Gerő András a 19. századra, főként az Osztrák?Magyar Monarchia időszakára szakosodott történész-szociológus, aki kutatta már Ferenc József életét, de foglalkozott a polgárosodás történetével és politikatörténettel is. Az elsöprő kisebbség ? Népképviselet a Monarchia Magyarországán című alkotása is inkább az utóbbi témakörbe sorolható, bár jóval szélesebb skálán mozog a mű, semhogy be lehessen kategorizálni. Szó esik a kiegyezésről és annak távolra mutató hatásairól, illetve a népképviseletről és a Monarchia politikai helyzetéről is.
A népképviseletről
A népképviselet a reformkor egyik alapvető politikai követelése volt Magyarországon. Maga a népképviselet pedig nem jelent mást, mint a választójog szabályozását, kiszélesítését ? lényegében a rendiséget felváltó intézkedés ?, melyet az 1848. évi V. tc.-ben rögzítettek és fogalmaztak meg először. A törvénycikk értelmében a vagyoni és az értelmiségi cenzussal biztosították a választójogot minden 20. életévét betöltött férfi számára. Angliában ? mely a parlamentarizmus és a népképviselet anyja ? jóval magasabb cenzusok léteztek, így jóval többen is szavazhattak. A Monarchiában a lakosság hét-nyolc százaléka rendelkezett szavazati joggal, ez pedig jelentős szám ? bár nem tűnik annak ?, hiszen 1848-ig csupán a rendi előjoggal rendelkezők szavazhattak, innentől kezdve azonban kibővült a szavazók köre. Legalábbis elvben. A népképviselet a kiegyezés után megvalósulni látszott, azonban az idő múlásával egyre inkább kiütköztek a rendszer hibái, melyek Gerő András szerint nagyban hozzájárultak a mai politikai magatartás kialakulásához is.
Gerő András e szavakkal kezdi meg tanulmánykötetét: ?Ez az írás egy hazugságról, annak történetéről szól. Közevetlen tárgya azonban nem a hazugság. A Monarchia Magyarországának népképviseletét vizsgálja [?].? Magyarul Gerő András már a kötet elején leszögezi, hogy a népképviselet hazugság, meg nem valósult utópia, melyet a későbbiekben ?kiüresedett? és ?szétrohadt? képviseletnek titulál. Ezt azzal indokolja, hogy a népképviseletet létrehozó rendszernek nem a politikai érdektagolódás kifejezése volt a célja, hanem sokkal inkább annak elfedése.
A legnagyobb problémaként a Monarchia rendszerét jelölte meg, ugyanis magát a népképviseletet erre a rendszerre építették fel, a rendszer maga azonban nem tudott alkotmányosan működni, hiszen nem tudta kizárni magából az abszolutizmust. A népképviselet lényege pontosan az lenne, hogy ne csak vagyon és rang alapján juthasson valaki szavazati joghoz, azonban hosszú távon ez nem működött a Monarchia rendszerében, hiszen idővel egyre jobban kiütközött annak egyeduralmi jellege. Gerő András úgy véli, ez a folyamat nem csupán a parlamentre korlátozódott, ugyanúgy rányomta bélyegét a közerkölcsre, és sajátságos politikai magatartásformát eredményezett, amely a mai, modern politikai kultúrára is hatott. A tanulmánykötet a népképviselet ?elrohadásának? folyamatát mutatja be számos korabeli forrás alátámasztásával. A szerző nemcsak visszaemlékezéseket, parlamenti naplókat és korabeli sajtóanyagot használt fel, de bőven válogatott a korabeli szépirodalmi munkákból is, hiszen ezek jellemzik a leginkább a korszak mentalitástörténetét. Fő kérdésként azonban nem a kiegyezés hasznának vagy kárának vizsgálatát tette meg. Azt vizsgálta, miként teremthető meg a politikai rendszer legitimációja, és ennek mi az ára, mennyire torzult el a rendszer, és később ez milyen domináns politikai kultúrát hoz létre.
Az 1869-es országgyűléstől az 1874-es törvénymódosításig
A tanulmánykötet koherensen épül fel, az általánosból közelíti meg a konkrét témát. A bevezető után az első fejezetben a kiegyezésről esik pár szó, melynek minimális vizsgálata elkerülhetetlen a népképviselet szempontjából, hiszen Gerő András szinte az összes olyan történelmi eseményt számba veszi, amely károsan hatott a népképviseletre, még ha ezek nem is közvetlenül érintették azt. A kiegyezést az első számú ilyen eseménynek nevezi, és persze, kiemeli Ferenc József egyre agresszívabb fellépéseit az alkotmányosság ellen. A második fejezet már a konkrét témára ? vagyis a népképviseletre ? vezeti rá az olvasót, az 1869-es választások vizsgálatával mutatja be a rendszer hiányosságait. Ez az országgyűlési választás azért is olyan jelentős a történész szerint, mert ez az első olyan országgyűlés, ahol már bizonyítani kellett a ?kiegyezőknek?, hogy helyes politikát folytatnak, melyet a nemzet többsége is megfelelőnek tart. Ekkor alakultak meg a kor európai normáinak megfelelő pártok a korábbi parlamenti csoportosulásokból. A 1869-es választás azért is jelentős, mert ekkor kristályosodott ki a választási kampány rendszere, amely nem volt mentes a korrupciótól.
?A meggyőzés egyik gyakori formája volt a választók előtt tartott beszéd, s ebben képviselőjelöltek kifejtették álláspontjukat.? Az itt elmondottakat később nyomtatott formában, röpiratokon és hírlapok hasábjain is visszaolvashatták a választók. Számos esetben előzetes választási gyűlést is tartottak. Ismert volt az úgynevezett korteskedés is ? ez még reformkori hagyomány volt ?, ezzel azonban megjelentek a vesztegetések is: vagy pénzösszeggel, vagy ?megvendégeléssel?, etetéssel-itatással fizették le a választókat, ám 1869-ben ez még nem öltött akkora méreteket, mint a későbbiekben. Ezenkívül már ebben az időszakban is családi, rokoni szálak fűzték egymáshoz a politika ?csinálóit? ? ahogyan Gerő András fogalmaz. A legérdekesebb azonban, hogy már ezeknél a választásoknál kiütközött az 1848-as választási törvény hiányossága, amelyről a székesfehérvári választási bizottság így vélekedett: ?rögtönzött volt, de a törvényhozás nem számíthatott arra, hogy 21 évi időközi leforgása után is fennállhasson?.
Hiába ismerték fel már ekkor a hiányosságokat, az 1848. évi V. tc.-nek ? vagyis a népképviseletet biztosító tc.-nek ? a változtatása, azaz a kiszélesítése nem állt érdekében a hatalmon lévőknek, ugyanis ahogyan Gerő András írja: a választási jogosultság szűkítésével kívánták biztosítani pozíciójukat. Az ellenzék ezzel szemben általános vagy részleges bővítést követelt a választójogban. Erre azonban egészen 1874-ig várni kellett, ugyanis az sem volt mindegy, hogy a törvényhozók milyen irányban kamatoztatják majd a változásokat: jogszűkítőek vagy jogbővítőek lesznek-e? Gerő András ugyanis felhívja a figyelmet arra ? egyben a rendszer alapvető hibájára is, melyek hatására torzult ?, hogy a dualista berendezkedés a saját igényei szerint kívánt fejlődni megtartva hatalmi stabilitását.
A kormány már 1871. november 8-án benyújtotta törvényjavaslatát az 1848. V. tc. módosításáról, vagyis a választójog szabályozásáról. A javaslat azonban nagyrészt érintetlenül hagyta az V. tc.-et, azonban megszabta, hogy aki 1848 előtt kiváltságos osztályba tartozott, választójogot nem gyakorolhat, kivéve akkor, ha az 1869-es választások alkalmával a régi jogon szavazott, akkor ugyanis élete végéig megtarthatja szavazati jogát. Magyarul: szinte semmit sem változtattak, maradt az a vagyoni cenzus, amely korábban is fennállt, melyet ezzel indokoltak: ?egységes cenzus nem is lehetséges, mert az eltérő viszonyok miatt a népképviseleti elv így is csorbulást szenvedne, de a fennálló adórendszer ? amely alapján besorolnak ? csak ideiglenes?. A törvényalkotók továbbá úgy vélték, a cenzus alkalmazkodik az ország különböző részeiben fönnálló vagyoni állapotokhoz.
Tehát a cenzust az adórendszer ideiglenessége miatt nem szélesítették ki, és bár a törvény bővíteni kívánta az értelmiségi szavazók körét, a kormány javaslata nem érintette sem a tanulókat, sem a hivatalnokokat, sem a művészeket, tehát azokat, akik alacsony jövedelemmel rendelkeztek. Ennek következtében azonban csak elenyésző számú új szavazót regisztráltak. Fontos kiemelni ezt, hiszen az 1871-es előterjesztést csupán 1874-ben iktatták be és nem is korszerűsítette igazán a népképviseletre vonatkozó rendelkezéseket. Ez a lassú folyamat és látszatváltoztatás jól szemlélteti a rendszer későbbi hibáihoz vezető utat.
Gerő András minden állítását képekkel, grafikonokkal és korabeli visszaemlékezésekkel igazolja, amelyek az olvasást ugyan nem könnyítik meg ? olykor többször is neki kell futni egy-egy fejezetnek ?, ám igazolják állításai hitelességét és szilárdságát.
A választójogról szóló vitát 1872-ben kezdték meg, ekkor nyílt alkalom az ellenérvek kifejtésére. A pártok az állandó választói névjegyzék bevezetésével egyetértettek ? ez a választók összeírását modernizálta csupán ?, azonban a titkosítást és a nemzetiségek kérdését illetően már eltérőek voltak az álláspontok.
A változtatásokat végül az 1874. évi XXXIII. tc. rögzíti ? tehát két év kellett, amíg átment a javaslat ?, innentől pedig az összes dualizmuskori választás ez alapján a törvénycikk alapján folyt le. Azonban valódi változás nem történt, hiszen a választásra jogosultak száma stagnált vagy éppen csak növekedett. A századfordulóra oly nagy lett a számszerű visszaesés, hogy el kellett törölni azt a rendelkezést, miszerint az adóhátralékosok nem szavazhattak. Azonban a jórészt az adóalapra épülő 1874-es törvénymódosítás nem csupán merevvé tette a rendszert ? hiszen nem engedett be több választót ?, hanem megszorítóvá is tette a törvényt, ugyanis fejlődésképtelennek bizonyult Gerő András szerint. Hiszen még 1905-ben is csupán a lakosság 6,2 százaléka választhatott, míg ekkoriban Ausztriában már 27 százalék volt ez az arány.
?A választójog ilyetén szabályozása végeredményben azt tükrözi, hogy a törvényalkotók történelmileg rövidtávon helyesen ismerték fel a saját érdekeiket? ? foglalja össze Gerő András a népképviselet helyzetét, mellyel egyúttal arra is utal, hogy ez a rövidtávú gondolkodás az okozója a későbbi károknak. A történész azonban hangsúlyozza: ?az adott politikai rendszer nem tart igényt széles körű tömegbázisra, pontosabban szólva: éppen hogy a társadalom zömének választójogból való kirekesztésével látja csak biztosítottnak a saját önfenntartását?.
A hibák, melyek a magyar népképviselet alapját képezték
Egyrészt ez a kormány által szándékosan szinten tartott stagnálás a választójogban vezetett a későbbiekben az adott rendszer hibáihoz. Hiszen miközben az adott kormány minden erejével a dualizmus fenntartásán és saját pozíciója megerősítésén dolgozott, az ilyen intézkedésekkel pont az ellenkezőjét érte el, a rendszer bukását segítette elő. Ezeket erősítette a fentebb említett korrupció, amely jelen volt már a reformkorban is, mégis a dualizmusban élte virágkorát. A választásokhoz ugyanis pénz kellett, nem csak a propagandához, hiszen a vidéki szavazókat fel kellett szállítani a választások idejére, ha pedig már felutaztatták, akkor meg is vendégelték őket, sőt egy-két esetben még pénzt is ígértek a szavazóknak, hátha ezzel is a saját pártjukra állítják őket. Ez a fajta korrupció még 1906-ban is létezett, hiszen az emberek 20 százaléka írástudatlan volt, így a sajtó és a különböző röpiratok nem sokat segítettek a választásoknál. A korrupciót az évek során a kormány sikeresen szokássá tette, olyan szokássá, amely magától értetődően hozzátartozott a választásokhoz. Gerő András negatív tényezőként ír az obstrukció, vagyis a túlbeszélés folyamatáról is. Ez tömören annyit jelent, hogy addig tárgyalt az ellenzék egy vitapontot, amíg az már elvesztette jelentőségét és nevetség tárgya lett, így lehetetlenítették el a módosítások bevezetését. Ezt végül Tisza István szüntette be 1912-ben egy igencsak nehezen keresztülvitt javaslattal ? Kovács Gyula ellenzéki képviselő ugyanis háromszor rálőtt Tiszára, aki végül mégis elérte a házelnöki jogkör kiszélesítését, amely beszüntette az obstrukciót.
Gerő András könyvében számos hiányosságra és törvénytelenségre rávilágít a Monarchia rendszerében, többek között arra, hogy népképviselet valójában nem létezett, hiszen a kormány azt a saját érdekében korlátozta. Szerinte azonban ezek az itt felsorolt ?betegségek? ebben az időszakban minden parlamentet és parlamentarizmust érintettek és veszélyeztettek Európában, tehát természetes folyamatról van szó. ?Az azonban egyáltalán nem magától értetődő, hogy a védekezőmechanizmus leépült, a képviselet immunrendszere működésképtelennek bizonyult ? azaz a ?betegség? vált a maga áttételeivel együtt a magyar népképviselete természetes állapotává.?
Gerő András ennek az állapotnak a folyamatát írja le igen pontosan és részletesen könyvében, és bár nem mondja ki konkrétan, mégis érzékelteti, hogyan befolyásolta a Monarchia politikája a mai politikai gondolkodást és viselkedéskultúrát.
Fischer Viktória
Fotó: magyarforradalom1956.hu
