Az elmúlt hat évben Miskolcon számos kiemelkedő szakmai lehetőséget kapott, és élni is tudott velük. Megtalálta a helyét a Miskolci Nemzeti Színháznál?

Meghat, hogy valaki ezt figyelemmel kíséri, magam is így érzem. Az egyetem negyedévében már a gyakorlatomat is a Vígszínháznál töltöttem, számomra az volt a szakmai bölcső. Miután leszerződtem, minden évben adódott egy-egy izgalmas lehetőség, de idővel úgy éreztem, hogy a színház vezetése nem következetes a tekintetben, miként képzeli el a szakmai fejlődésemet. El is szerződtem Bodó Viktor független társulatához, a Szputnyik Hajózási Társasághoz.

Pap Verával Kornis Mihály Körmagyar című darabjában, Hegedűs D. Géza rendezésében 2007-ben a Pesti Színházban. Fotó: MTI/Kollányi Péter

Csodálatos tapasztalatot jelentettek a Szputnyik saját előadásai, az osztálytermi előadások, a grazi bemutatók és a koprodukcióban készült hazai előadások akár a Katona József Színházzal, akár a HOPPart Társulattal. Csak sajnos a Szputnyik anyagi helyzetének bizonytalanná válását a második gyermekem születése után már nem tudtam vállalni. Így a Vígszínházzal újra megtalálta egymást a kereslet és a kínálat. Két év elteltével azonban megint úgy éreztem, hogy nem tudatos a színészi felépítésem. Miskolcra viszont nagy szerepekre hívtak.

Ebben is volt kockázat, hiszen csak a következő évadot látta előre.

Esetemben ráadásul ennél komplikáltabban alakult. Kiss Csaba hívott fel először, hogy komoly szerepekben gondolkodik számomra Miskolcon. Amikor letettem a telefont, és elmeséltem ezt a feleségemnek, azonnal rávágta: „Erre vártál, menj!” Nekem nehezebb volt feldolgoznom, hogy így az időm java részében távol leszek tőlük. Ő viszont érezte, hogy ha a munkám elégedettséggel, örömmel tölt el, akkor otthon is kiegyensúlyozottabb leszek, és koncentráltabb lesz az együtt töltött időnk.

Lengyel Tamás és Lajos András Bulgakov A Mester és Margarita című előadásában a Vígszínházban 2014-ben, Michal Dočekal rendezésében. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Márciusban azonban változott a helyzet Miskolcon, Kiss Csaba távozott, és rövid átmeneti időszak következett. Addigra már felmondtam a Vígben. Emlékszem, este Julius Caesar-előadásunk volt, és Stohl András kérdezte: „Most mi lesz veled?” Hát, mondom neki, el akartam menni Miskolcra nagy szerepeket játszani, ehhez képest úgy tűnik, örülhetek, ha jövőre itt fogom énekelni, hogy „farkas vagyok…”

Két hét múlva derült ki, hogy Miskolcon továbbra is számítanak rám. Szabó Máté – aki akkor megbízott igazgató volt – felhívott, és azt mondta: „Változatlan az a szeretet, amivel Miskolcra várunk!” Vele szerződtem, augusztusban azonban már Béres Attila volt az igazgató. Egy időben jártunk egyetemre, ő rendező, én színész szakra. Az évadnyitón köszöntem neki, hogy „itt vagyok”. Attila – minthogy Bodó Viktorral osztálytársak voltak – rögtön rávágta, hogy van egy közös barátunk. Aztán elkezdtük az évadot.

Miskolcon remek alkotóműhely jött létre.

A társulat nagy része a fővárosból ingázik Miskolcra, ami éppen olyan távolságra van Budapesttől, hogy előadás után már nem indulunk el haza. A próbaidőszakban heti öt napot ott töltünk, és ez lehetőséget ad a közös gondolkodásra, a közösségi létre.

Lajos András és Szőcs Artur
Fotó: Miskolci Nemzeti Színház/Gálos Mihály Samu

A Nagy Romulusszal, majd az Egy csók és más semmivel debütáltam Miskolcon, és még abban az évadban eljátszottam a Zorba, a görög íróját Gáspár Tibor és Szegedi Dezső oldalán. Így fajsúlyos szerepekben ismerhetett meg a társulat;

hihetetlen nagy találkozásként emlékszem vissza arra a próbaidőszakra.

Fontos tanácsokat kaptam Gáspár Tibortól, bár akkor néha úgy éreztem, mivel tizenéve a pályán vagyok, nincs szükségem tanácsra. Amikor két éve bemutattuk a Feketeszárú cseresznyét, és utána Tibi azzal gratulált nekem, hogy erős karaktert formáltam minden túlzás és külsőségek nélkül, akkor szívemből feleltem azt, hogy „ebben az is benne van, amit tőled tanultam a Zorba alatt”.

A Zorba bemutatóján. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház/Gálos Mihály Samu

A Feketeszárú cseresznye a színház egyik kiemelkedő, nagy hírű előadása lett.

38 évesen talált meg Dusán szerepe Hunyady Sándor darabjában. Minden addigi szakmai tudásomra szükségem volt a szerep megformálása során. Fontos dolgokat fedeztem föl magamban Dusán által. Azt mondja valaki, hogy a próbafolyamat végére hat métert fogsz ugrani rúdugrásban. Nem látsz rá reális esélyt, ám a rendező bízik benned. Te pedig hat hétig formálod a tested, az idegrendszered, és hiszel benne, hogy meg tudod ugrani. Építed a szerepet, s a szerep épít téged.

A Feketeszárú cseresznye bemutatóján. Fotó: Miskolci Nemzeti Színház/Gálos Mihály Samu

A biztonság miatt ragaszkodott mindig a társulati léthez, vagy inkább a közösség motiválta?

Elég korán lettem családos ember, 25 éves voltam, mikor az első lányom született, ezért sosem mertem vállalni a szabadúszó létet. Talán ilyen a természetem is: közösségi ember vagyok, szeretem a családias légkört.

Amikor a pozsonyi színészképzés és a budapesti főiskola között kellett választania, akkor Ön döntött, vagy a sorsra bízta a dolgot?

Kiss Péntek József (író, rendező, a Komáromi Jókai Színház egykori igazgatója – a szerk.) színjátszókört szervezett a Selye János Gimnáziumban, ahová jártam. Ez nem úgy működött, hogy „ki akar színjátszó lenni?”, hanem mindig a végzősökkel dolgozott: velük készítette el a szalagavató-előadásukat. Általában musicalt választott, hiszen abban sokaknak tudott feladatot találni. Amikor bemutattuk A dzsungel könyvét, a GIMISZ Diákszínpad már komoly népszerűségnek örvendett, ezért Jóska bácsi ezt az előadást kimondottan úgy, A és B csapattal készítette el, hogy a másod- és harmadévfolyamosokkal tudjon menni az előadás tavasszal, amikor mi az érettségivel foglalkozunk. Az A csapat tizenhétszer, a B csapat még legalább ennyiszer játszotta el a darabot a városi művelődési központban, hatszáz fős nézősereg előtt. Balut kaptam. Egykori tanáraim, osztálytársaim, ha összefutunk, azóta is emlegetik. Ez tagadhatatlanul jóleső érzés.

Akkoriban már voltak színészi ambíciói?

Ambícióim voltak, de egy kamasz fiú rémesen bizonytalan. Én legalábbis az voltam. A gimis osztálytársaim mondogatták, hogy „te úgyis színész leszel”, de nekem nem volt annyi önbizalmam, hogy ezt kijelentsem. Alapiskolában még éppúgy jártam matek- és fizikaversenyekre, mint szavalni. A gimnáziumban matematika tagozatos osztályba kerültem, Keszegh István volt az osztályfőnököm, aki hihetetlen empátiával terelgetett bennünket. Megkérdezte: „Bandi, mi volt tegnap?” Mondtam: „Tanár úr, továbbjutottam a kerületi szavalóversenyre.” Mire beírta matekból a kiváló érdemjegyet. Mindenkiben azt erősítette, amiben kimagasló volt.

A harmadik fontos ember számomra egy másik Keszeg István volt, aki a Hajós Néptáncegyüttest vezette a művelődési központban. Eleinte nagyon sokan csatlakoztunk, de idővel a csapat nagy része elmaradozott a próbákról. A szülőfalum Komáromtól 25 kilométerre van, eleve macerás volt elérni a buszt, és mindig akadt valamilyen dolgozat, amire készülni kellett…

Amikor Can Togay az Egy tél az Isten háta mögött című filmet rendezte Eperjes Károllyal a főszerepben, bizonyos jeleneteket a Tátrában forgattak. A néptánccsoportunk néhány napra elment velük forgatni, ám Keszeg Pista azt mondta: „Bandi, te nem jöhetsz, nem jártál próbákra!” „De Pista, ezt a gyertyás táncot, amiben jobbra-balra kell lépkedni, simán meg tudom csinálni!” – feleltem. „Igen, de nem jártál próbákra, ezért nem jössz velünk” – ismételte meg. Teljesen összetörtem, hogy elmentek nélkülem. Ez rám nem úgy hatott, hogy otthagytam, hanem attól fogva, mint a kisangyal jártam próbákra. Ha a környéken falunapot szerveztek, egy sült kolbászért is elmentünk fellépni, akár negyven fok volt, akár tíz. Ugyanakkor a kilencvenes évek második felében eljutottunk Csehországba, Svédországba, Olaszországba, és rengeteg élményt gyűjtöttünk.

Bodoky Márkkal az Ördögökben a Miskolci Nemzeti Színházban. Dosztojevszkij azonos című regényének színpadi adaptációját Béres Attila rendezésében mutatták be 2020 februárjában. Fotó: MTI/Vajda János

Már az Új Színház stúdiósa voltam, amikor még mindig visszajártam hétvégenként. Volt egy nyári turnénk Bergamóban: tíz nap alatt 12 fellépés. Ültünk a buszban a savanyú szagú fellépőingeink alatt, és semmit sem láttunk a vidékből. De akkora sikerünk volt, hogy következő nyárra meghívtak Nápoly mellé. Az északolaszok szörnyülködtek, hogy a déliek rettentő megbízhatatlanok, tróger banda. »Tényleg elmentek?” – kérdezték. Csodálatos volt: jártunk Rómában, Pompejiben, és valóban, a „megbízhatatlan” déliek jó néhány fellépésünket lemondták, de helyette elvittek minket a legkülönlegesebb tengerparti fürdőhelyekre.

És milyen jól jött például a Feketeszárú cseresznyében, hogy remekül táncol!

A tizenéves korban szerzett tapasztalatok egész mélyen beépülnek. A néptánctudáson túl legalább olyan sokat jelent az, hogy kitartást tanultam és tartást kaptam. A Komáromi Bástyaszínházban 1997 nyarán Novák Ferenc rendezte A csodaszarvas című táncszínházi előadást. Benne volt a Honvéd Együttes, a Hajós Néptáncegyüttes, és jöttek Dunaszerdahelyről is. A medvetáncot próbáltuk, amikor Tata egyszer csak azt mondta nekem: „Nem jó, ne te csináld, nem bírod el a másik fiút!” Mire én megragadtam a honvédos srácot a derekánál, és meglóbáltam.

„Ez birkózószart reggelizett! Na, jól van, akkor marad!” – mondta erre Tata.

Ez emlékezetes pillanat volt, mert 16 évesen ki mertem állni magamért.

A Feketeszárú cseresznye bemutatóján
Fotó forrása: Miskolci Nemzeti Színház

Ez egyébként nem volt jellemző?

A bizonytalanság sokáig elkísért. Ráadásul nekem mindig nagyon sok energiámba került új dolgokat tanulni. De ha valamit egyszer megtanulok, akkor az bevésődik.

Több önálló estje, monodrámája fut párhuzamosan, ezek mind komoly felkészülést igénylő anyagok.

Mivel hét közben Miskolcon vagyok, nem tudok a gyerekekért iskolába járni. A rendelkezésemre álló szabadidőt kihasználva a szülőfalummal szomszédos település felkérésére öt éve önálló estet készítettem In VINO veritas – Költők az igazság nyomában (Szomjoltó versek és bordalok) címmel.

Azt kérték, csináljak valamilyen kulturális műsort. De hát legnehezebb „bármit” csinálni, ezért hosszas töprengés után arra jutottam, hogy bordalokból válogatok. Meglepetésemre egyre több helyre hívták az előadást. Látott Varga Emese dramaturg is, aki középiskolás éveim alatt a Komáromi Jókai Színházban dolgozott. Segített a főiskolai felvételire készülésben is. Egyszerre adtam be a jelentkezésemet Pozsonyba és Budapestre, ám az előbbiben – mivel nem tudtam elég jól szlovákul – kiszórtak. Először Budapestre sem vettek fel, ám másodjára, az újszínházi stúdiós év után már igen.

Közben eltelt több mint 15 év, és ismét találkoztunk Varga Emesével, aki az estet látva kezembe adta Soóky László Egy disznótor pontos leírása című búcsi történetét. Ez új terep volt számomra, hiszen monodrámát még nem csináltam. Negyvennél hagytam abba az előadások számolását, ám édesanyámnál tételesen fel vannak írva.

A Deja vu előadásán. Fotó: Miskolci Nemzeti Színház/Éder Vera

Akadt néhány emlékezetes este. Zsűrizni hívtak Rimaszombatba a Tompa Mihály Országos Versenyre, amely a felvidéki vers- és prózamondók országos döntője – nyolcadikos koromban a versenyzője voltam –, és felkértek, hogy adjam elő ezt a monodrámát a művelődési ház színháztermében. Körülnéztem a négyszáz fős teremben. A zsűri tagjai, a felkészítő tanárok és a versenyzők várták az előadást. Vettem egy mély levegőt, és az első pillanatban eldőlt, hogy ez jó lesz. Az pedig, hogy Bárdos Ágnes előadóművész, a szlovák televízió magyar adásának első bemondója, később szerkesztője, műsorvezetője 1995-ben még zsűrizett engem az országos versenyen, 2018-ban pedig már zsűritársak voltunk, egész egyszerűen felemelő élmény volt.

A járvány miatt a mostani különös évad: jóformán egész nyáron játszanak, és újabb fontos szerepek várják.

Szabó Máté rendezésében, Bodor Johanna koreográfiájával ősszel mutatjuk be a – Deja vut, ami mozgásszínházi előadás, és nemrég tartottunk belőle előbemutatót és két előadást. A közönség állótapssal ünnepelte. Június 18-án a Producerek című musicalt mutattuk be Béres Attila rendezésében. Próbáljuk a Mágnás Miskát Székely Krisztával, amiben Rózsa Krisztiánnal váltásban játsszuk a címszerepet. Utána egy francia bohózatban játszom Rusznyák Gábornál, majd egy dráma következik Szőcs Artur rendezésében. Miskolcon július 31-ig játszunk, nem fogok unatkozni.

A Producerek próbáján. Fotó: Miskolci Nemzeti Színház/Gálos Mihály Samu

A nyitóképen Lajos András a Mágnás Miska olvasópróbáján. Fotó: Miskolci Nemzeti Színház/Éder Vera