Keller András, a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas hegedűművész, karmester, a Keller Quartett alapítója, a Concerto Budapest zeneigazgatója. megosztotta mesterével kapcsolatos emlékeit a Mozat Planet blogon, ebből idézünk:
„Rados tanár úr rendkívüli egyszerűséggel világította meg a lényeget és a lényegtelent. Soha nem mondta meg, hogyan kell valaminek lennie. Minden viszonylagos – a dolgok mindig kölcsönhatásban állnak egymással, akárcsak az előadók, amikor kamarazenét játszanak. A zenei struktúrák, a harmóniák, az előadók közötti kapcsolódás mind-mind változó, dinamikus rendszer részei.
Rados tanár úrhoz olyan élmények kötnek, amelyeket nehéz szavakkal visszaadni. Ami viszont biztos, hogy a Keller Quartet kimondhatatlanul sokat köszönhet neki. Fáradhatatlanul dolgozott velünk, napról napra figyelemmel kísérte a munkánkat, és mindaz, amit az 1990-es évek első felében tőle kaptunk – amikor igazán megalapoztuk a repertoárunkat és a szakmai tudásunkat –, pótolhatatlan értékkel bír. Az ő jelenléte, a folyamatos figyelme olyan légkört teremtett meg közöttünk, amit soha nem lehet eléggé megköszönni. Egyszerűen nélküle nem létezne a Keller Quartet.”
Rados Ferenc 1934. október 26-án született Budapesten, muzsikuscsaládban. Édesapja, Rados Dezső hegedűművész a Zeneakadémia tanára volt. A Bartók Béla Szakiskolát 1952 és 1956 között Antal István, a Zeneakadémiát 1956 és 1959 között Kadosa Pál növendékeként végezte, zongoratanulmányait később Moszkvában folytatta Viktor Mersanov vezetésével. Hazatérve 1964-től a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola, később a Zeneakadémia tanára lett, először Kurtág Györggyel együtt egykori tanára, Kadosa Pál asszisztenseként. Később az intézmény legendás hírű főtárgy- és kamarazene-tanára lett, egy egész generáció számára meghatározó jelentőséggel. Ő is tanította a legendás Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András triászt. Később kamarazene-professzorként tanítványa volt mások mellett Csalog Gábor, Ittzés Gergely, Kelemen Barnabás, Keller András, Nagy Péter, Rohmann Ditta, Szokolay Balázs, Várjon Dénes és Vékony Ildikó és Horgas Eszter is. A tanításon kívül gyakran foglalkozott már ismert és sikeres művészek meghallgatásával, kamaraegyüttesekkel, sőt zenekarral is (Auer Vonósnégyes, Bartók Vonósnégyes).
Az aktív koncertezéstől az 1980-as években vonult vissza. Az 1990-es évek közepén távozott a Zeneakadémiáról, azóta rendszeresen tartott mesterkurzusokat külföldön és Magyarországon egyaránt. Több nemzetközi zongoraversenyen zsűrizett, tanított a szombathelyi Bartók-szemináriumon, fellépett a Kaposfesten, a Fesztivál Akadémia kamarazenei eseménysorozatán, a Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar közös zenei maratonján. Repertoárján elsősorban bécsi klasszikus és romantikus zongora- és kamaraművek szerepeltek. Gyakran lépett pódiumra tanítványai közül Kocsis Zoltánnal, akinek számos kétzongorás átiratát mutatták be közösen, s aki azt mondta róla: „bizony ő a mester, ő tud pillanatnyilag olyan dolgokat itt Magyarországon a zenéről, zongorázásról, amelyeket nagyon kevesen tudnak, vagy senki sem tud rajta kívül…”
Rados Ferencnek számos publikációja is megjelent. Alapító tagja a 2006-ban újraálmodott Új Magyar Zene Egyesületnek.
Művészete elismeréseként 1980-ban érdemes művész lett. 1997-ben Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjjal, 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el előadóművészi és pedagógusi tevékenységét, 2010-ben Kossuth-díjat kapott művészi életútja, világszerte elismert zongoraművészeket nevelő zenepedagógiai munkássága elismeréseként.
A rendkívül szerény zongoraművésszel kevés interjút találni, méltatást annál többet. A születésnapjait sosem tartotta nyilvános ügynek, s általában elhárította, ha egy évforduló alkalmából megkeresték. Amikor megkapta a Kossuth-díjat, magáról nem, mestereiről és tanítványairól is csak szűkszavúan, a díjról pedig egyáltalán nem beszélt, mert – indokolta – „csupán közhelyeket mondhatnék, azokat pedig nem mondom el, mert nem szeretem”.
