Egészen a halálig – Carine Tardieu: Fiatal szeretők

Hetven körül járó, ám roppant vitális, többféle sportot is űző nagynéném meghívott az irodalmi körébe, amelyre aznap rajtam kívül a régi osztálytársai voltak hivatalosak. Üdítő és vicces volt egyszerre, ahogyan az összegyűlt társaság tagjai – szokatlan módon még mind aktív, felelős pozíciókat betöltő, vagyis amúgy komoly emberek – egymás körében „visszavidámodtak” az egykori iskolás éveikbe, és bemelegítésként bájos idétlenséggel élcelődtek egymáson, magukon. Az egyikük például azon, hogy pár napja másfél órán át nem tudott kiszállni a kádból, mert beállt a dereka. Az első gondolatom az volt, hogy rájuk nem jellemző a koruk. Aztán arra kezdtem gyanakodni, hogy valójában maga a kor, annak a jelentése változott meg: ma teljesen mást jelent, hogy valaki hetvenéves, mint mondjuk hetven éve. Nagynéném pedig bámulatos lényeglátással így summázta az este mindannyiunk számára maradandó élményét: „Olyan jól elhülyülünk itt, és hetvenesként is annyira tudunk örülni az életnek! Milyen kár, hogy nemsokára meghalunk!”

Ez a történet a Fiatal szeretők kádas jelenetéről jutott eszembe, amelynek során a Fanny Ardant által játszott, 71 éves Shauna megdöbbenve ébred rá, hogy képtelen megmozdulni, ami azt jelzi, hogy Parkinson-kórja a következő, sokkal súlyosabb stádiumba lépett. Eddig panaszmentes volt, mostantól azonban további, akár extrém tünetei is lehetnek majd.

Csak egy biztos: hogy javulásra már semmiképpen sem lehet számítani. A kontraszt nem is lehetne élesebb: 26 évvel fiatalabb szerelme, az orvos Pierre (Melvil Poupaud) az imént szállt ki mellőle, hogy a postásnak ajtót nyisson, vagyis egy perccel korábban még a fiatal szerelemé, az örömteli összetartozásé volt a kád, míg most a jeges magányé és a rettegésé.

Mintha az öregség és a vele általában együtt járó betegségek elválasztanák a szenvedőt mindenki mástól, a „normális” világtól, és mintha ezt mind így is akarnánk, intézményes rendünk részének tekintenénk. Mert ne legyen kétségünk afelől, hogy az öregek diszkriminálásában, elszigetelésében mindannyian bűnrészesek vagyunk. Öregedni, ennek mindenféle fizikai-mentális következményével együtt élni és megbékélni már eleve kínkeserves folyamat, de mintha ez nem lenne elég, a jelenség társadalmi kezelésével még tovább súlyosbítjuk a helyzetet. Még maguk az érintettek is – bár ebben a társadalmi nyomás is komoly szerepet játszhat.

Az öregek
szégyenkeznek. Szégyellik, hogy az öregség „megtörténik” velük, és hogy ezzel
gondot okoznak. Úgy gondolják, hogy öregedni értékcsökkenést jelent, hogy ők
már kevésbé fontosak, és ezért „méltányos” is, hogy kevesebb járjon nekik. Az
élet ideáltipikus teljességéhez képest lefokozott, kevesebb jogot biztosító
állapotnak tartják a magukét, amelyet a folyamatos szegényedés jellemez. Mintha
valaki arról kapna értesítést, hogy a következő tíz év mindegyikében el fogják
tőle venni egy-egy vagyonelemét, egészen addig, amíg végül már semmit sem
hagynak meg, vagyis koldusbotra jut és földönfutóvá válik majd. Ki mondana
igent a kifosztásnak erre a nyilvánvalóan jogtalan és megalázó tervére?

A boldog emlékezetű Nap Tv-nek volt egy rovata, a vélhetően kozmetikai cégek által szponzorált Légy szép mindhalálig! Ez adásról adásra arról próbálta meggyőzni a nézőket, hogy ne tekintsék az életkorukat valamiféle fátumnak, amellyel szemben tehetetlenek, nőkre vonatkoztatva pedig arról, hogy bármilyen idősek is, ne engedjenek a női mivoltuk csorbítatlanságára vonatkozó igényükből. Miért is tennék, hiszen egész ipar épült arra, hogy ebben a tudatban megerősítse őket. De ki tudja, mi volt előbb? Hogy a női emancipáció kiteljesedése adott-e tápot az ebből következő igények kielégítésének, vagy a kozmetikai ipar vámszedőinek támadt az az ötletük, hogy nagyjából életfogytig kitolják a szépségre vonatkozó direktíva hatályát, és rafinált praktikákkal arra kényszerítsék a nőket, hogy akár még százévesen is hódítóak akarjanak lenni.

Mintha különböző folyamatok hatottak volna egy irányba. Hosszabb életre számíthatunk, a nők különösen is, másrészt változóban vannak az élet egészére, azon belül az utolsó szakaszára vonatkozó uralkodó nézetek. Gyengül annak a parancsnak az érvénye, hogy bizonyos kor után ne lehetne valami újba kezdeni, valami korábban elmaradtat megvalósítani és az életkorunkból régen kötelezően következő tilalmakat és kötelességeket hatálytalanítani. Fontosabbá válik az ahhoz való jogunk, hogy amik vagyunk vagy lenni szeretnénk, egy életen át korlátozás nélkül lehessünk, és ne váljunk szakaszról szakaszra akárkisorsot beteljesítő rabszolgákká. Tegyük, amíg tehetjük. Egészen a halálig.

A Fiatal szeretők egy ponton túl valóban rákanyarodik a halál témájára, de valójában az élet és a jobb élet filmje.

Mint Örkény Macskajátékában a Szkalla lányokról készült, itt is fontos szerepet játszik egy régi fénykép két ifjú barátnőről: az egyikük Shauna, a másikuk Mathilde. Shauna és Pierre ugyanis először Mathilde haldoklásakor, futólag találkoznak. A fénykép Mathilde halála után véletlenül (?) 15 évre (!) az orvosnál marad, akit ezáltal sok éven át a fiatal Shauna bűvöl el. Vallási vonatkozás: fontos keresztény hipotézis, hogy az ember nem öreg, beteg, esetleg csonkolt testtel fog feltámadni és a mennybe vétetni, hanem olyan szépen és egészségesen, amilyen földi életében fiatalként volt. A kor tehát, ha ezt az elméletet elfogadjuk, végső soron nem fog számítani. Ennek szellemében, keresztény nézőpontból sem indokolt hát, hogy az embereket életkoruk, betegségeik és testi tökéletlenségeik alapján soroljuk különböző kategóriákba, és hogy életkora előrehaladtával mindenki új meg új kategóriákba kerüljön, mintha nem is ugyanarról az emberről lenne szó.

Pierre és Shauna szerelme mindkettőjük számára a várva várt, korábban soha meg nem adatott szerelem, ám szinte minden az ellen szól, hogy beteljesedhessen.

Pierre nős, kétgyermekes, Shaunának középkorú lánya, tini unokája van. A dolog nagyon nem illik a képbe, az öregek rutinos diszkriminálása jegyében a „kivételesen szokatlan” lehet a legenyhébb jelzője. És nemcsak a külső, hanem a saját belső korlátaikat is le kell dönteniük hozzá. Képessé kell válniuk annak elgondolására, hogy megadathat számukra a boldogság, hogy nem bűn, ha erre vágynak, törekednek. Persze azonban mégiscsak van bűnös vonatkozása. Hiszen Pierre-re számít a felesége, aki szívből szereti, és a kisfia is összezavarodik a szülei közötti konfliktust érzékelve. A rendező rendkívüli érzékenységét dicsérő vonatkozás továbbá Shauna egyedül élő lányának összetett reakciója, akinek anyja „hódítása” folytán még fájdalmasabbnak tűnnek a maga női kudarcai és magánya.

Összességében azonban – de miért is csodálkoznánk, hiszen ez egy francia film – a Fiatal szeretők a szerelem mindent legyőző erejét hirdeti. És nemcsak azt. Hanem a szerelmesek magától értetődő jogát is a szerelmükhöz; kis túlzással még akkor is, ha kő kövön nem marad miatta. A szerelem, az örök párodra találás olyan kincs, amellyel semmilyen érvet, körülményt nem lehet érvényes módon szembeállítani, sugallják.

A film utolsó szakaszában pedig, bár ez már alig hihető, még tudnak emelni a téten. Shauna ugyanis egy idő után elzárkózik a Pierre-rel való kapcsolattól arra hivatkozva, hogy neki – és így a szerelmüknek – már nincs, nem lehet jövője. Rá már csak a halál és az ahhoz vezető út elég precízen előrejelezhető stádiumai várnak. Pierre ezt orvosként pontosan tudja is. Ennek ellenére – és éppen ezért – azt kéri Shaunától, hogy hadd kísérje el ezen az úton. Mert minden együtt töltött perc végtelenül értékes a számára. Egészen a halálig.

Egészen a halálig: ez egy könyv címe, amelyet a filozófus Paul Ricoeur idősen, felesége haldoklása idején írt. Annak érdekében, hogy a betegekre és a haldoklókra ne a halálukhoz gondolatban előreszaladva és őket ezzel „már csak félig ittlevőkké” degradálva, hanem magunkhoz hasonlóan teljesen élőkként és teljes értékűekként tekintsünk. Hiszen az utolsó percükig semmivel sem kevésbé élők, mint bármelyikünk. És egész lényükkel élni, szeretni akarnak.

Fotók: Cirko Film/Ex Nihilo/Karé Productions