A magyar beatzene kialakulásának hajnalán olyan zenekarok jöttek létre, melyek ezreket vonzottak, kiemelkedően nagy sikerük volt a ’60-as, ’70-es években, de a mai fiatal generáció alig tud róluk valamit. Ennek elsősorban az az oka, hogy nem maradt fenn utánuk semmilyen komoly hanghordozó, lemez, rádiófelvétel vagy film. Kisfaludy András az Elhallgatott zenekarok című dokumentumfilmjében utánajárt, hogy mi volt ennek a mélyebb oka.

A Kex az aczéli 3 T rendszer tiltott kategóriájába tartozó underground zenekar alapító tagja. Mikor alakultak?

1968. december 6-án, Mikulás napján alakultunk. Ez egyben az első nap, amikor koncertet is adtunk. A fellépés az Ipartervben volt. Amellett, hogy ez egy építészeti intézet, ott rendezték meg abban az évben az első olyan avantgard kiállítást, amelyen az ott szereplő művészek (később Kossuth-díjban is részesülő elismert alkotók) egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy ennek az induló fiatal művésznemzedéknek a zenekara a Kex.

Kisfaludy András
Fotó: Horváth Péter Gyula

Mit jelentett az 1960–1970-es években az underground?

Érdekes belső fejlődés volt a miénk. Kezdetben nem nagyon voltak saját számaink. Két tagunk, a Bianki Iván és Imre Attila mindenre vevő volt. Gitároztak, doboltak, énekeltek a Bee Gees-től a magyar népdalokig mindent. De mit is jelentett nekünk az underground akkor? Az énekesünk, Baksa Soós János igazi rosszfiú volt, egy vérbeli provokátor. Heccelte a közönséget, a rendszert, voltak olyan kiélezett helyzetek, amikor egy koncert közben-után menekülnünk kellett, mert megvertek volna. Ahogy egy punk együtteshez bárhol a világon hozzájárult a polgárpukkasztó viselkedés, ez nálunk is természetes volt. Baksa sokszor a koncertek közben talált ki dolgokat, ad hoc performanszokat adott elő. Egy április 4-i ünnepségen eljátszotta, hogy ő egy személyben a felvonuló, mondjuk a Vörös Október Ruhagyár vezetője, ugyanakkor ő van fent az emelvényen és tapsol a lent masírozó munkásoknak, közben pedig megy a koncert. Majd megjelenik a levegőben, mint hadi repülőgép, aki elhúz a tribün előtt óriási félelmet keltve. Vakmerő volt, a bőrét vitte a vásárra. Ennek a pszichológiája úgy nézett ki, hogy az emberek azért jöttek el a koncertjeinkre, hogy lázadjanak. Mivel mi képviseltük a lázadás szellemét, ők átitatódtak vele. Ezzel egy bizonyos fokú szabadság mégis csak járt azokban a szoros cenzúrákkal teli időkben. Ha ez a zenekar ennyi mindent megenged magának, akkor mi is lehetünk szabadabbak nem csak itt a koncerteken, hanem a hétköznapi életben is – gondolták a barátaink.

Hol léptek fel?

Alapvetően budai illetőségű zenekar voltunk. Budán szinte az összes helyen felléptünk. Először a Jókai Klubban fönt a Szabadság hegyen, a Bem rakparton az Ifjúsági Parkban, a Citadellán, és végül a dunai hajóutak során is.

Hajóutak?

Igen. Mi találtuk ki. 10-kor reggel beülünk egy hajóba, fölmegyünk Visegrádig a közönséggel együtt, közben adunk egy koncertet és visszajövünk délután 2-kor Budapestre.

A Kex. Mikrofonnal Baksa-Soós János, a doboknál Kisfaludy András
Fotó: Kisfaludy András tulajdona

Elég bevállalós volt ez így. Hogyan tudott elevickélni ilyen explicit fellépéssel a Kex a kommunista rendszerben? Nagyon szem előtt voltak.

Sehogy, hiszen a zenekar és közönsége is meg volt figyelve. A hajóutak alkalmával sokszor megtörtént, hogy már a hajón jelezték, ha a partra érünk, várnak minket és a közönségünket is az illetékes elvtársak, rendőrök. Voltak, akik beugrottak inkább a vízbe, hogy elkerüljék a szembesítést. Messziről lerítt, ki volt besúgó, például az öltözködésükről, de igazából nem akartunk ezzel foglalkozni. Vagy vegyük Radics Béla esetét. Ő volt a Taurus együttesnél is, a korszak igen kiemelkedő alakja. Az első koncertjük alkalmával, amit május elsején tartottak az Ifjúsági Parkban, óriási balhé volt. A buli végén az utcára kitóduló tömeg a Clark Ádám tér felé ment a Lánchíd irányába. Erre nem volt felkészülve a karhatalom, nem volt elég rendőrautó, nem tudták kordában tartani a tömeget, a téren leállt a forgalom. És akkor a tér közepén egy hangadó ember azt kiabálta, hogy „Radics Bélát a pártba, a Taurust a kormányba!” Na, ebben nem volt köszönet. Mit tudtak hát csinálni? Anno – de ez most is így van – akinek nem volt nagylemeze, az előbb-utóbb meg is halt, ezért az államvezetés megfosztott ettől a lehetőségtől minket, és persze a többi underground rockegyüttest is. A rádiókon és lemezeken keresztül mentek a hírek. Ezt elfojtották. Ha pedig nincs lemez és rádiófelvétel, akkor zenekar sincs, így a probléma meg lett oldva részükről.

A besúgóhálózat akkor sikeres volt. Nem érdekelte ki, kik voltak a jelentők?

Nem tudtuk, kik a besúgók, csak sejtettük. Jóval később, 1998-ban Elszállt egy hajó a szélben címmel, ami egy Kex-szám volt, készítettem egy dokumentumfilmet. Akkor történt meg az az érdekesség, hogy megnyitották az Állambiztonsági Hivatal Levéltárát. A magamra vonatkozó megfigyelések aktáját kutatva világossá vált előttem, hogy kik az árulók, kik a besúgó személyek. Az egyik legnagyobb csalódás Fogarasi János, aki a Metro orgonistája volt, és barátom, többször játszottunk együtt koncerteken és jam sessionokon. Nagyon ügyesen csinálták. A lényeg: nem tudtuk ki köp, de elültették bennünk a bizalmatlanságot egymás iránt, így a legjobb barátodban is képes voltál besúgót látni. Azért kaptunk egyébként nagyobb figyelmet besúgó körökben, mert a Kex értelmiségi csapat volt. Bianki Iván a Zeneművészeti Főiskola gordonka szakán végzett, Imre Attila építészmérnöknek tanult, én művész voltam. Párezres nézőseregünk talán átcsúszott volna a cenzúrán, de értelmiségi voltunk miatt eszméink, ideáink, gondolataink terjedése veszélyes volt a rendszer számára. A tízezres nézősereg pedig azért volt veszélyes, mert a tömegre gyakorolt hatás már túl nagy méreteket öltött, ráadásul a rendőrség sem tudott annyi embert megfékezni. Voltak érdekes megoldások. Pl. Zorán egy ideig tagja volt a Taurusnak, mivel Aczél elvtárs tűrt kategóriájába csak úgy kerülhettek be zenekarok akkor, ha egy tűrt vagy támogatott személyt vesznek a csapatba. Így került be Zorán, aki támogatott volt, ezzel legitimálva az együttest.

Meddig voltak fenn végül?

A besúgók dolgos tevékenysége miatt 1971-ben szűntünk meg. Sok más együttessel együtt minket is sikerült szétbomlasztani, különben eszünk ágában nem lett volna felhagyni a zenéléssel. A Baksát például csábították a Metróba. Jó páran disszidáltak, miután a tisztogatás elérte célját.

Ebből a lázadó attitűdből őriz még valamit?

Persze. Az egész beatzene nemcsak egy zenei műfaj, hanem életforma is. Akik Magyarországon ezt megtanulták, a ’60-as években teljesen egyedül, autodidakta módon sajátították el a műfaj fogásait. Ők építették fel a magyar beatzene, irodalom és képzőművészet kultúráját, és ennek a részese lehettem én is. Az egész beat kultúra ezekhez a zenekarokhoz kötődik: Syrius, Kex, Atlas, Taurus, Liversing, stb.

Ön a zenekar dobosa. Mikor, hogyan tanult meg a hangszeren játszani?

Autodidakta módon kezdtem én is dobolni, de egy idő után láttam, ez kevés lesz. Jó haverom volt akkor már a Kőszegi Imre, aki a legjobb jazzdobos volt akkor is, és most is az. Azt mondtam neki, hogy „Imre én fizetek neked, taníts meg engem kottából dobolni”!

Kik voltak önre nagy hatással nem zenei területen?

Engem nagyon érdekelt, hogy az ember hogyan gondolkodik, és miért úgy gondolkodik. A bölcsészkaron Zsilka Jánosnak volt egy nyelvi strukturalista szemesztere, akitől nagyon sokat tanultam. Majd Kovásznai Györgyhöz keveredtem. Nagy, hatvanas évekbeli író, animációs filmrendező, aki elhívott a rajzfilmgyárba, mert azt mondta, „Andriskám, te tudsz zenélni, tudsz rajzolni, nekem ilyen ember kell”. A Pannónia Filmstúdióban két önálló rajzfilmet is készítettem. Az egyiknek a társgrafikusa Méhes László volt, híres magyar, most már Párizsban élő festőművész. A másik Hobóról szólt, a címe Rolling Stones Blues, ami az első magyar videoklipként vonult be a történelembe. Onnantól kezdve viszont csak dokumentumfilmmel foglalkoztam. A már említett Radics Béla is nagy hatással volt rám. Sok rockbandában megfordult gitárosként korai haláláig. Róla is csináltam filmet R.B. Kapitány – Radics Béla emlékére címmel.

Elhallgatott Zenekarok. Hogyan pattant ki az ötlet?

Magam sem tudtam, hány száma van a Kexnek, és elkezdtem kutatni. Tulajdonképpen ebből jött az ötlet (mint kiderült, 16 számunk volt). Arra gondoltam, hogy a kutatást kiterjeszthetném a többi egyívású zenekarra, és magára a korra is. Elsősorban azzal a szándékkal mentem tehát ennek az egésznek neki, hogy megőrizzem a jövőnek. Ebből jött létre aztán a MOM Kulturális Központban rendezett hatalmas buli, és a Kossuth Klubban jelenleg futó sorozat Elhallgatott Zenekarok címmel. A MOM-ban az egész koncertet digitálisan is rögzítették. Ez az anyag lett később a dupla CD alapja, amely meg is jelent 2018-ban. A projekt mögött tehát ott van az a hatvanas–hetvenes évekbeli kultúra, ami az akkori világot nagymértékben meghatározta. Ez a mai napig is kihat, áthat, átnyúlik. Azért kuriozitás, mert ma ezzel így nem foglakozik senki.

A teljes interjú a Magyar Művészeti Akadémia oldalán olvasható.

Nyitókép: Syrius