(MTI) - Halálhírét fia, Sztyepan közölte az ITAR-TASZSZ hírügynökséggel. Beszámolója szerint édesapja otthonában, szívelégtelenség következtében halt meg helyi idő szerint nem sokkal éjfél előtt. A Nobel-díjas író már hosszabb ideje betegeskedett, de aktívan dolgozott. Feleségével, Natalja Dmitrijevnával összegyűjtött művei 30 kötetes kiadásán munkálkodott.
Alekszandr Szolzsenyicin
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin 1918. december 11-én Kiszlovodszkban született. Rosztovban járt egyetemre, majd katonaként szolgált a II. világháborúban. Moszkva közelében, egy zárt kutatóintézetben akusztikai lehallgatókészülék kifejlesztésével foglalkozott, itt számos kiváló tudóssal találkozott, a börtönfolyosó lett az akadémiája. Kazahsztánba kerülve kőművesként dolgozott, a lágerben "írt" műveit emlékezetében rögzítette. Szabadon bocsátása után még három évet kényszerlakhelyen kellett töltenie, befőttesüvegben ásta el írásait, közben parkettalerakással foglalkozott. A sztálini kultusz leleplezése után 1956-ban rehabilitálták, s ismét tanár lett Rjazanyban.
Ezt követően kezdett írással foglalkozni, legfőbb műveiben a munkatáborokban szerzett élményeit dolgozta fel, az Ivan Gyeniszovics egy napja című alkotásában, majd A Gulag-szigetcsoport című regényében.
A pokol tornácán és a Rákosztály című regényeket szamizdatban, illetve nyugaton adta ki. Az első egy börtönbeli kutatóintézet világába vezeti be olvasóit, ahol ő is dolgozott. A tudósok dilemmája: vagy együttműködnek a hatóságokkal, vagy megtagadják, és visszakerülnek a munkatáborba. A Rákosztály önéletrajzi alapja: az író Kazahsztánban került rák gyanújával kórházba, de ott szerencsésen felépült.
1973-ban Párizsban adták ki A Gulag szigetvilág első kötetét (a kéziratot még 1968-ban csempésztette külföldre). Ebben történetíróként és szociografikusként tárja fel a munkatáborok és börtönök rendszerét s az áldozatok szenvedéseit. A műben adatok, emlékezések és interjúk keverednek.
Munkásságát 1970-ben irodalmi Nobel-díjjal ismerték el, de a Szovjetunióban kegyvesztett lett: 1974-ben megfosztották szovjet állampolgárságától, és kiutasították az országból. Ezután Svájcban, Németországban, majd az Egyesült Államokban élt és alkotott.
Szolzsenyicin az emigrációban egyre inkább erkölcsprédikátori, ideológusi és modernizmus-ellenes filozófusi alapállást vett fel. Konzervatív elvei alapján elutasította a demokrácia és a liberalizmus nyugati értékeit, Oroszország számára egy tekintélyuralmi, nemzeti, keresztény rendszert tekintett optimálisnak. A "Szent Oroszország" utolsó képviselőjévé vált, végletesebb prófétává, mint Tolsztoj és Dosztojevszkij volt.
1990-ben visszakapta állampolgárságát, 1994-ben hazatért, az Orosz Tudományos Akadémia tagja lett, de hatása jóval kisebb volt már, mint korábban. 1991-ben jelent meg Hogyan mentsük meg Oroszországot? című röpirata. 200 év együtt című, 2001-ben kiadott könyve az oroszok és zsidók együttélésével foglalkozik, különösen a népcsoport szerepével a szovjet ellenzéki mozgalmakban.
Dmitrij Medvegyev orosz elnök az író halálhírének vétele után azonnal részvétét fejezte ki Szolzsenyicin családjának. Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök nem sokkal a világhírű orosz író halála után nyilvánosságra hozott megemlékezésében megállapította: Szolzsenyicin tárta fel a világ előtt a szovjet rendszer valóságát. Nem volt hajlandó elhagyni hazáját, és inkább otthon maradt, hogy leleplezze a hatalom üzelmeit. Az életével játszott, amikor kiadta a Rákosztály, majd A Gulag szigetcsoport című műveit, amelyek az elnyomás elleni vádiratokkal értek fel.
