Három emeletet sűrűn megtölt a gyűjteményes tárlat. A kurátorok 13 köz- és vagy 30 magángyűjteményből kölcsönözték a hatalmas anyagot, mert Gulácsy életműve sohasem volt egyben. Nagy kiállítása mindössze kettő volt, 1922-ben, amikor elméje már kezdett elborulni, még Budapesten bemutatták egy nagyobb anyagát, majd jó három évtizeddel a halála után, 1966-ban Székesfehérvárott. A KOGART mostani vállalkozása meglehetősen szokatlan, hiszen a nagy nemzeti gyűjtemények helyett egy magángyűjtő által működtetett intézmény vállalta fel a kiállítás megrendezését, előkészítését, összeállítását. Ráadásul az inspirációt nem kerek évforduló adta, hanem egy megjelenő monográfia, a Mundus Kiadó gondozásában a Gulácsy teljes életművét bemutató album, aminek szerzője egy nemrég végzett, elsőkönyves művészettörténész. Kiadónál ritka ez a fajta bizalom, magángyűjteménytől még meglepőbb, hogy ilyen szoros együttműködéssel, ilyen grandiózus tárlatot készítsen. Mégis így lett, és a szerző, Marosvölgyi Gábor szakmai segítségével illetve a KOGART értő kurátorainak jóvoltából most itt látható majdnem minden jelentős Gulácsy-mű, a huszonéves festő finom szecessziós portréiról a nagy táblaképeken, könyvillusztrációkon, skicceken és önarcképeken át a színházi tervekig és a Naconxypan-életképekig. Az utolsó tárlókba családi fotók, személyes dokumentumok kerültek, levelek, portrék, melyekre saját versrészleteket rótt föl, néhány lap az álombeli ország, Naconxypan nyelvének szótárából, kellékek a Gulácsyt éltető mesékhez, képzeletbeli pillanatokhoz. Egy tökéletesen normális lény legszükségesebb tárgyai.
Próbálom kibogozni azt az elemi erőt, amivel Az ópiumszívó álma odaszögez a terem közepéhez. Álomszerűen indázó jelenetek mosódnak egymásba, a kép alsó sávja egzotikus tájban gyökerezik, a felső szélén felnagyított arcok borítják fel a perspektíva rendjét, középen a hirtelen kiélesedő főalak kerül a fókuszba, innen értelmeződik újra az egész szürreális jelenet, innen érthetjük meg, hogy a tudat mámoros kalandja a lélek új rétegeit tárja fel. És visz tovább a kitágult érzékelés bódulata az itáliai ciprusfákat mutató, sötétzöldben úszó tájképek felé, ezt a totális lélekpillanatot látom, ahogyan egy városfal tövében Dante találkozik a fehér ruhás Beatricével, és látom, amint a varázsló kertjében ölelkező szerelmespár gyönyöre messze túl van a testi vágyon, ahogy Paolo és Francesca kettőse ellenállás nélkül hajlik a túlvilág közegébe, meg sem érzik az őket körülvevő átokföldjét.
A festőt azonban nem tartotta meg a mesékből, múltidézésből, Dante, Petrarca és Shakespeare kultuszából szőtt háló az eszét vesztett 20. századi jelenben. Itáliai utazásai, színházi munkái, az ébredező magyar avantgárdhoz csatlakozó nyílt szelleme hiába próbált képeket, eszményeket, sőt nyelvet készíteni egy másfajta valósághoz. A világháború kitörése kitépte azt a kevéske szálat is, ami még idekötötte. Harmincöt évesen a teste és a lelke kettévált, festeni már nemigen tudott. Utolsó nyolc évét vakon és némán, mozdulatlanul fekve töltötte a Lipótmezőn. Hiába keresem az őrület nyomát a képein, egyetlen periódusában sem találok nyomot. Sem szétcsúszó, ideges vonalvezetés, sem a zárt kompozíció szétesése, sem a témák drámai megváltozása. Az életmű koherens egységet mutat, és az első képtől az utolsóig tökéletesen átélhető, azonosulásra hívó világot kínál. Nem vele volt a baj.
