A Déry- és Artisjus-díjas Havasréti József Csak a zene? című könyvében legalább annyira izgalmas a témáihoz való nagyvonalú, elegáns hozzáállása is. A szerzőben nincsenek műfaji előítéletek, nemcsak a performance-ok, happeningek hatásait integráló art-rock témakörében vizsgálódik, de éppúgy igényt tart arra is, hogy a P. Mobil 2019-es És? című feldolgozásalbuma kapcsán beszéljen a honi hard rockról és a feldolgozáskultúráról is. Havasréti tartózkodik a minősítésektől, izgalmasan, tudományos igénnyel és kellő empátiával kutatja ki a nemzeti rock alakulástörténetét, a P. Mobil Honfoglalásától a Kormoránon és a Barbarón át egészen az Ismerős Arcokig, de vannak szélesebb kontextusokat is felvillantó ajánlatai is.
Nemcsak az borzonghat bele a funky tudományos körülírásába, akinek a popkultúra áll az érdeklődése középpontjában, de a kötet a szélesebb olvasóközönség számára is tartogat izgalmakat. Tudta az olvasó, hogy a Szovjetunióban nagyban befolyásolta a diszkó elterjedését az 1980-as moszkvai olimpia? Ugyanis az olimpiára való készülődés idején a Szovjetunió „több száz diszkófelszerelést vásárolt”. Megismerhetjük azt is, az állami szórakoztatóipar ideológusai miképp építették fel a „táncparkett igényeit kiszolgáló” diszkót, hogy az ellenpontja legyen a „lázadó rockzenének”.
Imponáló a PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékén oktató Havasréti eleganciája, amikor reflektálatlanul hagyja a magyar rock and roll irodalom egyik legnagyobb hatású és egyben legtitokzatosabb alakjának, Molnár Gergelynek Pécsre tett dehonesztáló megjegyzését, amikor is a Spions egykori ideológusa és énekese 1977 júliusában arról írt, hogy úton volt „egy lényegtelen város (Pécs) felé”… A Pécsett alkotó Havasréti a mondat második felére koncentrál, mely szerint Molnár Gergely olvasott az „év leggyönyörűbb lényéről, Johhny Rottenről”, de nem tudja, hogy valójában ki ő.
Az eredetileg egy 2003-as konferencián (Underground művészet és alternatív nyilvánosság…) elhangzó szövegrész nem Pécsről szól, hanem arról, hogy milyen popkulturális hatások érhették Molnár Gergelyt a hetvenes években, ezért
Ugyanakkor még a kötet talán legerősebb, a Spionsról szóló szövegében is megenged magának némi finom, tanári iróniát, és nemegyszer veszi kritikai össztűz alá a szinte szentként tisztelt szövegíró fenomén, az 1978-ban disszidált Molnár Gergely dalverseit. Havasréti szövege a magyar popkulturális gondolkodás egyik legfontosabb írása, és egyben fel is veti egy önálló, a Spionsról és Molnár Gergelyről szóló album jellegű, reprezentatív könyv lehetőségét, akár olyasmit is, mint a Kieselbach Galéria kiadásában megjelent magyar underground plakátművészetről szóló, Pokoli aranykor című kiadvány volt.
A kötet akkora, mint egy 45-ös fordulatszámú kislemez, és cirka 170 oldal, de ez ne tévesszen meg senkit: ha kicsit nagyobb betűvel szedték volna a szöveget, és normálisan „felképezik” (a kötet nem tartalmaz fotókat), akkor ez egy rendes méretű popkönyv lenne. És persze minden téma tágítható, maga Havasréti írja előszavában, hogy a tanulmányok távolról sem nyújtanak átfogó képet, sokkal inkább mélyfúrások, részletelemzések. Ugyanakkor olyan tömény és átfogó egy-egy fejezet, hogy valójában nincs hiányérzetünk. Világos, minden irányban bővíthető egy sztori, ismerünk olyat, aki évtizedekre visszamenően is tudja, hogy egy-egy zenész milyen típusú gitárt vagy éppen dobot használt.
Vannak biografikus megközelítések, vannak, akik összefüggés-hálózatokat keresnek, vannak, akik remek korfestők, mások popról, stílusokról alkotott definitív, már-már bon mot-szerű kijelentésekben jók. Ezerféle releváns megközelítés létezik tehát, van, aki szórakoztató módon tud írni, más tudományosan. Havasréti alapvetően az utóbbiakhoz tartozik, nem is akarja szétfeszíteni az önként vállalt keretét, ugyanakkor érződik a szövegein, hogy kiváló szépíróval van dolgunk, aki ha kell, olyan lazán, szórakoztatóan, de pontosan fogalmaz, mint egy pályája csúcsán lévő rocksztár a felkonfjait.
Ezekben a szövegekben pont az az izgalmas, hogy komolyan veszi a témáit. Izgalmasan ír a botrányról mint egy rituális folyamat esztétikájáról, a a space-rock és sci-fi narratíváiról a magyar rockban és a funkyban, kontextusba helyezi az adott albumot a társművészetekkel, a tudományos és társadalmi folyamatokkal. Izgalmas az a megállapítása is, hogy mire 1980 májusában véget ért az első magyar űrhajós űrutazása, már senkit nem érdekelt a space rock, illetve az űr mint téma.
És ha már játszunk, akkor megemlíthetjük a Havasréti által nem idézett 1980-as V’Moto-Rock-dalt, a Gépnek születtem címűt felvételt. Izgalmas gondolatkísérlet a funk hatásának feltárása a new wave viszonyai között, Bowie és a Talking Heads világának betörése a magyar undergroundba, gondoljunk csak az Európa Kiadó vagy a Neurotic funkhatású dalaira. Sokszor került szóba annak idején poplapok szerkesztői között egy-egy téma kifejtésekor: „Gyerekek, van ennyi a popban?” Havasrétitől biztosan tudjuk a választ. Igen, van.
