Egy dráma, amely megelőzte a történelmet - interjú Sardar Tagirovskyval

Sardar Tagirovsky a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának állandó rendezője, aki rendezéseiben olyan képzeletgazdag, érzékeny és filozofikus színpadi világot épít, amelyben a vizualitásnak és a gondolati mélységnek egyaránt fontos szerep jut, és amitől nem idegen a lírai képiség, a szokatlan megoldások és a szellemi merészség sem.

Hogyan találkoztál először Szőcs Géza Raszputyin című szövegével?

Rómában ismerkedtem meg a szöveggel, amikor Paolo Antonio Simioni megrendezte. Akkor én bábszakértőként működtem közre – egy bunrakuszerű bábbal oldották meg Raszputyin szerepét. Akkor még csak felszínesen ismertem a szöveget. Két év múlva – amikor darabot kellett választanunk az első szatmári rendezésemhez – a szatmári művészeti igazgató, Bessenyei Gedő István, egyszer csak bedobta ezt a drámát (ami akkor magyar nyelvterületen még ismeretlen volt). Úgy éreztem: ez sorsszerű. Azonnal igent mondtam. 

Ekkor találkoztatok először Gézával is. Te leginkább klasszikusokat rendezel, Szőcs Géza szövege kivétel volt ebben a sorban. Miben más, ha az író jelen van?

Alkotótárs volt, de szabad kezet adott. Gyorsan találtunk egyfajta közös érzékenységi hangot. Láttam ezt a nagy embert, akinek a szemében ott a kisfiú. Egy politikus elméjével gondolkodott, de egy költő igazságérzetével – ennek a fájdalma ott van a Raszputyinban. 

Úgy gondolod, hogy a Raszputyinnak önéletrajzi jellege van?

Igen. Én legalábbis itt találtam meg az első kapcsolódást: Raszputyin mögött Gézát és a korral szembeni tehetetlenség fájdalmát láttam. Belé szorult ez a Don Quijote: tehetetlen, lelkes, romantikus szélmalomharcos, amely költőként megtartotta őt. Ennek jó példája a premier: svájci barátok, sportkocsik, szivarok – de ő maga kicsit kívülálló maradt, a lelki szempontok érdekelték.

Mi volt a benyomásod a szövegről? 

Nagy kutatómunka és hatalmas szellemi teljesítmény – Géza fantáziája és a tudása elképesztő. Máig is vitatkozom emberekkel, hogy a Raszputyin jó dráma-e vagy sem: szerintem remek filozófiai–történelmi dráma és elképesztő szöveg, csak rendkívül nehéz színpadra vinni. 

A történelem alakulása miatt már a történet elején tudjuk, hogy Raszputyin küldetése nem lesz sikeres. Érdekel, hogy ezzel az „eleve elrendeltetettséggel” mit kezdtél rendezőként, és ez milyen nézői viszonyt hoz létre.

Ebben az értelemben kiváló dráma. A színház eleve olyan terep, ahol úgy gyakorolhatod a létezésedet, hogy ismétled magad, de közben a jelen időben létezel. Raszputyin száz évre előre látja a jövőt, mi pedig tudjuk, hogy nem fog sikerrel járni. De akkor is drukkolunk neki. Hiszen meg kell próbálnunk elkerülni ezt a sok értelmetlen halált. Kötelességünk megpróbálni. Ha ennek a pacifista kiáltványjellegét megérted, akkor megérted a szerző valódi szándékát – és akkor van jogod nagyon jó drámának látni.

Hogyan tudtál a darabhoz rendezőként kapcsolódni? 

Nagy kihívásnak láttam, és vonzott is – bizonyítani akartam. A szöveg filozófiai és történelmi rétegei nehezek. Tudtam, hogy még a művelt nézőktől is nagyobb odafigyelést igényelnek. Már hetek óta próbáltunk, amikor jött az ötlet, hogy feliratokat is fogunk használni. Ami végső soron egy újabb színházi réteggé vált, ami stílust, formát és párbeszédet hozott létre a szerzővel és a történelemmel. 

Nem féltél, hogy „elvész” a néző?

Tartottam tőle, de arra gondoltam: miért ne bírna a néző egyszerre több hatást? Hiszen főz, telefonál, podcastet hallgat, görget. Színházban miért ne szelektálhatna? Mikor olvas, mikor a színészt figyeli – döntse el szabadon.

A bemutató szinte napra pontosan hat éve volt. Változott-e benned valami a szöveggel kapcsolatban, rendeznél-e valamit másképp?

A szöveg szinte teljes egészében elhangzott – talán másfél oldal maradt ki. A kimaradt részek között van egy Manchester-meccs, ami a darab írása után játszódott a valóságban. Amikor rendeztem, akkor fölöslegesnek éreztem az én rendezői víziómban. Utólag sajnálom, mert talán hihetetlenül hangzik, de Géza tényleg jól megjósolta az eredményt. Erre büszke is volt. 

Neki mi volt a benyomása a bemutató után?

Ő úgy gondolta, hogy egy kamaradarabot írt, én viszont sosem láttam ezt kamaraméretűnek – számomra sokkal inkább egy monumentális történelmi eposz volt. Utólag is így gondolom. Ő nem gondolta volna, hogy egy nagyszínpadon is így megszólal. Meg volt döbbenve. Azt hiszem, nagyon megérintette. Ebben az együttműködésben sikerült egy pillanatra elhitetnünk magunkkal, hogy most valami nagyot és fontosat csinálunk. És ez felszabadító volt.

Mennyire aktuális még most is a darab, hogyan keveredik benne a múlt és a jelen?

Érdekesség, hogy a végén egy kék ruhás, sárga parókás lány jelenik meg, de ez teljesen ösztönös volt. A szöveg és az előadás is az orosz–ukrán háború, sőt még a Covid előtt született. Akik a háború kitörése után látták, gyakran kérdezték, hogy direkt átírtuk? Én – Gézát képviselve – csak az „őrült történelmi gépezetet” akartam megmutatni, ahol mindenki felelős.

Nem véletlen, hogy a görög drámák a sorsról szólnak: ez az emberiség „gyermekkorának” tapasztalata. De ott a remény, hogy a történelmünk nem kizárólag ok-okozatként működik. A színházban és az emberben van egy „misztikus” erő: a képzelet. Szőcs Géza látnoki drámája is erre épít: elképzelünk egy Raszputyint, aki elképzeli a találkozásait az uralkodókkal. Géza érezte, merre tartanak a geopolitikai folyamatok. Nem véletlen, hogy 2014-ben „képzeletdrámát” ír az első világháború küszöbéről. 

Ő mit hagyott benned maga után?

Hálás vagyok neki a bizalmáért; megrendített a halála. Hiányt hagyott maga után. Sokan nem tudják a kultúrát a helyén kezelni: sokan jó szerzők, de nem biztos, hogy politikailag tudatosak, és vannak jó politikusok, akik nem biztos, hogy értik a kultúrát. Géza „híd” volt: kulturális miniszter akkor is, amikor már hivatalosan nem volt ebben a pozícióban.