Édouard Manet, a színek festője

Érdekes egybeesés, hogy az impresszionista stílus kezdetét és végét fémjelző két festőművész, Paul Cézanne és Édouard Manet azonos hónapban, januárban látták meg a napvilágot. A január 19-én született Cézanne munkásságáról a Cézanne és a megszilárdított fény című cikkünkben írtunk, most pedig Édouard Manet pályáját vesszük górcső alá. A 186 évvel ezelőtt, január 23-án született Manet az 1860-1870-es években készült festményeivel és felfedezéseivel megalapozta a 19. század második felében kibontakozó, új festészeti irányzatot, az impresszionizmust. Mutatjuk, hogyan.

Előzmények: Courbet és a barbizoni festők

A 19. század első évtizedeiben lezajlott az ipari forradalom, mely alapjaiban változtatta meg a társadalmi életet. Az olyan új vívmányok, mint a gőzhajó, a gőzmozdony és a vasút nagyban megkönnyítették a közlekedést, az elektromos távíró (morze) pedig a kommunikációt. Ennek következtében az emberek könnyebben kiszabadultak a városból, a vidék gyorsabban elérhetővé vált, és egyre inkább teret hódított a civilizációt kritizáló, ?vissza a természetbe? felfogás. A század első felében egyre inkább a realizmus került előtérbe a festészetben: Gustave Courbet a városi életből merített a kritikai hangvételű képeihez, míg a barbizoni festők a természetben, a szabad ég alatt készítették a még barnás tónusú, de már a napfény változásait vizsgáló plein air festményeiket. Talán itt érdemes megemlíteni a különbséget a cikk elején említett Manet és Monet között: Manet inkább Courbet-t követte a hétköznapi emberek és témák ábrázolásával, míg Monet a természet, a víz festőjeként a barbizoni iskola természetábrázolását fejlesztette tovább.

Lekerül a napszemüveg: Manet felfedezi a színeket

Az akadémikus festészet alkotásai műteremben készültek, ami azt eredményezte, hogy a festők emlékezetből, nem szemük, inkább tudásuk alapján festettek, a képeken az átmenetek és tónusok is túl egyenletesek voltak. A sokszor történelmi, allegorikus és irodalmi témák mellett e begyakorolt módszerek is mesterségesnek tűntek az új felfogású ifjú festő, Édouard Manet-nak. Manet rájött arra, hogy a szabadban nem lehet ilyen egyenletes átmeneteket találni: a napsütés révén élénkebb kontrasztok alakulnak ki, és az árnyékok sem egyértelműen szürkék vagy feketék, hiszen a tárgyakról visszaverődő fény a megvilágítatlan, árnyékos részeket is megszínezi. Felismerte, hogy a tárgyak körvonala is elmosódik, és igazából a szabadban csupán ragyogó színárnyalatok tömegét lehet látni, melyek a néző szemében és értelmében olvadnak össze egy képpé. Mindezek hatására Manet ráébredt: a természetben látott formák teljesen különböznek attól, mint amilyeneknek az akadémikus szabályok tanították azokat. Ezt követően már a szemének akart hinni, nem pedig az addig megszerzett tudásának a látványról, témáit pedig a polgárság mindennapjaiból, a kortársai életéből merítette. A barnás színvilágból egyszer csak kitörtek a színek úgy, mint amikor az ember leveszi a napszemüveget. Ennek azonban nem mindenki örült?

Virágzik a polgári életkép

A 19. század festészetében az alkotók egyre gyakrabban merítették témáikat a hétköznapi életből. Legyen szó politikai tartalomról, a szegénység sorsáról, az élet örömeiről vagy a polgárság szórakozási formáinak bemutatásáról, a festők előszeretettel örökítették meg a mindennapokat, olykor minden erkölcsi tartalom nélkül. Manet Zene a Tuileirák kertjében című, sokalakos, egy hangverseny közönségét bemutató, látványos és mozgalmas képén például több ismert és neves személy megtalálható: Charles Baudelaire, a költőbarát, Offenbach, a zeneszerző, a testvére, Eug?ne Manet és maga a festő is. Az Olympia című képének modellje valószínűleg egy fiatal kurtizán volt ? ő egyébként a Reggeli a szabadban című képén is szerepel ?: a szolgáló éppen az egyik csodálójától hozza a virágcsokrot.

Újratervezés: a mozgás ábrázolása

Édouard Manet a színek mellett a század második felében a mozgást is elkezdte tanulmányozni. Felfedezte, hogy az akadémikus festészet művein minden részletesen kidolgozott annak ellenére, hogy a valóságban nem látunk mindent: egy adott pillanatban egy adott pontra tudunk csak összpontosítani. A részletek így elmosódnak, és bár tudjuk, hogy ott vannak, nem látjuk őket. Manet 1872-ben készítette A longchamp-i verseny című, lóversenyt ábrázoló litográfiáját, mely már ezt a felfogást tükrözi. A vágtató lovakat és izgatott tömeget a festő nem ábrázolja részletesen, a lovaknak nem is látszik mind a négy lábuk. Kizárólag arra szorítkozott, amit a való életben is látott, célja pedig a látvány egészének, az optikai összbenyomásnak, a hangulatnak és a nagypolgárság újszerű, mozgalmas életének bemutatása volt.

A fogadtatás: ?A visszautasítottak Szalonja?

A közönség és a kritikusok nem fogadták örömmel Manet új elképzeléseit, festészeti módszereit. Képei botrányt okoztak a művészvilágban harsány és éles kontrasztjaikkal, melyek egyértelműen szakítottak a lágy, fokozatos árnyékolás hagyományaival. Az 1863-as Salon-kiállításon ? mely a hivatalos művészet fóruma volt ? nem engedték Manet-t szerepelni, így a festő külön kiállítást hozott létre ?A visszautasítottak Szalonja? (Salon des Refusés) címmel és itt mutatta be műveit. Leginkább a Reggeli a szabadban és az Olympia című képei keltettek közfelháborodást. A Reggeli a szabadban című képén a közönség nem értette a három alak ? a két felöltözött férfi és a meztelen nő ? közti kapcsolatot, azt, hogy mi a meztelenség funkciója a jelenetben, hogy ez most életkép-e vagy allegória. Az Olympia című akt pedig szemérmetlenségével, a nő provokáló tekintetével okozott feszültséget, sőt a képen látható fekete macskát is sokan támadták.

Mennyire régi az új?

Manet újítása a színek terén a régi művészetből eredt, a festőművészet tradícióiból építkezett, így Raffaello, a velencei Giorgione és Tiziano, a spanyol Velázquez és Goya műveit értelmezte újra. Leghíresebb képeihez is régi művészek alkotásai szolgáltak mintául: az 1863-ban készült Olympia című munkája Giorgione Vénuszát és Tiziano Urbinói Vénuszát idézi meg, a Reggeli a szabadban című képét Giorgione és Raffaello munkái ihlették, az 1868-1869-es Balkon című festményét pedig Goya Maják az erkélyen című munkája alapján készítette. Ez a felfogás, a klasszikusok modernizálása egyébként az impresszionistákra is jellemző volt, sokan nyúltak vissza az olasz festészet, a reneszánsz eszközeihez, a napfényben fürdő színekhez.

Miért nem impresszionista Manet?

Édouard Manet új törekvései jelzik tehát az új stílus, az impresszionizmus kezdetét. A kérdés: ő maga vajon impresszionistává vált-e? Manet a stílus követőivel ellentétben ragaszkodott a hagyományos szerkezet, az anyagiság megtartásához, az élet szépségét és igazságát a klasszikus formákkal akarta összebékíteni. Nemcsak a látható felületek iránt érdeklődött, de célja volt a hangulat visszaadása, az emberek egymáshoz való viszonyának, az élet hű bemutatása is. Bár vannak impresszionizmusba hajló festményei, az irányzat képviselőinek kiállításain mégsem vett részt. Az 1874-ben készült Monet bárkája című képén már az új stílus jelenik meg a vízfelület ábrázolásában és a nőalak vázlatszerű megjelenítésében, ami nem csoda, hiszen ezekben az években az impresszionistákkal is alkotott a Szajna partján. Édouard Manet-ra éppen ezért úgy szoktak hivatkozni, mint akinek a festészete hidat képez a realizmus és az impresszionizmus között.

Édouard Monet 1832. január 23-án született Párizsban. Apja, Auguste Manet jogtanácsos volt az Igazságügyi Minisztériumban, anyja szintén a francia polgársághoz tartozott, a családja így roppant vagyonosnak számított. Apja ellenezte fia művészet iránti érdeklődését, ám Manet már középiskolás kora óta titokban tanult festeni. A középiskola után a család tengerésztiszti pályára szánta, a Tengerészeti Főiskolára viszont nem vették fel. Végül a második sikertelen felvételi után apja elfogadta, hogy festőnek tanuljon. A festészeti pályán rengeteg elutasításban volt része a fiatal alkotónak egészen 1870-ig, amikor is besorozták a porosz-francia háború kitörésekor. Visszatérte után az 1873-as Salon már jól fogadta a képeit, művészeti körökben egyre népszerűbbé vált, összebarátkozott Émile Zola íróval és műkritikussal is. Manet 1874-től a később impresszionistáknak nevezett festőkkel dolgozott, de közben megőrizte alkotói függetlenségét, nem tartozott közéjük. Manet 1883 áprilisában hunyt el.

Összeállította: Révy Orsolya

Források:

Gombrich, E. H.: A művészet története

Newall, Diana: Mit üzen a kép?
http://www.mozaweb.hu/Lecke-VIZ-Muveszettortenet_8-Az_impresszionizmus_muveszete-101172