A Göcseji Múzeum várostörténeti tárlata túllép a tól-ig típusú feldolgozáson, azaz az egyes termek nem éveket, évszázadokat jelölnek ki, hanem a korszakok legfontosabb jellemzőit és változásait ragadják meg. Az Elődeink élete módjával interaktív, inkább a szemnek szól, mint a kéznek, de a szövegek informatívak, ráadásul kétnyelvűek, a történetek tanulságosak, a tárgyak ikonikusak, ismerősek és még viccesek is.
Város- és múzeumalapítás a Zala és a Válicka között
Zalaegerszegen a múzeumalapítás gondolatát először 1898-ban egy hírlapi cikkben vetette fel Borbély György magyar–latin szakos állami főgimnáziumi tanár, és az ő vezetésével kezdték kollégái gyűjteni a régiségeket és a néprajzi emlékeket. Ám addig, amíg 1950-ben létrejött hivatalosan is a Göcseji Múzeum, nem kevés elutasításon és viszontagságon mentek át a múzeumszervezők és a gyűjtött tárgyak. Jó, hogy a fordulatokban gazdag intézménytörténettel indul az Elődeink élete: rögzíti, miért fontos a múzeum, sőt ez a múzeum, hogyan járul hozzá az emlékőrzésen túl a lokális identitás építéséhez.
A tárlat egy zalaegerszegi házaspár, az egyes termekben kis képernyőkön az adott korszakról mesélő Egerszegi Mihály és Boriska segítségével, nyolc korszakon keresztül mutatja be a város alakulását. „Ők voltak azok, akik egyszer, a történelem egy távoli pontján úgy gondolták, szép életük lesz itt a Zala folyó és a Válicka patak közti dombháton. Letelepedtek hát, s lettek a középkori mezőváros jobbágyai, végvári vitézek a török korban, szabók, csizmadiák a 18. században, Deák Ferencet éltető köznemesek, a »boldog békeidők« nyüzsgő, városalapító tanárai, vármegyei hivatalnokok vagy a ruhagyár munkásai a szocializmus idején” – olvasható a látogatót üdvözlő tablón.
Így éltek ők
A falakon fent idővonal fut, amelyen párhuzamosan zajlik a város és a környék élete az ország és a világ nagy eseményeivel, így azonnal nagyobb kontextusba helyezhető az alulnézeti, jóval átélhetőbb, egy-két generáció számára saját bőrön tapasztalt életmódtörténet-központú megközelítés.
A léptékeket segíti, hogy a múlt térképe fölé azonnal ráhelyezik a jelent, így kiderül, hogy az Árpád-korban születő városban a Mária Magdolna tiszteletére épült plébániatemplom és körülötte a temető a mai templom helyén állt, a városfal nélküli település pedig a Kossuth, Kosztolányi és Petőfi utcák által kijelölt területet foglalta el.
A 16. századról tanuló általános és középiskolásoknak is elképzelhetővé teszik a palánkból készült végvárat és az ott élő 2000–2500 ember mindennapjait, többek között meg lehet tapasztalni, hány kiló fegyverzetet hordtak magukon a magyar és a török katonák. Nincs nyomasztó mennyiségű adat, van viszont sok érdekesség, például az, hogy a királyi udvar által fizetett katonák gyakran többhavi késéssel kaptak zsoldot, amelynek egy részét nem pénzben, hanem posztóban kapták meg, a megélhetéshez pedig szükség volt arra, hogy szőlőt termesszenek, és az abból készített borral vagy épp török rabokkal kereskedjenek. Az egyébként viszonylagos állandóságot mutató 16–17. századi zsold értékét és az élelmiszerek árát egy tábla szemlélteti, ebből akár remek matematikai feladványok is készíthetők.
A gyarapodó mezőváros iparoséletét a céheken és azok rekvizitjein keresztül mutatják be, közülük a legkorábban, 1633-ban a vargák szereztek kiváltságlevelet. Kiderül, milyen szabályok vonatkoztak az inasokra és a mesterekre, milyen jogokkal és kötelezettségekkel bírtak, és milyen közösségi feladataik voltak. Jól átlátható diagramok mutatják, hogyan alakult a város társadalma a 18. században, és pontos részleteket kapunk arról is, milyen ipart hányan űztek. Ebben a teremben az iparosok lakókörnyezetével erősödik a mikrotörténeti szál, ám megjelennek a városképet alakító, céhadományból, a köz számára építtetett vagy készíttetett kápolnák, szobrok is.
Az új korszak egy új épülettel kezdődött
Lehet egy épület komoly befolyással egy város életére? Lehet! Mi sem bizonyítja ezt eklatánsabban, mint az, hogy Zalaegerszeg végleges vármegyeszékhellyé válása az 1732-ben elkészült vármegyeházának köszönhető. A barokk kor aztán olyan pezsgést hozott az urbanizáció terén, hogy a 19. századra már csak egy nagy építkezésre, a püspöki tulajdonú Arany Bárány fogadóra volt szükség.
A 18. század végétől élen járt a vármegye a magyar nyelv hivatalossá tételéért vívott harcban: az 1790–1791-es országgyűlésről ide címezték az első magyar nyelvű követjelentést.
Az 1800-as évek elején már négyezren laktak itt, a helyi köznemesség kisebbik része egészen a végvári vitézekig vezette vissza a családfát, a nagyobbik hányaduk ekkortájt telepedett le. (Arról, hogy a 19. században is úgy gyüttmenteztek-e, mint manapság, sajnos, nem szól a fáma.) Ők hivatalt viseltek, a mai Fehérkép utca környékére költöztek újonnan, a tűzvészt követően immár téglából épült házaikba, és szinte mindannyiuknak volt „hegye” (ez erős eufemizmus a környékbeli dombokra), ahol szőlőt termesztettek. Fiaikat a környék gimnáziumaiba, esetleg a győri jogakadémiára járatták, ők maguk kaszinóztak, vagy a közéletben vettek részt, ahol a haladáspárti németek és a maradi magyarok (csúfnév volt a jelző, a csoportok nem maguknak adták) vívták szócsatáikat, amelynek rekonstrukcióját meg is lehet hallgatni. A tárlókban láthatók a nemesi életforma emlékei könyvektől pipákon át díszes üvegpoharakig, a padlón pedig méretes térképen járható be a korabeli város.
A korszak kiemelt eseményeként a forradalom és szabadságharc kap hangsúlyt. Zalaegerszegre 1848. március 17-én értek el a pesti hírek, felállt a nemzetőrség, amely kezdetben közrendvédelmi feladatot látott el, majd az ország déli határait védte. A nemesifjak voltak az elsők, akik a 7. honvéd zászlóaljhoz csatlakoztak, a tavaszi hadjáratban két zászlóaljban Buda ostrománál és Komárom védelménél harcoltak.
Egy város nem hivatalos központja a piac, hiszen itt találkoznak az emberek, és az árucserén kívül az információcsere is itt zajlik. Utóbbi talán fontosabb is, tehát nem véletlenül kap ez a téma fókuszt. És van az általánoson túl egy konkrét apropó is: nemrég Párizsban került elő egy dagerrotípia az 1840-es évekből, amelynek ismeretlen készítője az Arany Bárány emeleti ablakából örökítette meg a zalaegerszegi vásárt. A kiállítás büszkén adja hírül, hogy ez Magyarország egyik legkorábbi városfotója, és az első kép, amely az ország népét örökítette meg.
Izgalmas, ahogy a városhatárokon túlra tágul a blende: a padlóra ragasztott térképét bejárva ismerhetők meg a vármegye jelentős iratai és leletei, a falakon Festetics Györgytől az Anna-bálig, Deák Ferenctől a Kisfaludy gőzös vízre bocsátásáig országos jelentőségű személyiségek és események a helyiek zalai öntudatát erősíthetik, míg a messzebbről érkezettekben tiszteletet parancsolhatnak az itteniek iránt. Ezen az időszalagon szerepel a keszthelyi járás visszacsatolása 1979-ben, zárásképp pedig az M7-es autópálya Balatonkeresztúr és Letenye közötti szakaszának 2004-es átadása.
A vármegyei kitérő után visszatérünk Zalaegerszegre. A 19. század végén épült-szépült a város, annak ellenére is, hogy a vasútépítés korai időszakában a vasút elkerülte. A haladás szimbólumaként egy ezüstözött kapát választottak a kurátorok, amellyel Bocsári Svastits Benő alispán 1889. szeptember 29-én megtette a szárnyvonalon az első kapavágást, egy évvel később pedig Baross Gábor jelenlétében felavatták. A vonat 30 km/h sebességgel száguldott az állomásra.
Az arculat átalakításában kiemelkedő szerepe volt a genoai születésű, Zürichben tanult, Nagykanizsán gyakorlatot szerzett Morandi Tamás építész-építőmesternek. Tervezett középületet és lakóházat, épített zsinagógát és evangélikus templomot, s lett magyarrá állampolgársággal, helyivé házzal, heggyel, szőlővel.
Remény és kiábrándulás a 20. században
Bár 1904-re kiépült a telefonhálózat, 1906-ra a villanyvilágítás, a tőkeerős polgárság hiányzott Zalaegerszegről. Az 1894/1895-ös tanévben megnyitott Állami Főgimnáziumnak azonban erős kulturális kisugárzása volt – emlékezzünk csak a múzeumalapítás történetére! A tárlókban a Borbély György szerkesztette Magyar Paizs lap példányai, iskolai emlékkönyvek idézik fel a korszakot; és nem maradnak ki a szabadidő eltöltésére szolgáló intézmények és egyesületek sem.
Egy korábbi időszakos kiállítás, a Nőnek lenni akkor… (beszámolónk itt olvasható) kilenc olyan asszony életét mutatta be, aki a maga jogán, férji vagy családi hátszél nélkül, a saját tehetsége, kitartása által szerzett magának nevet Zalában. Nem véletlen tehát, hogy a várostörténeti kiállításon külön kis szekciót kap a századfordulós női sors.
Volt olyan erős akaratú leány, mint Kaszter Ilona, aki egészen Stuttgartig ment, hogy tanulhasson, és bár 1902-től már az Állami Főgimnázium is fogadott lányokat – igaz, magántanulóként –, de a fő feladat a nőknek továbbra is a háztartásvezetés és a gyereknevelés volt. Nem véletlen, hogy a Házi cukrászat című könyv vagy malac és nyúl alakú bádog pástétomformák kerültek a tárlókba.
Az akkor nagynak, ma már elsőnek nevezett világháború a következő etap. Itt is a helyi vonatkozások a meghatározók. Képeslapok, levelezőlapok gimnáziumi tanártól, orvostanhallgatótól, fotók a földbe vájt barakkból és persze a hátország hétköznapjaiból teszik plasztikussá, hogyan változott a hangulat a hadüzenet lelkes fogadtatásától az első ismerős áldozatokról szóló hírekig és a város határában épült hadifogolytábor megnyitásáig.
A két világháború között hivatalnokvárossá lett a 14 ezres Zalaegerszeg, így nem véletlen, hogy e társadalmi réteg privát és köztereire, magán- és társasági színtereire fókuszáltak a kurátorok. Igaz, hogy a városi és vármegyei közigazgatás élén álló férfiak és családtagjaik számarányukat tekintve kevesen voltak, befolyásuk azonban formálisan és informálisan annál nagyobb volt. Ezt nem a reprezentációra korlátozottan alkalmas lakásbelsők mutatják, hanem a szociális és gyermekvédelmi munka – amelyben különösen sok hivatalnokfeleség vett részt –, a kulturális és sportélet, az egyházakhoz kapcsolható egyesületek, amelyek jó része Czobor Mátyás polgármester 1918 és 1936 közötti regnálásához köthető.
Az egyik tanulságos történet ebből a korszakból a zalai népviselet felülről történő megújításáé: mivel Göcsejben nem találtak a célnak megfelelő darabokat, ezért a 19. század végi, már kiszínesedett hetési öltözéket újították meg.
1945 után a hivatalnokrétegbe tartozók sorsa, függetlenül attól, hogy a 19. század végén a városba beköltöző nemesi származású módos családokból érkeztek-e vagy végigjárták a közigazgatási ranglétrát, vagy menekülés, vagy maradás, ez utóbbi esetben nemegyszer deklasszálódás, kitelepítés lett.
A ráismerés öröme
A kiállítás utolsó korszakában a piros szín dominál fehér és fekete háttéren is. Nem véletlenül, hiszen a párt Zalaegerszeg társadalmának szocialista átalakulását, a város iparosítását tűzte ki célul. A lakásbelsőkben látható textíliák, bútorok a helyi látogatóknak nem csupán használati tárgyak: ezek mind itt készültek. A kisipari műhelyek hatalmi szóval nagyvállalatokká alakultak, a város a kőolaj-finomítástól a tejiparig, a cserépkályhagyártástól a ruhagyártásig számos iparágban mutatott fel komoly eredményt a szocialista Magyarországon.
A kisváros középvárossá lett, területe megnőtt, arculata megváltozott. A korszaknak megfelelően a lakók szabadidejét kultúrával és sporttal töltették el, ez pedig intézményhálózatot igényelt. A mozi tömegeket ért el, nem véletlen, hogy az Ady mozit idézi meg az az enteriőr, amelyben a kor filmsztárjainak fotói fogadják a látogatókat, a vásznon pedig sokak életének filmje pereg.
A kiállítás kérdéssel zárul: Milyennek szeretné látni Zalaegerszeget a jövőben? / How would you like to see Zalaegerszeg in the future? Egy égerfa zöld leveleire lehet felírni a vágyakat, álmokat, javaslatokat. Szépen gyűlnek.
Fotó: Göcseji Múzeum
