Mikor benyújtotta a sorozatát, tudta, hogy nyerhet?
Fontosak a díjak, de nem ezek motiválnak. Mondjuk az igazsághoz hozzá tartozik: kaptam olyan visszajelzéseket, hogy ez tuti nyerő lesz.
Azért a téma is ?hálás? volt.
Nem lehet eltagadni, hogy itt a téma is nagyon nagy szerepet játszott, a nagydíj esetében ez nagyon fontos. Ráadásul nekem szerencsém is volt, mert véletlenek sorozatából adódott, hogy ott lehettem akkor a reptéren, amikor az utolsó Malév Boeing gépet búcsúztatták a dolgozók. Egy héttel előbb kell ugyanis regisztrálni ott ahhoz, hogy valaki bejusson, a szerkesztőség pedig pont arra a hétvégére kapott lehetőséget a bejárásra, amikor én voltam az ügyeletes.
A malévosok annyira összezuhantak akkor, hogy egyáltalán nem érdekelte őket, ki és mit fotóz körülüttök. Nagyon őszinte pillanatokat láthattam, volt olyan helyzet is, amikor nem nyomtam le a gombot, mert úgy éreztem, hogy egy ilyen helyzetben nem gázolhatok át rajtuk. És ezt ők is pontosan tudták. Nagyon rossz érzés volt megcsinálni ezeket a képeket. Szakmailag azonban nagyon fontos volt, hogy az olvasók lássák, miként is érintette a csőd a munkatársakat. Látszott a tekintetekben, hogy ötven éves pilóták álma és élete ér véget ezzel. Az utolsó gépet Osloba is elkísértem, amikor visszaszállították a lízingcégnek. Leposa Attila és Edina, apa és lánya vezette gépet ? utóbbi a teljes szamárlétrát végigjárva került fél éve első tiszti pozícióba, most meg egy áruházban dolgozik.
A sorozat elkészítéséhez kellett tehát a szerencse is. Jelentős egyébként itthon a konkurencia?
Nagyon sok a jó fotós, de ahhoz, hogy valaki nemzetközi szinten is ismert legyen, ahhoz ez kevés. Kell hozzá szerencse és egy másfajta hozzáállás. Energia, hogy a külföldi utazásokat, a tapasztalatszerzési lehetőségeket felkutassa. A környezetemben eddig két emberről tudok, akinek sikerült megismertetnie magát nemzetközi szinten is: Gárdi Balázs és Dezső Tamás fotóriporterek, fotóművészek megállíthatatlanul mentek előre céljaik elérése érdekében. Hiszen nem a képek mennek eléd, hanem te szaladgálsz a képek felé. Előre kell gondolkodni, hogy lássd a képet, még mielőtt elkattintottad a gépet. Ez a szorgalom hiányzik a többségből, fotográfiai tudás ugyanis kevés ebben a szakmában, 90 százaléknyi pluszra van szükség ahhoz, hogy valaki kitörjön a határok közül.
Nem kell viszont mindehhez egy biztonságot jelentő, hazai állandó státusz?
Én a Népszabadságnál dolgozom, nagyon szeretem azt, amit csinálom, de tény, hogy egyre kevesebb erőforrásból kell egyre több képi felületet feltölteni. Éppen ezért sokszor hátrány egy státusz: a futószalagon jövő feladatok terhe alatt elfárad az ember. Voltak olyan időszakok, amikor a szabadságaim felét arra használtam fel, hogy saját képeket készítsek, közben pedig szükségem van arra is, hogy Horvátországban egy hétig a parton fekve töltődjem fel ? bár a nyaralásokra is viszek magammal fényképezőgépet, egy kisebbet. Sokszor éreztem úgy, hogy e nélkül nem tudom tovább csinálni. Szóval egyrészt biztonságot, és sok élményt nyújt az állandó státusz, amit meg kell becsülni, Nyugat-Európában már nincs ilyen a fotóriporterek esetében. Nehéz azonban újat alkotni a napi munka mellett, Gárdi Balázs és Dezső Tamás is szabadúszó.
Magával a szakmával is vannak problémák, vagy csak a körülményekkel?
Az azért probléma, hogy nem fejlődünk eléggé. Miközben a munkám négyötödében úgy kell képeket csinálnom, hogy nem nyújtanak hozzá optimális körülményeket, például előnytelen helyen rendeznek meg egy-egy sajtótájékoztatót, ezeken és az épületfotózáson túl állandóan honlapokat kellene bújnom, hogy megtudjam, hol is tart ma a fotográfia. Minden héten előfordul egy-egy olyan munka, ami miatt élvezem, hogy a Nészabadságnál dolgozhatom, de tény, hogy napi három épületfotó és egy interjú mellett nehéz újba kezdeni, egy blogot például folyamatosan tölteni kell. Bizonyos szempontból bele lehet fásulni a napi rutinba, másrészt nem csinálnám ezt, ha nem élvezném. Mivel pedig élvezem, kihívásként élem meg ezeket a helyzetek, arra törekszem, hogy jobbat és mást csináljak, mint a többiek. Ez inspiratív is tud lenni.
A nagyvilágban fejlődik a fotózás, más a látásmód, mi viszont megragadtunk egy 10-15 évvel ezelőtti szinten. Ma már sokkal érdekesebb képi világokat csinálnak kint, itthon a képszerkesztők viszont az esetek többségében nem nyitottak az újra. Még a sajtófotó zsűrije is kiejtett olyan anyagokat, amelyek szerintem zseniálisak, szerintük viszont nem.
Közben pedig jön a következő hullám, Amerikában már több tudós, fotós, operatőr segítségével rögzítették egy lavina vonulását.
Kicsi az ország, kicsi a piac, kevés a pénz. Amerikában már nem vesznek fel úgy fotóst, hogy ne tudna kis klippeket vágni, kis tudósításokat készíteni. A gyártók is igazodtak ehhez, a profi gépekkel már filmezni is lehet. Több barátom használja ezeket reklámfilmekhez, hiszen a mélység-élességben egy mozifilm minőségét adják már vissza. Itthon azonban nincs erre lehetőség, nincs konkurencia, aki versenyre késztetné a portálokat. Móricz Simon barátom nagyon jó fotós, idén is négy díjat nyert a sajtófotón. Vért izzadt a napi munka mellett, hogy multimédiás tartalmat készítsen a romkocsmákról. És ez csak egy anyag, amiket ontani kellene. Közben pedig nem jár hozzá az a megbecsülés, ami megkönnyítené, hogy legközelebb is hasonlót csináljon, nem jut ideje erre a munkára.
Biológus-mérnökként végzett, most mégis, mint fotóriporter ad interjút. Mikor és hogyan jött a váltás?
Nagyon szerettem az egyetemet, de már akkor elkezdtem ejtőernyőzni. Mivel itthon nem tudtam volna oktatni a sportágat, kimentem Amerikába. Ott viszont rájöttem, hogy mégsem ebből szeretnék megélni, és elkezdtem fotózni. Doktori iskolába is jártam, csak a disszertációmat nem adtam le, még az egyetemen is tanítottam tanársegédként. Nagyon szerencsés voltam ideáig, mert mindig azt csináltam, amit akartam. És amit akartam, azt nagyon akartam. Föl se merült bennem, hogy a megszerzett mérnök és biológia végzettségemmel keressek megfelelő állást, holott imádtam tanulni, csinálni az egyetemet.
Az viszont igen, hogy Amerikából hazajöjjön.
Igen, két év után. Ott is kialakult egy életem, és itthon is volt már egy, ezért a hazajövetellel azt akartam kideríteni, hol is akarok valójában élni. Végül három dolog miatt döntöttem Magyarország mellett. Egyrészt szeptember 11. miatt tönkrement az a légitársaság, mellyel visszarepültem volna, másrészt jó áron jutottam ingatlanhoz, melynek a papírügyeit én intéztem, harmadrészt megtaláltam a páromat.
Egy biztos szakmával kecsegtető jövőképet hagyott hátra, hogy az ismeretlenbe vágjon.
A jó fotósok a legkülönbözőbb területekről és háttérrel érkeznek: van, aki gyerekkorától készít képeket, másból meg fél év után kiváló fotós lesz. Hogy nekem mérnök-biológus a végzettségem, biztosan más hátteret ad a fotóimnak. De azt nem tudom megmondani, hogy ez előnyt, vagy hátrányt jelent.
De azért biztosan van közös a fotósokban.
Kell egyfajta éhség a szokásostól eltérő látásmódra. A vágy, hogy át akarja szűrni magán a világot, és egy olyan végterméket mutasson fel, amit más nem tud. A fotózás a kattintásnál jóval bonyolultabb, bár sokan tagadják, hogy ez képzőművészet lenne. Mégis jelentős biztossággal állapítható meg az alkotó egy André Kertész, vagy egy Gárdi Balázs-kép esetében. Ezen túl pedig mindegy, hogy egy vésővel, vagy egy gombnyomással alkotunk-e.
