg januári napon mindenesetre azért jött New Yorkba, hogy a kórházban meglátogassa és lerója tiszteletét a régóta nagybeteg folkidol, Woody Guthrie előtt. 

Bob Dylan – Masters of War (1963)

Miközben megjelenésével, szerzeményeivel és szuggesztív előadásmódjával döntő szerepet játszott a hatvanas évek eleji amerikai folk revival kibontakozásában. A főként Greenwich Village kávéházaiba koncentrálódó, kapitalizmus- és szegregációellenes folkművészek legjobbjai nem elégedtek meg a múlt dalainak, dallamainak reprodukálásával, hanem annak eszköztárát és szótárát felhasználva, újraértelmezve, modernizálva saját generációjuk problémáit és vágyait kiáltották a világba. És a Greenwich Village negyedből elinduló folkrevival vezető alakja, egyben a hatvanas évek elején eszmélő fiatal generáció első számú szószólója kétségkívül a huszonpár éves Bob Dylan volt. 

Dylan amúgy sosem tagadta, hogy szívesen merített mások repertoárjából. Amikor John Hammond, a Columbia producere megkérdezte tőle, hogy mit szeretne felvenni, mondta, van vagy húsz dala, részben írta, részben találta, részben lopta őket. Ahogy a pályatárs Dave Van Ronk emlékezett vissza egyik interjújában: „Bob olyan volt, mint a szivacs, mindent magába szívott, ami csak elébe került. A House of the Rising Sun (Felkelő nap háza) feldolgozásomat is átvette. Amikor a lemezét készítette, kérdezte, nem baj-e, ha eljátssza a verziómat. Mondtam neki, nemsokára én is készítek lemezt, szeretném felvenni rá. De ő csak erősködött, én meg újra mondtam, hogy kell a szám, mire bevallotta, hogy ő valójában már felvette, és a Columbia ragaszkodik hozzá. Hónapokig nem álltunk szóba egymással. Sosem kért érte bocsánatot.”

Bob Dylan – Blowin’ In The Wind (Live, 1963)

Dylan nemcsak mások dalait, de Greenwich Village egész folkkultúráját, a szokásokat, az öltözködést, a beszédmódot, a szófordulatokat és a gesztusokat is ügyesen hasznosította. Közben dalról dalra, koncertről koncertre, interjúról interjúra építette fel imázsát. Első, négyszáz  dollárból felvett lemeze alig keltett feltűnést, de aztán ráérezve a kor szellemére megírta a Blowin’ In The Windet, ami a Peter, Paul and Mary lágy és csengő hangú feldolgozásában bekerült az amerikai slágerlista első tíz helyezettje közé, és később a polgárjogi mozgalom egyik himnuszává vált. 

Peter, Paul and Mary – Blowing in the Wind (1963)

Énekesként Dylan legfeljebb fura orrhangjával és motyogásával emelkedett ki a többiek közül, gitárosként meg különösen átlagosnak számított. Viszont rendkívül szuggesztív előadóművész volt, és zseniálisan tudta dalba önteni mindazt, ami korosztályát akkoriban foglalkoztatta. Tudta, hogy míg az ötvenes évek elsősorban a fiatalok testének felszabadításáról szólt, addig a hatvanas évek már a szellem szabadságáról. Elvis Presley-ék még főként a lábakra és a csípőkre hatottak, és lendületes dalaikhoz elég volt valami dadaista vagy gondolat nélküli szöveg, az új nemzedék tagjai – mindenekelőtt a fehér középosztálybeli fiatalok – viszont már verbális mondanivalóra vártak.  És folkénekeshez méltóan megérezte, mi rezeg a levegőben. Tudta, hogy nem érzelgősségre és romantikára, hanem konkrét, társadalomkritikus dalszövegekre van szükség. Az egyre radikalizálódó tömeg pedig lelkesen emelte őt a vállára. Nemcsak szupersztár volt, de a hatvanas évek első felének egyik legbefolyásosabb ideológusa, akit 1964-ben az amerikai diákok John F. Kennedy mellett a korszak legmarkánsabb személyiségének tartottak.

Bob Dylan – Ballad of Hollis Brown (1963)

Ezért is volt annyira meglepő a folk elektronizálására tett kísérletének fogadtatása 1965 nyarán Newportban. 

Amikor 1963-ban először lépett ott fel, még ifjú tehetségként érkezett, és sztárként távozott. „A legnagyobb élő folkművész”, konferálta be őt a Blowin' In The Wind dalát a slágerlista élére éneklő Peter, Paul & Mary, és az összegyűlt több ezer fiatal mint nemzedéke új hősét és szóvivőjét ünnepelte hosszasan.

Bob Dylan – North Country Blues (Newport, 1963)

1965-ben azonban már más szelek fújtak, és ezt a közhangulat változására oly érzékeny Bob Dylan is megérezte. Amikor az évi angliai turnéján először meghallotta az Animals-féle The House Of The Rising Sunt, tudta, váltani kell. Rockot kell játszani. Amerikában ekkor már javában zajlott a brit invázió, a folk revival a zenitjére érkezett, az ABC-ben a Hootenanny című műsorban minden alkalommal újabb és újabb előadók bukkantak fel. 

Bob Dylan – The House Of The Risin' Sun (1962)

Animals – The House Of The Risin' Sun (1964)

A newporti közönség mégsem volt felkészülve a produkciójára. Ezen az 1959 óta Rhode Islanden megrendezett, karriereket beindító folkzenei fesztiválon a hatvanas években olyan későbbi folk- és popsztárok fordultak meg, mint James Taylor, Joni Mitchell, Joan Baez, Janis Joplin, Peter, Paul & Mary, Bill Monroe, Muddy Waters, Pete Seeger vagy a Buffalo Springfield – no és persze Bob Dylan.

Mindenesetre amikor azon a nevezetes, hatvan évvel ezelőtti napon fekete bőrdzsekiben – az Al Kooperrel kiegészült Paul Butterfield Blues Band élén – belekezdett a Maggie's Farm című számba, nagy volt Newportban a ledermedés. Az It Takes A Lot To Laugh és a Like A Rolling Stone alatt pedig kitört a botrány. Nemcsak a nézőtéren, hanem a színfalak mögött is. Pete Seeger az előadás alatt állítólag mérgében a legszívesebben baltával vágta volna el a kábeleket. Alan Lomax és Dylan menedzsere, Albert Grossman pedig keményen összeszólalkozott (a filmváltozatban összeverekedett) a backstage-ben. A korábban olyannyira ünnepelt Bob Dylan produkcióját mindenesetre hangos fújolás és füttykoncert fogadta (jól hallható az eseményen készült felvételen),  és csak Peter Yarrow (Pete, Paul & Mary) kérésére tért vissza a színpadra, hogy egy szál akusztikus gitáron előadja az It's All Over Now Baby Blue-t és a Mr. Tambourine Mant. Majd a társaival bevágta magát az autóba, és villámgyorsan elhagyta a helyszínt.

Bob Dylan – It's All Over Now, Baby Blue (Newport, 1965)

Pedig Newportban nem 1965-ben szólalt meg először az elektromos gitár (egy évvel korábban Howlin' Wolf, illetve Johnny Cash koncertjein is lehetett hallani), mégsem fújolták ki őket. Bob Dylannek azonban, úgy látszik, nem bocsátották meg ezt az árulást. Pedig már az 1965 áprilisában megjelent ötödik stúdióalbumán (Bringing It All Back Home) is megszólaltattak elektromos hangszereket. Az alig négy hónappal később, 1965 augusztusában publikált Highway 61 Revisited anyagát pedig már döntően rockzenészekkel (főként a Paul Butterfield Blues Band tagjaival) rögzítette. 

Bob Dylan – Highway 61 Revisited (1965)

A Newportban összegyűlt folkrajongó fiatalok tízezrei mindenesetre akkor még nem tudták, hogy mekkorát változtak az idők. Két év leforgása alatt szinte minden valamirevaló folkzenész elektromos hangszereken játszott a lemezein és a koncertjein. Még azok egy része is, akik Newport alatt és után Dylant oly harsányan és látványosan leárulózták. Az pedig már a sors végtelen szeszélye, hogy Dylannek harminchét (!) évet kellett várnia a revánsra, hogy 2002 augusztusában ismét tapsvihar kíséretében hagyhassa el a Newport Folk Festivalt.

Mint ahogy azon sincs mit csodálkozni, hogy az egyik legtekintélyesebb brit rockmagazin, a Mojo szakírói szerint (is) Bob Dylan 1965-ös tette – Elvis első lemezfelvétele (That's All Right, 1954), a Beatles Ed Sullivan Show-beli szereplése (1964) és a Clash White Riot című albuma (1977) mellett – a rocktörténet egyik legfontosabb pillanata volt.