Az itthon elsősorban színészként ismert Wéber Kata drámáját 2018-ban mutatták be Varsóban, 2021-ben pedig film készült belőle Pieces of a Woman címmel, melynek forgatókönyvét maga a szerző írta. Mundruczó Kornél adaptációjában olyan világsztárok játszanak, mint Shia LaBeouf, Ellen Burstyn, illetve a főszerepben látható Vanessa Kirby – utóbbit Oscar-díjra is jelölték alakításáért. Mivel a magyar közönség egészen október 5-ig, a Pesti Színház premierjéig csak ebben a verzióban ismerhette a történetet, nehéz nem a film felől tekinteni az Alföldi Róbert rendezte színpadi változatra. És talán nem is kell, hiszen a kettő kiegészíti egymást.
Erősen in medias res jellegű a kezdés: Maya (Petrik Andrea) bármelyik pillanatban szülhet. Habár az első percekben még inkább a férjjel, Larsszal (Telekes Péter) együtt amiatt aggódunk, hogy a szerelő nő le ne essen a létráról, idegességünk hamar új fókuszpontot kap: a kismama fájdalmai egyre nagyobbak, a bába sehol, a leendő anyuka pedig nem hajlandó bemenni a kórházba, mindenképp otthon akarja világra hozni gyermekét.
Szerencsére rövidesen megérkezik a bába, de nem az, amelyiket a pár várt. Ewa (Waskovics Andrea) számtalan szülésen volt jelen (köztük a sajátjain), de egyedül még egyet sem kísért végig. Ennek ellenére megnyugszik a néző, láthatólag jó kezekben van a baba-mama páros, és a kissé szerencsétlen férj is besegít egy-egy esetlen feszültségoldó viccel. Mégis ott lebeg a színpad és a nézőtér fölött a vihar előtti csend légköre. Túl hosszan nézzük a vajúdást, túl sok a stressz, a humor és a fizikai fájdalom látványa, egyre kevésbé tudunk mit kezdeni a szituációval. Ráadásul zavarba jövünk, mert olyan zsigerien intim helyzetnek vagyunk a részesei, amelyet nem kéne, nem volna szabad látnunk.
Az eredendően naturalista jelenet meglepően ízléses megoldásokból áll össze. A színészek pontosan megkoreografált és kivitelezett mozdulatai minden olyat eltakarnak, amit nem szükséges látnunk. Ugyanezt a célt szolgálja a színpad közepén elhelyezett ágy, amely a szülés ideje alatt lassú tempóban forog, így szavatolva a természetes szemérem sértetlenségét. A letisztult, az ágyon kívül csupán egy alacsony fehér szekrénysorból álló díszlet teljes mértékben a szülés aktusára irányítja a figyelmet; ha akarnánk, sem tudnánk félrenézni.
Rokonok, hangzavar és egy otromba kacsaszobor az asztal közepén – azén az asztalén, amely percekkel korábban még ágy volt. Olyannyira éles a váltás a két jelenet között, hogy úgy érezzük, egy másik darabot nézünk. Magdalena (Nagy-Kálózy Eszter) ebédre várja lányait és partnereiket. Hátsó, ám sokáig rejtve maradó szándéka van gyermekei ügyvéd unokatestvérével (Radnay Csilla), aki szintén jelen van.
A fiatalabb lány, Monika (Márkus Luca) hangos, „dögevőkkel” nem paktáló vegán, aki legalább olyan szenvedélyesen érvel egy új, keresztény Lengyelország mellett (merthogy Lengyelországban járunk, de akár Magyarországon is lehetnénk, hiszen sajátosan közép-európai helyzetekkel szembesülünk), mint amilyen vehemensen félti az apai örökséget anyja hóbortjaitól. Nem mondhatnánk, hogy szimpatikus karakter, de Márkus játéka képes megjeleníteni a harsány felszín alatt fortyogó őszinte indulatokat. Monika küzd az idősebb testvér árnyékával, aki ez idáig úgy élt, ahogy a nagykönyv szerint kell; nem mellesleg remegve nézi végig édesanyja napról napra látványosabbá váló leépülését. A vegán életmód, a bigott vallásosság és a már-már komikusan sokszor kinyilatkoztatott patriotizmus mind pótszerek, melyekkel a kimondatlan családi problémákon próbál túllendülni.
Monika vőlegényét, Wojteket (Kövesi Zsombor) nem ismerjük meg igazán – de ez nem meglepő, ebben a családban a nők dominálnak. Hasonlóan felemás marad Lars figurája. Már érkezése előtt kiderül, nem illik a famíliába, és nem csak azért, mert norvég (nem „favágó”, hanem hídépítő, de inkább az előbbiként tekintenek rá). Habár a származási különbség többször konfliktusforrásként jelentkezik, nem ez a legvastagabb szálka Maya nőrokonainak a szemében, hanem a férfi állandó pénzzavara és kábítószer-problémái. A durva külső olyan izgalmas mélységeket sejtet, melyeket érdemes lett volna jobban kibontani. Viszont mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy a szebbik nem uralma ellenére a darab legütősebb poénjai szinte kivétel nélkül Telekes Péter figurájához kötődnek.
Sok szó esett a szereplők közti dinamikáról, de a lényegről, az újszülött halálának hatásáról még semmi. Szándékosan, mivel sem a rokonok, sem Maya nem tudnak hitelesen beszélni a traumáról. A kamaradráma remekül exponálja a figurák különböző feldolgozási kísérleteit – Monikáék az idő gyógyító erejével és egyéb közhelyekkel dobálóznak, Lars a drogba menekül, Magdalena pedig tetemes összegeket megmozgató perrel szeretne bosszút állni a „gyilkos” bábán, hogy ezzel kapjon kárpótlást a család.
És akkor valami átszakad, végre megvalósul egy érdemi, kvázi őszinte párbeszéd, amely ugyan nem oldja meg a problémákat, és a családi titkok egy részét is homályban hagyja, de arra elég, hogy Maya megértesse anyjával: az ő gyásza nem a bűnbakkeresésben és a továbblépésben valósul meg, hanem az emlékezésben. Nem tudja elfelejteni, ami vele történt, és nem is akarja. A tragédia nyomot hagyott rajta, és ezzel kell együtt élnie.
Fejet hajtunk Maya buddhista bölcsessége előtt, de a vállunkon ülő kisördög azért újra és újra a fülünkbe susogja a húg egyik kitörését: Maya nem gyászol rendesen. Itt kell visszacsatolnunk a Mundruczó-féle filmváltozathoz, mert ott megkapjuk azt, ami a színpadi verzióból egy elejtett félmondat kivételével hiányzik. Azokat a hónapokat, amikor a babájukat elvesztő szülők együtt és egymástól szenvednek, illetve próbálnak megegyezni a fájdalmasan feleslegesnek ható gyakorlati kérdésekben, például a temetés ügyében. Ennek fényében a mozgókép sokkal keményebb, megterhelőbb mű, az előadás pedig valamivel oldottabb és könnyebben fogyasztható.
Összehasonlítgatás és kedvencválasztás helyett viszont érdemesebb „összeolvasni” az alkotásokat, és egy történet két oldalaként tekinteni rájuk, már csak azért is, mert mindkettő a gyász azon fázisát emeli ki, amelyet leginkább összhangba tudnak hozni a választott forma szabályaival. A film esetében ez a hónapokat felölelő elengedési folyamat, a színdarabnál pedig az állapotszerű kezdő- és végpont. S hogy a festett kacsák, melyekből harmincat is láthatunk a színpadon, mit szimbolizálnak – ha szimbólumok egyáltalán –, mindenki döntse el maga, miután megnézte az előadást.
Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház
