- Szeptembertől Mamaine Koestlert játszod a Napfogyatkozásban, Paminát a Varázsfuvolában, Tatjanát az Anyeginben, az 5. szolgálót az Elektrában, Micaelát a Carmenben, s tovább viszed Romildát a Xerxesben. Ez lesz a kiugrás éve?
- Inkább nagy erőpróbának nevezném. Való igaz, hogy egy évadon belül ilyen sok felkérésem, s ezzel együtt ekkora lehetőségem még nem volt, s ez nagy kihívás. Mindemellett a művészi pálya számomra sokkal inkább a hosszútávfutásra hasonlít - évekig tudni kell a pályán maradni, fejlődni, színes egyéniségnek mutatkozni. Összességében most egy kicsit várakozó állásponton vagyok, s kíváncsian figyelem, hogyan tudom majd az előttem álló feladatokat megvalósítani. Nyilván nehéz lesz, de biztosan megoldom - az ajtóból már nem fordulok vissza, az nem az én stílusom.
- Miért, milyen Fodor Gabriella stílusa?
- Ebben az esetben azt jelenti, hogy nem szeretem feladni a dolgokat. Ez a kitartás vélhetően a sportmúltamnak köszönhető, hiszen a 6 éves koromtól űzött szertorna megszerettette velem a küzdelmet. Emellett jócskán van bennem maximalizmus is: sosem jövök le úgy a színpadról, hogy az alakításomat tökéletesnek érezném, mindig találok rajta csiszolni-, alakítani valót. Az életemben igen jelentős szerepet visz a munkám, emellett azonban a belső harmónia érdekében a magánéletem sem hanyagolom. Nem szeretek feleslegesen fecsegni, s magánemberként az átlagnál visszahúzódóbb vagyok: szeretem szép csendben élni a hétköznapokat és az életemet. Művészként persze nem hagyom, hogy ennek alapján skatulyázzanak be, ezért igyekszem minél sokoldalúbb személyiséggé válni. Talán így összegezhetném a legfontosabb jellemzőimet.
- Ha visszahúzódó vagy, akkor Romilda nyitott, kissé harsány karakterének megformálása gondot okozott?
- Tény, hogy korábban nem játszottam ehhez hasonlót, s meg is lepődtem, hogy rám esett a választás. Ezzel együtt nagyon nagy öröm volt, mert vonzott a figurában rejlő élet és tűz, s az ebből adódó számtalan lehetőség kidolgozása. Na, és az is, hogy ilyen szerepben még nem mutathattam meg magam. Kicsit megszenvedtem vele, de szerencsére jó értelemben véve. Nagyon nagy segítséget jelentett a Venekei Marianna által készített koreográfia, mert segített megérteni, megérezni a szerep humorát, iróniáját, és kettősségét. Hiszen Romilda fiatalsága, s látszólagos felszínessége ellenére igazi mélységekkel is rendelkezik.
- Ezek szerint hozzád közelebb állnak a Tatjana-féle komolyabb karakterek, mint a Romilda-féle felszínesebbek?
- Nem, rosszul fogalmaztam: Romilda sem felszínes, csak vidámabb, kevésbé visszafogott. Korábbi szerepeim közül egyértelműen Tatjanát éreztem magamhoz nagyon közel, de úgy vélem, mind a két karakter megtalálható bennem is, s mindegyikkel dolgoznom kell. Egyébként most, hogy módom nyílik öt év után újra elénekelni az Anyegin hősnőjének szerepét, ráadásul a korábbival azonos rendezésben, nagyon kíváncsian várom, hogyan alakult, miben és mennyit változott számomra a szerep. S mivel nem rakom le Romildát sem, az is tovább él bennem, s ugyanígy érdekel, hogy egy év múlva hogyan fogom színre vinni az ő alakját. Úgy vélem, egy operaénekesnek ugyanolyan izgalmas személyiségnek kell lenni, mint egy színésznek - nem lehet szétválasztani, lebontani apró karakterekre. Ilyenformán nem tudom azt mondani, hogy az egyik vagy a másik könnyebb-e. Mindegyikért meg kell harcolni, hogy a rendezők tudjanak benned gondolkodni, s ne csak egy-egy szerep kapcsán merüljön fel a neved. Fontos, hogy ne álljon meg a fejlődés, ne skatulyázhassanak be.
- Ha egy szerepet öt év után énekelsz újra, ugyanabban a rendezésben, hol nyílik számodra tér újat alkotni?
- A fő vonalak valóban adottak, de Kovalik Balázs mindig azt kéri, hogy magunkból dolgozzuk ki a szerepet, s így komoly szabadságra teszünk szert, hiszen mindannyian eltérő karakterek vagyunk. Az évek során más és más impulzusok érik az embert, változik a személyisége is, s máshogy lát dolgokat. Azt remélem, én is sokkal többet tudok beletenni a szerepbe a saját élményanyagomból, s egy érettebb, sokoldalúbb személyiséget tudok a színpadon ábrázolni. Mélyebb, sűrűbb, intenzívebb lesz, sokkal jobban meg tudom majd tölteni az egyes szituációkat.
- Széles szerepskálán mozogsz, mégis az imént másodszor került elő a beskatulyázástól való félelem. Próbáltak rád húzni egy karaktert, egy stílust?
- Mondogatták, hogy leginkább Mozarthoz illik a hangom, de én ezt nem akarom elfogadni. Úgy érzem, idővel változik a hang, a személyiség, és mindkettő ki tud nyílni másfelé is, s okozhat meglepetéseket. Hiszem, hogy mindig lehet fejlődni.
- Akkor a Mozart operaitól, Strauss, Verdi, Wagner és Britten alkotásain át Sári művéig terjedő horizont személyes választásaidat is jelzi?
- Félig-meddig. Kétségtelen, hogy emberként és művészként nyitott vagyok minden megkeresésre, minden stílusra és korszakra. Nem idegenkedem semmitől, mert mindennek megtalálom az értékeit, tehát jöhet kortárs vagy éppen romantikus szerep is. Pályakezdőként ráadásul az ember nemigen válogat, s azt fogadja el, amivel megkínálják. Ami ebből számomra fontos, hogy a több munka nagyobb esélyt nyújt fejlődésre. Idővel aztán elválik, hogy melyik szerző, melyik korszak vagy stílus fekszik nekem igazán, s melyik nem.
- S egy évadon belül - akár színészként, akár énekesként - milyen nehézséget okoz egymástól ennyire távol álló karakterek megformálása?
- Nem tudom, majd egy év múlva megmondom. Életemben először szembesülök ezzel a problémával, így csak annyit tudok tenni, hogy igyekszem magamból a maximumot kihozni, időben elkezdeni gyakorolni, s az erőmet helyesen beosztani. Vannak szerepek - mint pl. Sári József Napfogyatkozásában Koestler feleségéé - amelyek nehezebben adják magukat. De itt is meg kell találnom majd az utat, amelyen keresztül egész, teljes képet tudok rajzolni a motivációkról, a szerep személyiségéről. Ez most zajlik a lelkemben, s a próbafolyamat során tisztul nyilván le.
- Ha a lelkedben zajlik mindez, akkor elsősorban ösztönös módon ragadod meg a karaktereket?
- Sokkal inkább intellektuálisan. Amikor kapok egy szerepet, szeretem az egészet átfolyatni, átmosni magamon, s így azt elérni, hogy a figura teljes mértékben a saját karakteremből, a zsigereimből épüljön fel. Ehhez sokat kell gondolkodnom, rágódnom a szerepen, ezért javarészben tudatosan építem fel a karaktereket, megkeresve önmagamban azt a kis részt, ami a szerep eljátszásához elengedhetetlen. Amikor pedig felmegy a függöny, már nem én vagyok ott, hanem a szerep, ami belülről, a sejtekből jön, és éli a maga életét a színpadon. Ahhoz, hogy az ilyen módon megformált szerepnek ereje, hitele legyen, rengeteg gyakorlásra van szükség.
- A szerepeidet valamiféle pajzsként tartod magad előtt az előadások során?
- Nem, amikor felmegyek a színpadra, akkor már nem én vagyok ott, hanem az a szereplő. Korábban ugyan néha előfordulhatott, mert élveztem, hogy eltűnhettem, s belebújhattam más bőrébe. A szerepek inkább abban segítenek, hogy megmutathassam, mi lakozik még bennem, amit a civil életben meglévő visszahúzódásom miatt más nemigen láthat meg. A színpadon ki tudok nyílni, tulajdonképpen ezért szeretem a színpadi létet, s ez vonzott a pályára is - az első versenygyőzelem után megéreztem az éneklés, a zene, de elsősorban az operaműfaj erejét.
- Miben áll számodra az opera mágiája?
- Talán az összműfajjellegében. Az opera csodálatos világ, mindig újabb és újabb oldalát mutatja meg, és mindig képes a meglepetés erejével hatni. Mivel nagyon szeretek énekelni, de nem szeretek beszélni, a zene elsöprő ereje szükséges ahhoz, hogy képes legyek levetkőzni a gátakat és fékeket, amik rám rakódtak az évek során. Nekem ebben segített sokat az opera: nélküle valószínűleg nem is ment volna. Emellett azonban szükségem van a mozgásra, a táncra, a testkultúrára is. Úgy érzem, erre a műfajra predesztinál a karakterem is, én ebben működöm a legjobban. Ha váltanom kellene, képtelen volnék musicalt vagy operettet énekelni, inkább civil pályára mennék.
- Amíg erre nem kényszerülsz, milyen célokat tűzöl magad elé?
- Még az alapok lerakásánál tartok - igyekszem élni a felajánlott lehetőségekkel, s közben feszegetni a korlátaimat. Jó néhány esztendő éneklés után, ha sok szereppel dolgoztam, számos stílust kipróbáltam, talán meg tudom mondani, milyen irányba teljesedik ki a művészi életem. Az biztos, hogy alapvetően idehaza szeretnék érvényesülni, már csak a családom miatt is. Külföldi megkeresést sem utasítanék vissza, de egyelőre az itthoni utamat próbálom keresni.
