Érződik valami vihar előtti csend – beszélgetés Gál János költővel

Gál maga is ott volt Tokajban, a tábor egyik díjazottja volt, s bár a kerekasztal-beszélgetésen nem vett részt, volt alkalma találkozni Zalán Tiborral és Turczi Istvánnal, akikkel személyesen is szót válthatott az ott elhangzottakról. Egy újabb érdekes nézőpont és néhány fontos, új adalék a témához.

Az Írószövetség egyik fiatal díjazottja voltál az idén. Mit váltott ki belőled Kukorelly mester azon kijelentése, hogy a tokaji írótáborban nincsenek írók? Pályakezdőként milyen megélni ezt?

Elhiszem, hogy a tábort szervező egyesület vezetőségének sértő volt ilyen sorokat olvasni, de sajnos valahol tudtam Kukorelly szavaival rezonálni. Nem olyan alapon, hogy hány meg mekkora író gyűlt össze Tokajban idén augusztusban, ez az én nézőpontomból majdnem indifferens. Engem a tábor résztvevőinek zárt és utánpótlás nélkülinek tűnő közössége töltött el kétségekkel. Mi néhányan mint fiatal díjazottak nagy örömmel és köszönettel fogadtuk a meghívást, de a rendezvény egésze alatt nézőnek, nem pedig résztvevőnek éreztük magunkat.

Hallgattuk a nagy önmegerősítő tirádákat 1986-ról, amikor még az írók meg tudtak ingatni egy pártállamot, de senki nem mesélt erről egy pohár mellett személyesen. Persze meglehet, hogy mi voltunk passzívak, de a jelentős számbeli kisebbségünk miatt úgy éreztük, hogy minket kellene befogadni, és nem nekünk törni az utat. Summa summarum, arról nem nyilatkozhatom, hány író volt Tokajban, de arról igen, hány olyan író, aki a fiatalokban támogatandó utánpótlást lát, olyan embereket, akiknek el kell mesélni a múlt történeteit, hogy utána hasonlókat írjanak ők is a cselekedeteikkel.

Azt gondolom, hogy a fiatalok közül egy vagy, aki, s ez nem az életkoroddal függ össze, nagyon pontosan látod az irodalmi közállapotokat. A két versed – melyeknek főhőse Költő-Író Imre – pontos látlelet a korszakról, amiben élünk. Bátorság kellett ezekhez a szövegekhez?

Nem mondanám. Ez egy, a saját írói társaságomat szórakoztató tréfának indult, és annál szerintem nem is jutott sokkal tovább, ehhez igazán nem kellett bátornak lenni. Meg hát a hiúság, ami írók között akad bőven, illetve az általa okozott önkritikai vakság minden haragtól meg fog védeni az idők végezetéig. Hiszen bárki hallja a verset, nevet, de nem veszi magára.

Te hogyan definiálnád a kortárs irodalmi élet rákfenéjét?

Sok részproblémát lehetne felvetni, a formai és tematikus tanácstalanságtól vagy egyhangúságtól kezdve a Száraz Miklós György által említett tekintélynélküliségig. (Csak hogy jó példát mutassak azzal, hogy reagálok a vitában megszólalók gondolataira.) Azonban úgy vélem, hogy lényegében minden gond eredője az alkotói individualista hübrisz, az alázat hiánya. Az emberiség történetében túlnyomórészt közösségi funkcióval bírt az irodalom, akár a szakralitásra, akár a szórakoztatásra gondolunk. És nem igazán szólt mindig az örökkévalóságról, a horatiusi „márványbavéssükanevünketségről”.

Egy kortárs fiatal író magában gondolkozva elvárja, hogy a társadalom tartsa fent az író teljes állású foglalkoztatását. Ezt a társadalom nem igazán gondolja így. Ha valaki az írók közül kilép a sorból, hogy az olvasók kegyeit keresse, lektűrösödési billogot sütnek rá. Az írók tehát egy virtuális véd- és dacszövetségbe zárják saját magukat.

A személyes alkotói ambícióid mennyiben ütköznek mindazzal, amit ma kortárs irodalmi életnek nevezünk?

Mindig is szerettem volna professzionális, a dilettantizmusból kilépő író lenni, de sose akartam ebből élni. Az egyetlen írói ambícióm, hogy alkotni sose jelentsen anyagi kényszert, ne ettől függjön az egzisztenciám materiális vagy szellemi értelemben. Ezt szerintem könnyű lesz kivitelezni.

Ha azt feltételezzük, hogy az a dolgunk, hogy az irodalom által jobbá tegyük a világot, te hol kezdenéd? És mivel folytatnád?

Nálam komolyabb és okosabb embereknek vannak erre jobb eszközei, de én nevettetni vagy legalább szórakoztatni szeretnék, remélem, hogy tudok is. Mivel a humor működtetéséhez mindig két, addig kapcsolatban nem lévő gondolatot, elemet, jelenséget kötünk össze, lényegében ez is a világ megértésének egy módja. Szóval,ha valamivel hozzátehetek a világ jobbításához, a nevettetéssel kezdeném, és azzal is folytatnám, amíg csak tehetem.

A teljes interjú a Helyőrség oldalán olvasható.

A vita előző részei: itt, itt, itt, itt és itt.

Fotó forrása: Bárka