Budapesten már 23 évesen, 1936-ban nagy sikerű önálló tárlata volt. Aztán még egy 1943-ban, miután imádott Párizsából hazatért, hogy a fasizálódó Magyarországon tovább festhesse szürrealista álmokból és tobzódó rózsaszín, lila, kék színekből szőtt, időt és teret sűrítő vásznait. Az Európai Iskola 1948-as kiállításán még szerepelt, néhány évig könyvillusztrációkat és bábokat készített, aztán 1956 forgószele visszavitte Párizsba.
Itthon pontosan fél évszázadnyi csend volt körülötte, de a francia művészeti életben jelentős szerepet vitt, először André Breton fedezte föl, aztán sorra a többiek, 1964-ben elnyerte a festészet Oscar-díjának számító Copley-díjat. Festett, rajzolt, barátokkal töltötte a napját. És - mint halála után kiderült - fotózott, nem is keveset: a fotós hagyatékot kezelő Magyar Fotográfiai Múzeum mintegy 22000 felvételét katalogizálta.
Az évforduló kapcsán most Rozsda mindhárom műfaja terítékre került. Az 1998-as retrospektív kiállítás a Műcsarnokban, majd rajzainak bemutatója 2002-ben a Szépművészeti Múzeumban még csak az addig ismert két területet ölelte fel, de most a harmadik, a fotós Rozsda Endre is csatlakozott a festő és a rajzoló életművéhez.
A Budapest Kiállítóterem közel 50 jellegzetes Rozsda-vásznat és ugyanennyi rajzot mutat be, sok közülük most először jár itt nálunk. A repetitív formák, a széttöredezett képrészletek kaleidoszkópszerű mozgása, ahogyan a látomás tagolatlanul betölti a vásznat, túllép a klasszikus szürrealizmuson, és egy többrétegű, szinte plasztikának tűnő képstruktúra felé mozdul el. Az anya és a család sokszor ismétlődő emléke átjárja a kiállítást, személyes élményanyaghoz köti a válogatást, ami kiemeli a kiállítást a kötelező évfordulós bemutatás műfajából és mélyen megélhető, finom, szellemes egészet épít az anyagból.
Számomra Rozsda rajzai hoztak elementáris élményt. A tárgyakba növő, virággá, gombává érő testek, az átfolyó formák és az a hallatlan finomság, amivel fellazítja a vonal biztonságát, elmossa a határozott állításokat, hogy helyettük megnyissa egy másik létezés lehetséges valóságát, az maga az élet kendőzetlenül feltárt működése. Minden mozgásban van, minden folyton átalakul, nincsenek lezárt alakzatok, csak pillanatnyi állapotok. Az aprólékos kidolgozás nőies érzékenységet visz a papírra, mintha egy spontán módon alakuló csipkeszövedék omlana szét a lapokon, miközben gúnnyal kezelt vagy éppen erotikus élményanyagot dolgoz fel.
A Várfok Galéria négy tételre bontotta Rozsda életművét. Külön teremben mutatja be a korai papírmunkákat - néhány elképesztő vázlat, pasztell és gouache látható köztük -, a pályakezdő évek festészeti eredményeit, az 1945 utáni képeket, illetve a Várfok utcán végig plexitablókon vonulnak végig Rozsda legismertebb képei és az életét, pályáját összefoglaló szövegek, korabeli dokumentumok - street art a legjavából.
A Francia Intézet a fotóiból válogatott. A kiállított felvételek egy része egészen korán készült, Rozsda ifjúkorában, és szinte tapintható, ahogyan a legelső fotókat átható szociális érzékenységtől milyen gyorsan elfordult egy tisztább képérzékelés felé. A narráció eltűnik, helyét árnyékok, ritmusok, tükröződések veszik át, egy titokzatos világ rejtőzködő jeleit igyekszik megragadni az expozíció mágikus pillanatával. Gyakran úgy, hogy kétszer exponál, és közöttük elmozdul a téma, az áthatások lelepleződnek: kiderül, hogy a jelenségek kontúrja nem egyértelmű, semmi sem kezdődik és végződik, csak van, mozog, folyton átalakul.
A három műfajban is ugyanazt a képi nyelvet folytató művész most utólag, halálában ezzel a tárlatsorozattal végleg hazatelepült, és magával hozta színes, szellemes, érzékeny látásmódját, amely a legjobbkor került a kortárs magyar művészet közegébe.
