Polgár Kristóf
Gyerekkorom és ifjúságom legkedveltebb olvasmányai voltak a sárga P. Howard-könyvek. Édesapámtól kértem el mindig a következőt, amikor éppen letettem a kalózokról, légiósokról és egyéb alvilági figurákról szóló történeteket, de máig nagyon szívesen elolvasom őket újra.
Sajnos a középiskolai irodalom-tananyagból kiszorult. Amikor én érettségiztem 2016-ban, akkor emlékszem, hogy az előző év érettségi tételei között nálunk az irodalom határain tematikájú tétel Rejtő Jenő volt. De mire én odakerültem, átvette a helyét a Shrek. Elvből nem szerettem volna azt a tételt húzni, már csak azért sem, mert elképzeltem előző évben, hogy mekkora szerencsém lenne, ha az irodalom határain tételnél szépen felelek a Piszkos Fredből vagy a Láthatatlan légióból, ami az első regény volt, amit olvastam tőle.
Az ezredforduló után született és a tízes években felnevelkedett fiatalok humora teljesen megváltozott. A meme-kultúra és a magyar nyelv elangolosodása miatt a Rejtő-féle bravúros nyelvi fortélyok, helyzet- és jellemkomikumok nem annyira állják meg a helyüket. Nagyobb népszerűségnek örvend egy mindenki által ismert kép, ami alá rövidítésekből és idegen kifejezésekből álló félmondatot illesztettek és valahogy reflektál arra a képre. Mondhatnánk, hogy ez is a trash kultúra és a humor elbutulása, de azt látom inkább, hogy amíg alig pár évtizeddel korábban szívesebben szórakoztunk egy szereplő változatos, újszerű, rejtős-alvilági szófordulatán vagy azokon a helyzeteken, amikbe ez a figura belekerült, addig ma dominánsabb az a fajta önreflexív humor, ami abból táplálkozik, hogy az egyén magára ismer azokról a helyzetekről, amit a meme mutat. Eszébe jutnak az iskolás éveiből a tanórás unatkozások vagy a tanártípusok, melyekből viccet csinál a kép és az alatta lévő szöveg. Ez a jelenség is azt a tényt erősíti, hogy nem vagyunk már annyira szociálisan érzékeny lények, mint korábban. Nem érdekelnek mások, nem fontos, hogy hol van az acél, keskeny, kissé hajlott pengéjű, kagyló markolatú kés. Nem fontos Troppauer Hümér verse. Egyedül az számít, hogy velem történt-e valami olyan, amit egy meme eszembe juttat, egyetlen mosoly erejéig, hogy aztán fél perc múlva már nem is emlékszem rá, mi volt vicces. Felgyorsultunk, nincs időnk a humorra. Nem adjuk meg magunknak azt a luxust, hogy valami olyanon szórakozzunk, amihez szerintünk semmi közünk.
Rejtő valamelyik műve minden évben valahogy megkísért. Vagy egy színdarab formájában, vagy hangoskönyv vagy akár ez a megemlékezés a folyóiratnak. Minden évben van valami dolgom vele és egyébként ez a legkevesebb, amit tehetek érte, mert sokkal jövök neki azok után, hogy már az én ifjúkoromban is egyike voltam azon kevés kortársaimnak, akik ismerték a munkásságát és mint valamennyien, én is loptam a szövegét. Egy-egy jól elejtett rejtős beszólás komoly népszerűséget hozott a konyhára egy tizenéves fiúnak.
Lőrincz P. Gabriella
Rejtő írásainak más az útjuk, mint mondjuk a Jókai-írásoknak. Más maga a hangvétel, más a hangszín, a terjedelem a mondanivaló is. Nem törekszik különösen arra, hogy nagyon precíz legyen, szórakoztat, felüdít, és elér. Akkor is, vagy annál inkább, ha nincs tankönyvbe zárva. A humor szinte kiszorul az iskolákból, mintha valami nagy komor épület volna a rendszer, amiben nincs helye színeknek, vidámságnak.
Ez egy valódi vastaps, azt hiszem. Manapság talán már nem tartja a szakma ponyvaírónak Rejtőt, mégsem igazán érzem azt, hogy egyenrangúként kezelik a kortársaival. Olyanok az írásai, amilyen ő maga volt: kicsit kilógott a sorból, rosszfiús volt, szenvedélyeknek hódolt, mindkét végén égette a gyertyát. Nem akarta megmondani a tutit, azt sem, hogy milyen épp az élet, vagy, hogy mit gondoljon a kedves olvasó. Csak szórakoztatott. Kevés szó esik a korai verseiről, novelláiról, nem abban teljesedett ki. Lehet, ha azt a vonalat viszi tovább, egy egészen más Rejtőt ismerünk meg, és szegényebbek lennénk.
Már nem emlékszem, hogy mikor vagy hogyan találkoztam először az írásaival, olyan, mintha mindig is ott lettek volna. Gondolom, 13-14 éves lehettem. Az viszont biztos, hogy a családom nagy rajongó, karácsonyi, születésnapi ajándékok között még most is megjelenik Rejtő valamilyen formában, idén képregényként, de fellelhető egy humoros idézet tőle egy kötényen is.
Thuróczy Gergely
1972-es születésű vagyok, annak idején rengeteget olvastam gyerekként, rendszeresen látogattam a gödöllői könyvtárat, odahaza sok könyvünk volt. 12-14 éves korom táján már kezembe akadt Rejtő, még rá is kérdeztem egy ismerősömnél: hogy is van ez a P. Howard-dolog – a borítón mindkét név szerepel, két szerzője van? Akkor hallottam a legendát, miszerint Rejtő kézirattal fizetett, annyira kapós volt – ami nem igaz, sokszor megcáfoltam interjúkban, cikkekben (illetve lásd 2 könyvemet: Az ellopott tragédia. Rejtő Jenő-emlékkötet, 2015; A megtalált tragédia. Rejtő Jenő emlékére, 2016). Gimnázium alatt is olvastam, bár akkor már másféle, komolyabb (világ)irodalom is elragadott, majd 1990-től következett Pécsett az egyetem – háttérbe szorult, de témaként olykor előjött, diákok és tanárok körében egyaránt. Legjobban megírt könyve szerintem a Vesztegzár a Grand Hotelben (1940), egy kiváló krimiparódia.
Rejtő afféle irodalmi lakmuszpapír: ha beleolvasol, vagy rögtön magába szippant, vagy értetlenül félreteszed. Ha jó időben akad egy kiskamasz kezébe, akkor kedvet csinál az olvasáshoz, és később más, komolyabb művekhez is elvezet. Érdekesmód a sok férfias kaland, verekedés, katasztrófa és ármánykodás dacára igen sok női olvasója is van – a P. Howardok mondhatni nem csupán „fiús”, de „lányos” könyvek is. Ma már sokkal nagyobb a könyvesboltok kínálata, mint 40-50 éve, és könyvtárba járni sem divat, így kisebb eséllyel akad spontán egy ifjú olvasó kezébe – jobb esetben a szülők, ismerősök révén, s a képregények olvasásra nevelő hatását se hanyagoljuk!
Pár évvel azután, hogy a PIM-be kerültem, 2003-ban fölvetődött, hogy Rejtőről kellene kiállítást rendezni – többek közt rám osztották a feladatot, aminek nagyon örültem. Ez lett Az ellopott tragédia című Rejtő-emlékkiállítás. Lelkesen láttunk munkához, de kiderült, hogy nem nagyon van miből kiállítást kanyarítani: hagyományos értelemben nincs hagyatéka, kéziratokon és néhány fotón túl alig valami maradt utána. Úgyhogy a szükségből erényt kovácsolva az alábbi alapkoncepcióval álltam elő: amiképp Rejtő legjobb művei a korabeli ponyvaregények paródiái, járjunk el a szerző szellemében!
Így aztán egy kiállításparódia sikeredett, mindenféle szándékos hibákkal, ferde képaláírásokkal, Rejtőre és műveire, figuráira utaló poénokkal (például Tuskó Hopkinst egy fatuskó, Csülököt pedig egy füstölt csülök jelenítette meg – pár évvel később, a Zsidó Múzeumban a csülökből füstölt libacomb lett…). Sok idézet, képregények, sivatag és őserdő, rekonstruáltuk a Láthatatlan Légió egyenruháját, de még pia- és hagymaszag is terjengett (a matrózkocsma-miliőt megidézendő)… És volt egy komoly része is a tárlatnak: közzétettük, ami kevés biztosat lehetett tudni Rejtőről, kiemelten foglalkoztunk tragikus halálával (a 2. magyar hadsereg jogfosztott, zsidó munkaszolgálatosaként veszett oda a Don-kanyarban 1943 elején). A PIM-béli tárlat nagy siker lett, de sajnos csak pár hónapig állt, aztán bontás után „eltettem magamnak”, és ha kérik, szívesen installálom, főleg vidéken (legutóbb múlt pénteken, március 21-én nyílt meg a pesterzsébeti Csili Művelődési Központban).
(A Covid táján tanítottam négy szemeszteren át Rejtőt a Károli Egyetemen óraadóként, volt szerencsém megtapasztalni…) Könyveiben nem szimplán lineáris a történet menete, hanem kihagyásokkal, ugrásokkal tarkított, ami az arra fogékony olvasót kalandra hívja, a lustákat elbágyítja. 2008 óta Rejtő emelt szintű érettségi tétel – némelyik évben, ha úgy hozza a lépés (Piszkos Fred, a kapitány című regénye, 1940).
Rejtő immáron túl intellektuálissá vált a mai fiatalok többsége számára, mondhatni nehéz olvasmány... Életében, de a Kádár-korban is a szórakoztatóirodalom egyik legnépszerűbb szerzője volt. A P. Howardok jóféle, igényes kalandregények, pontosabban ponyvaparódiák. Ráadásul nem csupán a cselekmény bonyolításához, egzotikus tájak leírásához, groteszk irodalmi figurák teremtéséhez és a pörgős párbeszédekhez értett, hanem utánozhatatlan nyelvi humorral, szellemességgel telítette könyveit. Ezért jóformán fordíthatatlan (dacára a másfél tucat nyelvnek, amelyen olvasható…) – és nem csupán a nyelvi játékosság, hanem a kulturális utalások és a „pesti fíling” miatt is. Legtöbb könyve nem idehaza játszódik, alig vannak magyar szereplői – mégis nagyon ismerős világot teremtett. Mondhatni telibe találta a közép-európai/magyar/pesti életérzést, a hazai olvasók ízlését: hiába a sok egzotikum, távoli tájak, dzsungelben tenyésző sivatagok és vulkánkitörések – mégis szerfölött ismerős és nagyon magyar… Könyvei nem csak idehaza és a határon túli magyarság körében voltak népszerűek, de a szórványban – tudunk nyugat-európai és amerikai, magyar nyelvű Rejtő-könyvekről (némelyik kalózkiadás!).
A szocializmus éveiben összesen hét-nyolcmillió példányban jelent meg idehaza, elérhető áron: mindenki olvasta, kocsmatölteléktől az akadémikusig (50-en túliak ma is gyakran kapásból idézik Rejtőt). Az más kérdés, hogy a „gulyáskommunizmus” esztendeiben ezeket a kiadványokat „vulgáresztétikai”, illetve aktuálpolitikai megfontolások miatt átigazították: magyarán lebutították/átírták, megcsonkították, cenzúrázták őket. Például szovjet/orosz, kínai/arab, amerikai utalások gyomlálása – mindez holmi hidegháborús megfontolások következtében, veszélyesnek tartott áthallásoknak elejét veendő (vö. delfinológia). A témáról most írtam tanulmányt, remélem idén megjelenik: Söréttel lőni az ementálit, avagy szövegromlástól a hamisításig – Rejtő Jenő kallódó hagyatéka.
Humoristaként nemcsak regényeket írt, de rengeteg kabarét és bohózatot; filmvígjátékok és könnyed operettek szüzséi dicsérik kitűnő dramaturgiai érzékét. Életműve értelmezhetetlen a pesti zsidó humor, valamint a 20. század első felének magyar történelme, kataklizmái nélkül. Akárhogy is van: véleményem szerint Rejtő nélkül nem lehet elképzelni a magyar kultúrát. Afféle „árfolyamingásokat” átélő, de alapvetően értékálló aranyalap – a magyar irodalom, a pesti humor aranytartaléka…
Gál János
Nem vagyok sajnos becsületes Rejtő-rajongó, felnőttként pótoltam be a kimaradt gyerekkori élményeket, de életem legjobb olvasmányait jelentették az Előretolt helyőrség, a Csontbrigád vagy a Három testőr Afrikában.
Nincsen adekvát elképzelésem arról, hogy ezek a tulajdonságok miért nem adnak helyet Rejtőnek a 20. századi magyar próza oktatásában. Csak arra tudok gondolni, hogy a kánonok igazságtalanok és nagyon sokszor nehezen változtathatók. Utoljára itthon a kommunista rezsimnek volt elég ideje és erőszakossága ahhoz, hogy időnek valamelyest ellenálló kánont állítson össze, és ez a rendszer Móricz Zsigmondot, Móra Ferencet és más, a marxizmus narratívájába illeszthető szerzőt favorizált abban ligában, ahol Rejtőnek is volna bőven helye.
