Erdély legvágyottabb nője – Gáspár Kata a színészet tündérkertjeiről

Rengeteget dolgoztál az utóbbi időben. Sikerül kicsit lassítani így az ünnepek környékén?

Nyugisabb a mostani időszak, de néhány héttel ezelőtt a Tündérkert
forgatása még halálos tempót diktált. Fő munkahelyem a szinkron; ha próbálok,
játszom vagy forgatok, akkor ezek mellett kell megoldanom a szinkronmunkáimat.
Mesefilmhez, hangalámondáshoz, kisebb és nagyobb munkákhoz egyaránt imádom
kölcsönözni a hangom. Számomra a szinkron olyan, mint egy videójáték, ahol
újabbnál újabb akadályokat kell megugranom. Ha rajta vagy a karakteren, akkor
magadtól eltalálod, mikor fog a színész, akit szinkronizálsz, sóhajtani vagy
fújni egyet, és ha bejön, az pont olyan sikerélmény, mint amikor végigmész egy
videójáték-pályán. A fél évig tartó Tündérkert-forgatás során a heti
ötnapos szinkronmunkák három napba sűrűsödtek, és a maradék két napon
forgattam. Kemény volt, de szeretem, ha le vagyok terhelve.

A hangod hasonlít az édesanyádéhoz, Bánsági Ildikóéhoz. Ő mesélte, hogy egy szinkronrendező előre megjósolta: neked ez a munka nagyon fog menni.

18 éves lehettem, és a Jordán-éra idején a Nemzeti Színház stúdiójában tanultam, amikor valahogy beépültem a szinkronba. Sokáig tömegeztem, ami azt jelenti, hogy csomó ember betömörül a stúdióba, és a film legkisebb szerepeihez vagy a háttérhez adja a hangját. Elképesztő nehéz feladat ám három percen át azt üvölteni, hogy „éljen a király”. Éveken keresztül olyan mondatok jutottak nekem, hogy például mint pincérnő annyit mondtam az egész filmben:

„Jó napot kívánok, hozhatok valamit?”

De aztán egyszer csak kaptam egy nagyobb szerepet, azután pedig egy még nagyobbat. Rendesen végigjártam a ranglétrát, ami azért jó, mert az ember így megismeri a hangját. Mer kiabálni, sírni, nevetni. Szép lassan természetessé vált, hogy mikrofon előtt állok, a fülembe megy az eredeti hang, közben követem a monitoron a szöveget, és nézem a színészt, akit szinkronizálok. Borzasztóan összetett feladat.

Mivel úgy nőttem fel, hogy láttam és hallottam a szüleimet (Bánsági Ildikó és Gáspár Sándor színművészek – a szerk.) munka közben, és amikor csak lehetett, ott voltam velük a stúdiókban, csodás érzés volt, amikor én is eljuthattam odáig, mint ők. A szinkronban nem te vagy a központ, hanem azt a színészt kell alázatosan szolgálnod, akit magad előtt látsz, az ő érzelmi állapotát kell visszaadnod. Maximalista vagyok, ami sok helyzetben nem könnyű, a szinkronban viszont kimondottan előnyös. Elképesztő világ, nagyon élvezem!

A gólyák című rajzfilm volt az egyik kedvencem, amit hangválogatás előzött meg. Külföldi filmek esetén ez nem ritka, mert a tulajdonos dönti el, melyik hang tetszik neki. Nehéz folyamat volt, amit még Csörögi Istvánnal kezdtünk el, és amikor külföldről megkaptam a választ, hogy engem választottak, ő már sajnos nem élt. Ezt a szerepet neki köszönhetem. A filmbeli partneremmel, Hevér Gáborral külön dolgoztunk a szinkronstúdióban, és miután a kislányával elment az elkészült alkotást a moziban megnézni, felhívott, hogy gratuláljon. Az ilyen borzasztó jólesik. Legutóbb a Netflixen az Egy szobalány vallomását például rengetegen nézték meg, és ismeretlenektől, barátoktól egyaránt számtalan üzenetet kaptam, hogy jól elkaptam a figurát. Fontos a visszajelzés, hiszen egyedül ordítok, zokogok a stúdióban, és fogalmam sincs, milyen lesz a végeredmény.

Szenvedélyes nőnek tartanak, aki a magánéletben éppúgy
tele van energiával, mint a munkáiban.

A szenvedély plusz energiát ad. A 200 első randi című sorozatot, amelynek én lehettem a főszereplője, életem egyik legmegterhelőbb időszakaként tartom számon, mert soha addig ekkora feladatot nem kaptam. Olyan szinten elfáradtam a végére, hogy azt sem tudtam, hogyan hívnak. Az hajtott, hogy sokan fogják nézni, és nem tehetem meg, hogy a százhuszadik napon már nem teszek bele mindent. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, pont az a tűz, a szakma szeretete kellett, amiről beszéltél. Mindig ez visz tovább. Emberi és szakmai szenvedély nélkül nem tudnám csinálni ezt a pályát.

A Tündérkert című kosztümös sorozat Török Katája
sokak számára áhított főszerep volt, és te kaptad meg.

Rónay Dóra, a film casting direktora jó néhány hónappal ezelőtt felhívott, hogy menjek el egy szereplőválogatásra, amit Madarász Isti rendező tart. Általában túlizgulom az olyan helyzeteket, amikor nem tudom pontosan, hogy mit várnak el tőlem, de a maximumon kell teljesítenem. Ezért nem sikerült bekerülnöm egyből a színműre sem. Akkor azonban eltűnt belőlem ez a félelem, mert Isti személyében emberemre akadtam. Leült mellém, elmondta, mit hogyan szeretne, és ettől az emberséges kommunikációtól úgy éreztem: biztonságban vagyok. Ha nem is kapom meg a szerepet, úgy tudok hazamenni, hogy milyen jól éreztem magam. Újból és újból behívtak, majd egyszer csak jött a telefon, hogy rám esett a választás. Nem hittem a fülemnek! Kosztümös szerepet kapni életre szóló, egyedi lehetőség! A forgatás nyáron kezdődött, és az, hogy a sorozat forgatási napjaira megfelelően előkészítsenek, két és fél órát vett igénybe reggelenként.

Érdekes volt ebbe a világba belecsöppenni. Egészen máshogy lélegzik, működik az ember ilyen környezetben, móriczi szöveggel a kezében. Az első nap úgy éreztem, hogy megugorhatatlan feladat. Bele kellett szoknom. Nagy kötöttséggel járó szerepeket játszottunk, és különleges érzés volt bennük mégis megtalálni a szabadságot, amit mindennap végig tudtunk vinni a munka során. Sok helyszínen, Budapesttől nagyon messze is forgattunk, és néha éjjel kellett felkelni, szóval kimerítő munka volt, de ezekkel az emberekkel álom, valódi tündérkert volt együtt forgatni. Az utolsó napon fel sem fogtam, hogy vége, és nem megyek többet.

Ki ez a Török Kata?

Úgy említik, hogy Erdély legvágyottabb nője. Ezt így persze nem lehet eljátszani, csak az engem körülvevő színészek tudják éreztetni. Én a karakterre jellemző titokzatosságot, kiszámíthatatlanságot tudom hozzátenni. Mivel nem kronológiai rendben forgattunk, a felvétel előtt sokat kellett beszélnünk a szerepről. Végig intimitás koordinátor segítette a munkánkat. Volt egy táncom, ami megfelelne egy mai sztriptíznek is, de miután Jenna Jalonen megkoreografálta, felül tudtam emelkedni a zavarodottságomon. Isti pontosan elmondta, mit szeretne látni, Jenna pedig mozdulatról mozdulatra, percről percre felépítette, mit hogyan csináljak, így szabadon tudtam létezni a jelenetben. Az intimitás koordinátor pajzs volt, aki megmondta, hogyan valósítsuk meg, amit a rendező kér.

Sokszor dolgoztam zárt stábbal, vagyis csak azok voltak jelen a felvételnél, akikre abban a pillanatban száz százalékig szükség volt. Egy történelmi filmbe, ha meg akarjuk mutatni a valóságot, a szexualitás is beletartozik, ráadásul aki elolvassa a Tündérkertet, látni fogja, hogy ahhoz képest nem lehet eléggé perverz, pikáns jeleneteket csinálni. Móricz már az első oldalakon olyanokat írt le, hogy kikerekedett a szemem, és inkább nem is idézem őket. Művészi alkotás, ahogy ezeket a jeleneteket vászonra vittük. Az operatőr, Garai Gábor képi világa lenyűgöző.

Sok módon védtek bennünket. Testtapaszokat használtunk, és textileket tettek közénk, amikor közel kerültünk egymáshoz. Előre lepróbált mozdulatsort adtunk elő, amire annyira kellett figyelni, hogy a valódi erotikára esélyünk sem lett volna. Ha jó a film, a nézők mégis azt látják majd, hogy ez a két ember milyen szerelmes egymásba, mennyire vágynak a másikra. A legfontosabb számunkra az volt, hogy az érzéseket közvetítsük. Minden intim jelenetnek van egy kommunikációs és próbafolyamata, aztán jönnek a finomítások, hogy esztétikus, szép legyen, és a takarások ne tűnjenek mesterkéltnek.

Jelenleg egyetlen futó előadásod van: a Játékszínben a Nagyvárosi
fények című darab. Nem hiányzik a színház?

A Nagyvárosi fények a szívünk csücske. Néma előadás, elejétől a végéig zenés koreográfiákra épül. Kilenc karaktert játszom, 14 gyors öltözéssel. Van olyan jelenetem, hogy rablóként jövök, és leütöm az egyik szereplőt, majd pár perc múlva rendőrként nézek körül ugyanott, hogy mi történt. Elképesztően pörgős. a Vidor fesztiválon hat díjat söpört be, amire eddig még sosem volt példa. Rengeteg munka van benne, különleges előadás.

Érzelmileg egy kicsit távol kerültem a színháztól, ami persze bármikor változhat. Lehetnék szomorú emiatt, de mély nyugalom tölt el, mert jelenleg nem vágyom mindenáron a színpadra. Lenne egy-két hely, amelynek a meghívására azonnal igent mondanék, de azok a színházak jól működnek, megvan a társulatuk. Az élet aktuális dolgaira szeretek reflektálni, azokra adott művekkel megoldásokat keresni. Ritka az ilyen alkotói közösség. Nem sok színész tud megélni manapság csak a színházból, és ez nem helyes. Lehet, hogy valaki éppen Júliát próbál, és mellette még két-három helyen kell teljesítenie. Rengeteg kollégám pörög és esik haza hullafáradtan.

A szüleid is rengeteget dolgoztak. Édesanyád híres
válasza arra a kérdésre, hogy szülés után bírja-e a strapát, az volt, hogy „nem
vagyok beteg, csak gyerekem van”.

A születésünk után pár héttel már mózeskosárban vitt minket a szinkronba, a színházba, a forgatásokra. Számára természetes volt, hogy vannak gyerekei, és ha úgy jön ki a lépés, viszi őket magával. Így aztán nekem külön illata lett a szinkronnak, a színháznak, a stúdiónak. Ebbe nőttem bele. Tudtam, hogy nem mehetek be a színpadra, de kidughatom a fejem a súgólyukból. Forgatáskor nem rohanhattam be a kamera elé, de megállhattam a rendező mellett. Nyilván nem mindennap voltunk ott, ahol a szüleink, leginkább a hétvégeken vittek minket magukkal. Rengeteget játszottam Quintus Flórával, Nagy-Kálózy Eszter és Quintus Konrád lányával, akit szintén gyakran hoztak magukkal a szülei. Szóval megvoltak ott a kis pajtásaink, akikkel jöttünk-mentünk, és a színház összes dolgozója ismert minket, nem kellett bennünket attól félteni, hogy bajba kerülünk.

Persze sokat vigyáztak ránk a nagyszüleink. Két foglalkoztatott színész szülőről van szó, akik a szakmájukból adódóan nyilván nem voltak otthon túl sokat, de ez számunkra teljesen természetes volt. Az viszont maga volt a csoda, ahogyan mi együtt léteztünk. Soha nem éreztem úgy, hogy nincs apukám vagy anyukám. Igazán jó viszonyom van a szüleimmel, és bár felnőttként sok emberben előjönnek régi sérelmek, hogy miért nem voltak otthon többet a szülei, a mieink nagyon jól csinálták, mert bennünk a bátyámmal semmi ilyen nincs.

Nem tudom, hogy miattuk lettem-e színész. A bátyám például zenész lett. Az unokatesóim sem színészek, pedig Gáspár Tibor, édesapám öccse is az. Soha nem engedték, hogy bármiben is szerepeljek. Hiába hívtak, azt mondták, ha már nagyobb leszek, és én vágyom rá, akkor elgondolkodnak rajta, de hogy ők határozzanak helyettem valamiről, amit lehet, hogy nem is fogok szeretni, azt semmiképp nem szerették volna. A legjobb döntés volt, hogy csak gimis koromban kerültem be az Apám beájulna című filmbe, és hálás vagyok érte, hogy előtte nem engedték. Gyakran lehet találkozni olyan gyerekekkel, akik hullafáradtak, magántanulók, kis színészek. Szükség van rájuk, de nem irigylem őket. Ma már nem féltenek a szüleim a pályától, mert látják, hogy két lábon állok a földön, problémamegoldó és a magam ura vagyok. Jókat tudunk beszélgetni a szerepeimről, és azt hiszem, már voltak rám büszkék.

Nyitókép: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu