Úgy tűnik, termékeny volt a Covid időszaka. Könnyebb volt a viszonylagos bezártságban alkotni?

Nem egyszerre írtam a három könyvet, csak a megjelenés torlódott össze. Nekem is szokatlan ez a sűrűség, de szerintem nem gyengítik egymást, sőt éppenséggel az is elképzelhető, hogy ha az egyikről szó esik, az meghozhatja a kedvet a másik kettőhöz. Miért ne olvashatna például egy alapvetően ifjúsági regényt bárki? Ezzel együtt a célközönség persze más. A Piszke papa elsősorban ovisoknak szól, akiket viszont vélhetően nem kötne le a Jolka harangja

Melyik korosztálynak hálásabb vagy könnyebb írni?

Nem tennék különbséget, ugyanakkora koncentráltságot igényel minden könyv megírása. Az ifjúsági regény írása közben jóleső felszabadultságot éreztem, de ettől nem könnyebb az írás, nem ez a jó szó.

A Piszke papa tengeres meséi a tavaly megjelent Piszke papa meséi folytatása, immár tengeri élőlények a főszereplők. Van személyes kötődése, vonzódása az állatokhoz, vagy ők tűntek megfelelő karaktereknek az elmesélésre váró történetekhez?

Meséket korábban is írtam, jellemzően akkor, amikor a gyerekeim kicsik voltak. Először egy színdarab született, a Csimpi szülinapja, amiből később regény és hangoskönyv-verzió is készült. Színházaknak írtam meséket, át is dolgoztam, például a Pán Pétert és a Tündér Lalát, de „mese-meséket” nemrég kezdtem el újra írni. Ezek az újabb történetek különleges teremtményekről szólnak, nem kutyák, macskák, macik a főszereplői, hanem a kevésbé népszerű állatok: szól mese dromedárról, kullancsról, szöcskéről, a tengeres mesékben pedig holdhalról, lazacról, tintahalról is többek között. Szeretem az állatokat, ilyen értelemben van kötődésem, bár nekem soha nem volt háziállatom.

Első ifjúsági regénye, A virágot jelentő deszkák gördeszkás tinédzserekről szól, akik jócskán felbolydítják a lakóközösség életét. Honnan jött a könyvhöz az ötlet?

Évekkel ezelőtt egy ablakom alatt zajongó, idegesítő gördeszkás csapat adta az ötletet. Akkor még nehezteltem rájuk, aztán találtak maguknak másik helyet, a haragom elpárolgott, és a regényben szereplő társaság végül szimpatikus lett.

Ugyan vannak konfliktusok a szereplők között, még sincsenek igazán negatív karakterek a könyvben. Szeretne ilyen világban élni?

Konfliktusok a felnőttek és a gyerekek között meg a gördeszkás fiúcsapat és a virágnevű lányok között is vannak, ilyen az élet. De aztán minden jóra fordul, beköszönt az első szerelem a 14-15 éves főszereplők életébe. Derűs, humoros, érzelmes könyvet szerettem volna írni, amelyben fontos ugyan a gördeszkázás mint közeg, de amely azoknak is érdekes lehet, akik nem tudnak rajta közlekedni. Én például soha nem próbáltam. 

Ha jól tudom, a Jolka harangja című könyvhöz egy valódi zalai özvegyasszony adta az ihletet. Egy belvárosi értelmiségi mennyire ért „zalaiul”? Végzett nyelvi kutatásokat, mielőtt megírta a könyvet?

A kutatások maguk a nénivel folytatott beszélgetések voltak, amelyek a regény – én inkább életfejezeteket mondanék – alapjául szolgáltak. Az ő nyelvhasználatából és történeteiből indultam ki, onnan rugaszkodtam el, hogy aztán egy valóságon alapuló fikciós mű jöjjön létre.

Egészen különleges kifejezések is felbukkannak Jolka történetében: összehaplikálni, kepeszteni, pámpillázni. Nem tartott attól, hogy az olvasók leteszik a könyvet, mondván, nem értik, miről van szó?

Ellenkezőleg. A főhősöm nyelvhasználata a legérdekesebb része a könyvnek, úgy gondolom, lenyomat, egy kiveszőben lévő világ utolsó jelentkezése. Nem érzem úgy, hogy a különösnek ható kifejezésektől megnehezedne az olvasás, befogadóként bele kell helyezkedni ebbe a világba, és ringatózni vele.

A 94 éves parasztasszony csapongó monológja során gyakran ismétlődnek a neki fontos múltbeli és jelenlegi ügyek: ahogy a férje ittasan beleesett az árokba, a közös templomi harangozás kedves emléke, a fájó lába és a rendezetlen sír miatti aggódása. Nagyobb események, mint például a járvány viszont csak kevéssé befolyásolja a gondolkodását. Miért?

A nagy világtörténelmi, politikai események érintőlegesen szóba kerülnek, de abban a zárt világban, amelyben él – több mint hetven éve ugyanabban a kis falusi házban –, mások a prioritások. A hétköznapok a fontosak, a családi ügyek, a ma és a holnap konkrét problémái. Az elbeszélésekből sok minden kiderül az elmúlt évtizedek vidéki életéről. M. Nagy Miklós, a Helikon Kiadó vezetője azt mondta, egyfajta „szépirodalmi Puszták népe” a regény.

Sokszor szóba kerül Jolka kissé bigott vallásossága, valamint gyanús, kétes ügyekbe keveredő papok is. Ebben van némi rendszerkritika is?

Ebben inkább Jolka neveltetése és lázadása van benne. A papokkal kapcsolatos történetek nagy része egyébként megtörtént, azokat még csak ki sem színeztem. A vallásosság mindig fontos volt neki, de talán mostanában a legerősebben. Ez összefügg azzal is, hogy a halálra készül több mint húsz éve, mióta özvegy. Nem tudja, mennyi ideig kell majd vezekelni a bűneiért – a legnagyobbnak azt tartja, hogy néhányszor káromkodott –, aggódik, hogy halott szerettei nem a pokol tüzében égnek-e.

A kötet vége felé egy felderítetlen bűntény eshetősége is felmerül. Miért volt szükség a krimis szálra?

A krimiszál teljes fikció, annak semmi alapja nincs. Úgy éreztem, ívet ad a történetnek, jó, ha valamiféle titok lappang kezdettől fogva, aztán a végén érkezik a megfejtés, amely utólag egy kicsit más fénytörést ad a történeteknek.

A prózai munkák mellett színházi projekteken is dolgozik?

A nem túl távoli jövőben három darabot kell majd megírnom, felkérésekről van szó. Az ilyesmit akkor szoktam szeretni, ha egyébként is van kedvem az adott témához. Viszont, ha nem baj, nem mesélnék tervekről. Nem vagyok ugyan babonás, mint Viki, a csikóhal Piszke papa tengeres meséiben, de szerencsésebb olyan dolgokról beszélni, amelyek már megvalósultak.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu