Ennyi idő alatt a róla szóló tudásunk csak arra a néhány ismert műre szorítkozott, persze kapcsoltunk hozzá ismert műtörténeti fogalmakat és helyeket, mint Barbizon, Nagybánya, Szentendre, vagy az új tárgyiasság, de mit sem tudtunk Paizs Goebel teljes festői világáról, elképesztő belső szabadságáról. És nem láthattuk egyben az életművet, az önarcképek lassú széttöredezését, a szentendrei tájképek átalakulását az elégikus patakparti fáktól a csontsoványra fogyott lovak kínjaiig, a szikár, jelszerű figurákig és végül a felületek teljes szétrobbanásáig az utolsó két év vásznain, amikor a világháború és az agydaganat egyszerre számolta fel az élet addig érthető, normális rendjét és tette merő borzalommá.
A BTM kiállítása Lorányi Judit kurátor értő irányításával nem aktuális évfordulóra készült, nem is az aukciósházak forgalmát követve veszi elő éppen most Paizs Goebelt. Hanem mert végre elkészült az életművét összefoglaló nagyszabású monográfia, Verba Andrea művészettörténész munkája, és végre sikerült a magángyűjtőktől, múzeumoktól és mindenekelőtt a hagyatékot hűen őrző és gondozó családtól annyi képet kölcsönkapni, amennyit egyben soha még senki nem láthatott a festőtől.
Ez az áttekintés nem témákra vagy korszakokra osztja Paizs Goebel munkásságát, hanem módszeresen végigmegy az életművön. Előkerültek olyan képek is, melyeket sokáig eltűntnek hitt a család, és itt vannak az ismert főművek is. Látunk variációkat egy témára, finom összecsengéseket és döbbenetes fogalmazásbeli különbségeket. Látjuk azokat a hatásokat, melyek Párizsban érték: a metafizikus festészet nyomát, ahogyan a kezdetben még anyagszerű, hús-vér figurák jellé szikárodnak az álomszerű térben. Látjuk a barbizoni hatást, valóság és fény, táj és képzelet összemosódását, a kontrasztok és a tiszta felületek mögött az eltökélt újító szándékot.
Sokan hatottak rá, de senkivel sem hasonlítható össze Paizs Goebel kicsit szürreális világa. Henri Rousseau egzaltált édenkertje ugyanúgy csak párhuzam ezekhez a művekhez, mint Giorgio de Chirico nyomasztó, álomszerűen kitáguló létállapot-terei. Paizs Goebel ugyanis szorosan kötődött a közvetlen élményanyaghoz. Nála a szentendrei szamárhegyen vonuló marhacsorda, a kocsit vontató igásló is a valóság belső nézete, a szürreális látvány is azonosítható egy-egy konkrét tájjal, és ez talán az életmű legizgalmasabb motívuma: egyszerre látni kívülről és belülről. Az egykor üvegfestőként indult művész dús, csodálatosan egyéni színvilágát felszabadította a Csontváry-képek hatása, de neki nem volt szüksége bibliai témákra, közvetlen környezetét festette ezekkel a meseszerűen telt, izgalmas koloritokkal.
A pályakezdés sokszínűsége, a szimbolikus kifejezésmód, majd az utolsó évtizedben fokozatosan elsötétedő tónusok és széttöredezett képfelületek a kiállításon sűrű érzelmi közegbe vonják a látogatót. Átéli, ahogyan a festő ráközelít a művészetre mint létformára, célba veszi táj és ember, ösztön és szellem kapcsolatát, érzékeli, hogy a korai évek után lassan eltűnnek az alakok és csak egy-egy gesztus erejéig térnek vissza, de ezzel párhuzamosan majdnem minden vásznán megjelenik valamilyen állat, előlép a homályból és pontos körvonalakat ölt a rettegés. És végül szembesül azzal a folyamattal, ahogyan a halálos betegség és a háború egyszerre bontja fel a képsíkot sötét, alig kivehető fragmentumokra, ahogyan az egész életművön végigvonuló önarcképek a fájdalomtól szétroncsolódnak és a szilánkok között eltűnik a kép, csak kusza vonalak, gomolygó homály marad a helyén.
