Értékrelativizmus és nemzedékek – Beszélgetés Regős Mátyással

Érdemes-e ma poétának lenni Magyarországon?

Ma teljesen más jellemzőkkel és indíttatásokkal lépnek be a fiatalok az irodalmi életbe, mint korábban. Orbán János Dénes mondta egyszer, hogy szerinte van bennünk egyféle szellemi restség, léhaság, és azok a vezérfigurák is hiányoznak közülünk, akik az ő generációjában még megvoltak, hogy a fontos ügyek élére álljanak. Én ezzel nem egészen értek egyet – szerintem ez kortünet, tulajdonképpen minden közösséget elhagyni látszunk. Ráadásul úgy látom, ez a jelenség még azokra is igaz, akik a múlt században szocializálódtak. Szép lassan mindenkit átjár a magány iránti vágy, aztán nem lesz semmi.

Te személyesen miben látod ennek az okát?

Azt gondolom, nem az emberi kvalitásokkal van probléma, de többek között a minden mögött meghúzódó relativizmus lehet az egyik kiváltó oka. Hosszú távon egy közösséget biztos, hogy valamilyen közös igazság, legalábbis közös állítás tart össze. Ma azt látom, hogy az idősebb generációk és a középgeneráció sem képes ilyen állításokat tenni, a korombeliek pedig nyakig a kételyben – bizalmatlanok vagyunk értékeket, szakmaiságot illetően. Könnyen lehet, hogy gyakran joggal.

A ti generációtok és a szakma milyen viszonyrendszert alkot? Akik korábban már az irodalmi élet részesei voltak, azok mögött már van egy történet. Nektek ezt a történetet kell megírni, újraírni, illetve a saját magatok történetét is meg kell alkotni, mindezt úgy, hogy egy mai huszonéves számára is hihető és érthető legyen.

Vannak olyan áldott emberek, akik ösztönösen mozognak a kultúrában, a művészetekben. Az életük ösztönösen tart ebbe az irányba, és nem is tarthat másfelé. Legtöbbünk esetében viszont ez csak úgy működhet, ha tudatosan választjuk ezt a létformát és világnézetet, törekszünk a szépre, jóra. Borges írja valahol, hogy a legfontosabb mégiscsak az irodalom élvezete volt. Kultúrember, értelmiségi – ezek a szavak szinte minden hitelüket elvesztették, ez az ügy alig érdekel valakit. Budapest egyik nagy múltú gimnáziumában végeztem, és az ott összejött társaság együtt maradt az évek alatt, focicsapatot alapítottunk. Azok a srácok mind kultúrközegből jönnek, de nagyjából tizenöt-húsz százalék, aki úgy-ahogy vállalja ezt az életformát, és megteszi ezt az értékválasztást. Miért van ez? Azt érzékelem, hogy megjelent egyfajta elszellemtelenedés – amely nyilván világtendencia –, persze ez minden generációt érint. Kérdés, hogy mit lehet erre mondani, van-e, aki mondana bármit.

Gyakorlatilag hiányzik egy közös világkép, egy korszellem. Minden korszaknak megvan a maga nemzedéke, az irodalmi is. Ahhoz képest, hogy milyen állapotban vagyunk, a mi vagy a nagyapámék generációja szolidáris világképet alkotna. A mai kor a szétesettség, töredezettség jellemzőit mutatja. Ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy a szellemi erők ilyenszerű áramlásában nem lehet felfedezni az egy irányba ható vektorokat.

Talán az előbbiek is segíthetnek megérteni a Tokajban elhangzottakat. Az irodalmi szekértábor – legyen az bármelyik – szintén egyfajta alternatívaként jelenik meg. Segít kitölteni az űrt. Ha nincs szakmai, tartalmi állítás, valami más kell, például politikai. Ezért azt a kínos kérdést is fel kell tenni, hogy vajon mi segíti a szekértáborok érdekét. Rengeteg okos ember inkább hallgat, kivonul, mert ami megy, abban nem kíván részt venni. Körülnézek, és bizonyos arcokat látva őszintén felmerül a kérdés, hogy ők vajon miért nem egy asztalnál ülnek. Végső soron az irodalomról hasonlót gondolnak, jó szándékú figurák, és mégse az irodalmi választások kerülnek előtérbe. Zalán kultúrcsinovnyikokat emleget – szerintem nemcsak erről van szó. Az ember valamiféle közösségnek mégiscsak tagja akar lenni, de olyan eget rengető a semmi, hogy ez maradt választóvonalnak, legalább ezt el tudjuk mondani magunkról.

Az interjú folytatása a Helyőrség oldalán olvasható.

A vita előző részei: itt, itt, itt, itt és itt.

Fotó: Onda Róbert