Dédszüleid, nagyszüleid gödöllői házának különleges kertje volt. Mit jelent számodra ez az édenkert?
Ez egy erős, de mégis találó jelző. A családunk szellemi gyökérzete innen indul, ez az origónk. A gödöllői művésztelepen épültek műtermek a századelőn, a házunk is annak készült. Dédapám volt a legfiatalabb tagja a művésztelepnek, huszonéves korában egy finn festő, Akseli Gallen-Kallela fedezte fel, aki a finnek egyik nagy nemzeti festője volt. Sokat járt Magyarországra, érdekelte, mi zajlik a művészeti szalonokban és azokon kívül. A franciáknál dívott, hogy a művészeti szalonokból kizsűrizettek is alapítottak szalonokat, sokszor inkább ezek váltak érdekessé, fősodorrá. Akseli Gallen-Kallelát érdekelte, mi van a mainstreamen kívül.
A dédapám ebben az időszakban abszolút pályakezdő volt, de akkoriban még nem is volt ipar- vagy képzőművészeti képzés, ahol tanulhatott volna, azon a századfordulón extrém dolognak számított képzőművésznek lenni vagy festeni. A legtöbben külföldi egyetemekre jártak, Körösfői-Kriesch Aladár, az alapító is, akinek egyfajta szecessziós kivonulást jelentett a művésztelep. Nem különült el a szakma és az élet, hanem egységet alkotott, amelyben nagy hangsúlyt kapott a természetközeliség. Több helyszín is szóba jött, például Szentendre, de mivel mesterük, Székely Bertalan Szadán élt, így a szomszédos Gödöllőn telepedtek le. Akseli Gallen-Kallela pedig kijárt egy magyar állami ösztöndíjat a dédapámnak. Családközpontú, gyerekközpontú művésztelep volt, sok alkotópárral, ahol a kert is nagy szerepet kapott. Például Körösfői-Krieschék szalmapajtát építettek a kertben, és tavasztól őszig, amíg nem fagyott, kinn aludtak családostul, gyerekestül a szalmában.
Fontosnak tartották a vegetarianizmust is. A buja ősvadon mellett terményekkel is tele volt ez a kert?
Egy kicsit háztájiként is működött, mindenki vetett ezt-azt, amit tudott, önfenntartó módon. A vizualitása is számított, egzotikus növényeket neveltek, sziklakertet hoztak létre. 1980-ban születtem, pont abban az évben halt meg a dédapám, tehát azt a generációt csak elbeszélésekből ismertem, viszont mivel erős élményt jelentett ez a korosztály, időről időre szóba került, milyenek is voltak ők. Sokféle is volt ez a kert, dzsungeles is tudott lenni, liánok futottak föl, gyerekszemmel vadromantikus volt ez a helyszín. A házat Kós Károly építészetéhez szokták hasonlítani, vadszőlő futotta be a homlokzatát.
Nemcsak ez, hanem például a Nagy Sándor-ház is különleges helyszín volt, ami számomra az egyik legszebb épület egész Gödöllőn, gyönyörű kerttel. Még őrzi az eredeti szecessziós hangulatot, elvadult kert, hatalmas műteremablakokkal, angol és itáliai tájakat idéző mediterrán hatással.
Ehhez képest a mi kertünk egy nadrágszíjparcellán van, ami két utcára nyílt. A Nagy Sándor-ház és a miénk is az utcafronthoz képest száz méterre van a kertkaputól. Hosszú ösvény vezet a házig, már gyerekként is imádtuk. Utólag fejtem fel, hogy ez alatt a hosszú út alatt az ember kint hagyja a nagyvárost, ez a minikirándulás billentett ki a hétköznapiból.
Itt mindenki, a dédszüleim, a következő generációk, tehát a nagymamám, nagyapám, a fiúk, így neveztük a nagypapám testvéreit, és nagyrészt mindenki képzőművészeti téren mozgott, de bábszínházat is csináltak, volt, mikor némafilmet. Néha betoppantak idegenek, hirtelen nem is tudták, miért vannak az itthoniak jelmezben. Ezek kellően szórakoztató játékok voltak az akkori szocialista, sivár világban, féltitkosan virágzott itt a művészet. Egy panel tizedik emeletén nőttem fel, ahol ráláttam a világra, de a kertben éreztük magunkat igazán otthon. Ott be is vontak minket az alkotási folyamatokba.
Gyerekként nem értetted, hogy a többiek szülei, ismerősei mivel töltik a mindennapjaikat, ha nem alkotással. Mikor találkoztál az élet – jobb szó híján – hétköznapiságával?
Hamar leesett a tantusz, hogy nem mindenki ezt csinálja otthon. Engem minden irányból az alkotás vett körbe, a panelban is szőnyegszövő állvány volt bent a műteremnek nevezett nappaliban. Néha papírvagdalékban kellett gázolni, amit imádtunk. Néha viszont vágyom a rendezettségre. Amikor a kertbe mentem, ugyanaz fogadott, mint otthon. Rézkarcoltak, vagy András bácsikám, a fiúk közül a legfiatalabb, olajjal festett. Helyet adtak nekünk is, mi is csinálhattuk a magunkét, vagy segítettünk a rézkarcnyomásban. Hamar kiderült, hogy van érzékem a rajzoláshoz.
Gyerekként mágikus volt, amikor kértem, hogy rajzoljanak ezt vagy azt, és előttem született meg a papíron.
A kert azóta átalakult, a család nagy részét elvesztettük, mára eléggé elvadult helyszín. Próbáljuk felújítani, a legtöbb szobához muszáj volt hozzányúlnunk, de a műtermet meghagytuk eredeti állapotában. Anno olyan volt, mint minden századfordulós festővilág a maga bohémságában, olajfestékfoltokkal, mindenféle póz nélkül. A sok generáció ezer szálon kötődött ehhez a helyhez. Anyám a Remsey Flóra nevet kapta. A név, Flóra már magában hordozta a lényét, kislány korában beszélgetett a virágokkal, számontartotta a kertet.
Ami nekem nagyon érdekes, hogy az ember felnő ennyi izgalmas egyéniség meg alkotói mechanizmus között, és hogyan talál rá a sajátjára, hogyan fedezi fel magát. Ki vagy te közülük?
Mostanában többet gondolkozom ezen. Korábban a fókusz oszlott mindenkin, és tudtuk, hogy már az emlékezetünk előtt is alkotott mindenki. Most, hogy sokan eltűntek ebből a történetből, elkezdett foglalkoztatni, hogy miért csinálom ezt. Mit viszek tovább? Sokáig eszembe se jutott, hogy bábokkal foglalkozzak, aztán ebben a műteremlakásban megtaláltam a nagyapám bábjait.
Ahol beszélgetünk, a nagyszüleim műteremlakása volt, anyám is itt nőtt fel. Korábban, az ötvenes években Szentendrén laktak, a hegyek között. Azelőtt, a háború után társbérletben lakott az egész család az eredeti gödöllői régi házban, mert társbérlőket telepítettek be melléjük. Pirk János, aki a Nagybányai Művésztelep tagja volt, Remsey Ágnes férje, a nagyszüleim, mind egy szobában, egy rommá lőtt házban, volt, aki a zongora alatt aludt. Ezt a korszakot ennek ellenére mindenki élvezte a szellemi „összeműködés” lehetősége miatt, de idővel minden család akart egy saját helyet, így kerültek a nagyszüleim és anyukám Szentendrére a hegyekbe. Gyönyörű volt, de elzárva mindentől, mintha a világ végére költöztek volna. Onnan kerültek ide, a Ráday utcába.
Itt azért főleg a te munkáid vesznek körbe. Nekem az tetszett nagyon, hogy azt mondtad még a Sündör és Niru kapcsán, hogy a szerző és a te stílusod nagyon egyezett. Hogy tudnád ezt a stílust megfogni?
Nyilván a családhoz kötődöm, itt gyökerezem, ahol sok vizuális hatás ért, amiből sok minden a részemmé vált. De azért emlékszem olyanra, ami csak engem érdekelt. A középkormánia például, ami a többiekre egyáltalán nem volt jellemző. Kiskamasz koromban rengeteg várat rajzoltam, élveztem a merész perspektívákat. Persze ha akarom, felsejlenek a munkáimon mások rajzai. Például Remsey Gábor – a fiúk közül az idősebbik – rézkarcaikban a tetők, Gödöllő romjai. Ő megörökítette a mára már eltűnt Gödöllőt. Az ő szeretett világuk, amiért kiköltöztek, lassan eltűnt, helyette szocialista blokkházak épültek, négyemeletesek, kockák, sivárak és szürkék. Ez mind hatott rám is, és sokszor gondolkodom, hogy ezzel az erős múlthoz való ragaszkodással és az ahhoz való kötődéssel nem veszítjük-e el magunkat, nem gátja-e a friss dolgoknak.
Azzal, hogy a rézkarcokat digitálisan alakítod, mégiscsak egy új szálat hozol be a családi szőttesbe. Mikor kezdted ezt a technikát használni?
Ez volt a diplomamunkám, ami szintén kötődik a kertünkhöz. A családomhoz sok csodabogár járt, volt például egy feltaláló barátjuk. Nagyon szerették, együtt zenélt a fiúkkal, és szórakoztatta őket az eszméletlen szürreális találmányaival. Akkoriban anyagmozgató volt a Ganz-gyárban, és kifigyelte, hogyan lehetne egyszerűsíteni a munkafolyamatokat. A javaslatáért jutalmat kapott, innentől kezdve szürreálisabbnál szürreálisabb találmányok leírásaival jelent meg. Amellett, hogy szórakoztató eszközök ezek, bennük van a kor, a szocialista versenyszellem, minimum az emberiség megjobbítását célozta meg velük. A találmányait mindig is meg akartam rajzolni, mivel addig csak szövegben léteztek. Volt benne kihívás, egybegyúrt ezekben a találmányokban sok mindent Verne Gyulától a Deltáig. A metszés is adta magát, egy időben Olaszországban voltam ösztöndíjjal, rézkarcokat csináltam. A diplomamunkámban ezeket rajzoltam meg, mintha ő lenne a megrendelő. Borbáth Péter szövegei is ilyenek, nyelvi építményekből dolgozik, így hasonló lett ott is az illusztrációk stílusa. Később Peti írt egy feltalálót is a szövegekbe, passzolt ez a berhelt, összetákolt világ hozzá. Sokszor érzem azt, hogy ennyire szürreális csak a valóság lehet.
A bábok esetében is valami ilyesmi érdekel? Hiszen a bábok is a valóság-fikció tengelyén táncolnak.
A Ráday utcai műteremlakásban sok bábot találtam, amit nagyapám készített. Még a kilencvenes években kijutott Japánba egy bábfesztiválra, ahonnan rengeteg gyönyörű lampiont hozott. Erős volt a gyűjtőszenvedélye, sok mindent postán küldött haza, legyezőket, maszkokat. Kíváncsi voltam, hogy néznek ki ezek átvilágítva. Régebben is volt egy ilyen heppem, hogy például kagylókat világítottam át, mivel átlényegíti, mágikussá teszi az anyagot. Ázsiában nagy hagyománya van a lampionoknak, amelyek halakat, sárkányokat ábrázolnak, és arra gondoltam, ha itthon lenne ilyen színház, megőrülnék, annyira élvezném. Az is bennem volt, hogy ha ezt Iván nagyapám látná, kiugrana a bőréből. Tizenegy éves korától tizenhat éves koráig készített egy könyvet Bál a mesekirálynál címmel, amelyben a mesekirály elküldi a követeit az összes mesehőshöz, hogy meghívja őket a báljára. A követ sorra elmegy még különös helyekre is, ahová a gyerekek vágynak, az eszkimókhoz vagy épp Afrikába. A könyv végén vonul a menet, viszik Hófehérkét üvegkoporsóban, az utolsó oldal az pedig maga a buli, amit nem mutat eredetiben a kép, mivel az annyira fantasztikus, hogy ábrázolhatatlan. Helyette egy őrt látunk a Mesekirály kihalt városában, ami teli van lampionokkal, és az egész világít. Ebben a képben ott vagyunk mi is. Ebből is inspirálódtam. De itt ezek a lampionok mozgó szerkezetekké váltak.
Hogyan jutottál el az ötlettől az előadásig?
A bábozás 2013-ban kezdődött, akkor kezdtem világító figurákat tervezni és építeni, először csak kísérletképpen, magamnak. Már korábban megvolt az ötlet, de addig a Szépművészeti Múzeumban és a Nemzeti Galériában dolgoztam grafikusként, ami egész embert kívánó dolog volt, nehezen tudtam váltani. Alapvetően a vizuális hatások vonzottak. Akkoriban találkoztam Lendváczky Zoltán színésszel, bábszínésszel, aki ekkor a Maladype Színház tagja volt, az ő segítségével kezdtünk kialakítani egy rövid történetet a vizuális színházból kiindulva, minimális történetvezetéssel. Úgy szoktam mondani, hogy betanított szakmunkás vagyok a bábmozgatásban. Később Lendváczky Zoltán mellé csatlakozott Makra Viki és Szőcs Orsi, mind profi bábszínészek. Az amúgy narráció nélküli darabjainkban nagy hangsúlyt kap a zene is, amiért Nagy Márton Panda felel. Engem a vizualitás mozgat, a figurák mozgása, látványa, ehhez van közöm, ezt tanultam, a bábmozgatás megtisztelő dolog. Mivel én építettem a szerkezeteket, van hozzájuk közöm, értem, hogyan mozdul meg a hal, de szembesítő volt, hogy amit én szép mozgásnak képzeltem, az máshogy néz ki a felvételen. Az is tetszik, hogy fekete ruhában ugyan, de ott vagyunk mi is. Ez valahol egy tánc is, ahol a mozgó, világító szerkezetekből és a zenéből áll össze a történet.
A Nyitott kertek, közös utca című rendezvényen 2020-ban a Remsey-házat is kinyitottátok, és be lehetett kukucskálni. Mi lett azóta a házzal? Zajlik az édenkert feldolgozása?
Nagyon sok hullámverés van bennünk öcsémmel, már csak ketten menedzseljük ezt a projektet. Próbáltuk a helyszíneket élővé tenni, bekapcsolni a gödöllői vérkeringésbe. A Nagy Sándor-ház és a Remsey-ház is lakatlan. Vérzik a szívünk, hogy ilyen helyek parlagon hevernek, pedig ezek Gödöllő egyik legszebb, legizgatóbb, legizgalmasabb pontjai. Azzal szembesültünk, hogy tulajdonképpen mindenünket eladtuk, hogy életben tartsuk ezt a gyönyörű száz év magányt, de nem biztos, hogy tényleg élhetővé tudjuk tenni. Persze eladhatnánk, de a hely úgy vonz, mint a mágnes. A Nyitott kertek, közös utca új volt nekünk, nem is tudtuk, milyen fesztivált csinálni, egy utcát lezárni. Ha látjuk előre, mivel jár, lehet, hogy nem vágunk bele. Ugyanakkor ha Gödöllőnek lenne művészeti fesztiválja, erre lehetne építeni. Mindig olyan otthonos volt, mint egy fa, amelynek van nyolcvan ága, és növeszt még újakat. Néha megfordul a fejemben, hogy engedjük el, nem bírom tovább, már nem akarok romok közt élni, hogy néha felbukkanjak, mint egy fura kísértet. Látjuk magunkat kívülről, hogy mennyi munkával jár, mégsem szeretnénk ezt a múltat csak úgy elsöpörni.
Ugyanakkor te is alkotó vagy, akinek építenie kell a saját életművét.
Nagy dilemmám mostanában, mivel teszek jót, mi a jó irány, hiszen nem mindegy, hányfelé osztódik az energiánk. Jelenleg honlapot készítünk az életműveknek, ahol a sok generáció művészeti tevékenységét mutatjuk be, illetve különleges fotókat osztunk meg a ház történetével kapcsolatban.
Akartak téged ennyi alkotóművész között valakihez is hasonlítani?
Ez lehet nyomás, hogy meg kell ütni egy bizonyos szintet, de az esetemben nem volt ilyen. Még az se, hogy erre a pályára lépjek. Másnak készültem, de ebben volt sikerélményem, ezt élvezem igazán. Sokáig eszembe sem jutott, hogy hasonlíthatják máshoz a munkámat. Lehet, hogy annyira naiv vagy nem is tudom, mi voltam még, hogy nem gondoltam bele. Mivel korábban a szüleim generációja volt a fókuszban, örültek, hogy valaki folytatja. Ahogy mindenki elment, és csak páran maradtunk, akkor éreztem jobban ennek az örökségnek a súlyát. Jól tudjuk-e továbbvinni, a lényeget emeljük-e ki. Ilyen szempontból érzem a nyomást, a hagyaték áldás és átok is tud lenni egyszerre. Sok életműnyi festmény, rézkarc, vázlatfüzet, mappa, fotók és levelezés áll dobozban, aminek az átnézése teljes embert kíván. Bár sok téren hátráltatni is tudnak ezek a feladatok, a bábszínház viszont olyan volt, mint egy robbanás, voltak ötleteim, és megtaláltam azt az újdonságot, ami addig még nem volt. Ebben és az illusztrációban már látom magam.
