A blogszerűen rajzolt, naplószerűen építkező könyved 2009 májusában indul. Az elején szinte naponta vannak bejegyzések, majd a 2015–2024 közötti kilenc év már alig pár oldal. Látható, hogy abbahagytad a naplót. Mi motivált, hogy újra felvedd a fonalat? Nem akartad utólag megírni a hiányzó éveket?
Már a kezdetekkor kiderült, hogy a napi tempót nem lehet tartani, a hetit még úgy-ahogy, de inkább a teljesen kiszámíthatatlan gyakoriság, ami életszerű. A rajzok egyre részletgazdagabbak, az oldalak komponáltabbak lettek, ami még több időt igényelt, és elfáradtam benne. Közben az internetes tartalomfogyasztási szokások is átalakultak, az egyre rövidebb, telefonon is nézhető tartalmak irányába. Egy egyoldalas képregényt senki sem fog szkrollozgatni a telefonján. 2014-ben felhagytam vele, illetve tartottam egy szünetet, ami végül tíz év lett. Most februárban jött a sugallat, hogy nyomtatásban ki kéne adni, úgy működne igazán. Különben csak ott rohad el az egész egy szerveren. És akkor gyorsan rajzoltam még tíz oldalt a közben eltelt tíz év fontosabb eseményeiről, hogy naprakész legyen.
A könyvben szinte átmásolod a Lonsdale, Fred Perry és az Everlast logóit. Ezek jellegzetesen a focidrukker-szubkultúra, a street punk vagy éppen a skinheadek által kedvelt márkák. Miért tartottad fontosnak ezeket hangsúlyozni?
2009-ben kezdtem el meccsekre járni, az ultra közegbe, ráharaptam az említett márkákra, és buzgó neofitaként fontosnak tartottam megjeleníteni a képregényben. Ma már kihagynám, egyrészt mert a Fred Perry kivételével sokat devalválódtak, meg már nem is tartom fontosnak. De a lelátón is változik a divat. Ma már inkább a szurkolók által szurkolóknak gyártott outfit hódít, magam is terveztem korábban pólókat az Újpest Fanatics brandnek.
Gondoltad volna, hogy a 2012-es évre szóló újévi kívánságod, mely szerint jó lenne, ha megszűnne az autotunes a popban, a 2020-as években durvább lesz, mint a tízes évek elején?
Őszintén szólva meg voltam győződve róla, hogy pár hónap és kimegy a divatból. Amiket a lányom hallgat, trapeket, azokban alap az autotune. De valahogy ezekben a zenékben könnyebben elviselhető. Mint jófej fater, ilyeneket hallgatok vele az autóban, szóval nekem ez tényleg autótune, hogy egy kis dad joke is legyen. Van egy ilyen családon belüli, önironikus, hipertrendi alteregóm: Apu$hk@h. Fullcap, neonszínű divatos ruhák (legalábbis amikről én azt hiszem, hogy divatosak), így kísértem el múltkor Effit Pogány Induló-koncertre, még szelfit is lőttünk, amit a tiltása ellenére kipitykéztem emojikkal, hogy kellően fiatalosch legyen. Ilyenekkel bosszantom a gyerekeimet, általam trendinek vélt, hiperciki baromságokkal. Tudtad például, hogy like-kéz helyett tűz emojival kell jelezned az egyetértésedet? Legalábbis tegnap még így volt.
Huh, nem… De a könyved olvasva kiderül, hogy Michael Jackson és Cseh Tamás halála között másfél hónap telt el. Voltak más véletlen összefüggések, amelyek utólag az anyagot átnézve álltak össze?
Nem is összefüggések, inkább később kiderült tények helyeznek más megvilágításba dolgokat. Ilyen a Michael Jackson halálára készült epizód. Jacko a lányom születése után három nappal halt meg, és ezt úgy jelenítettem meg, hogy kinyílik a létezés ajtaja, egy meztelen baba belebeg rajta, majd Jacko kisétál ugyanezen az ajtón, ami becsapódik utána. Tehát Jacko egy lapon szerepel egy meztelen babával, mai szemmel bizarr.
A rajzok meglehetősen cinikusak, számos értéket kérdőjeleznek meg. Ehhez képest a személyiséged egyik alapvonása a „rajongó”. Óriási Depeche Mode-vinyl-gyűjteményed van, amiről katalógust vezetsz, az Iron Maident is jobban kedveled, mint egy átlag fan, Maiden-koncerten rockerebb vagy rockernél. Hogy jön össze a két személyiségjegy, a cinikus a fanatikussal?
Rajongó vagyok, de nem kritikátlanul. A Depeche Mode-ot sem tartom szent tehénnek. Például rosszul vagyok Dave Gahan újabban felvett amerikai rocksztár attitűdjétől, hogy minden fotóján a nyelvét nyújtogatja és ördögvillázik, meg a tökét markolássza koncerteken. Méltatlan hozzá. Vagy lehet, hogy ő is csak a gyerekeit akarja bosszantani ezzel, ki tudja? Az életemet nagyban meghatározza a zene: pop, elektronika, metál, jazz, modern komolyzene. Komoly vinyl lemezgyűjteményem van ezekből. Most éppen a krautrock és progrock az a terület, amelynek felfedezésén munkálkodom, a hetvenes években olyan minőségű zenéket nyomtak olyan minőségű lemezekre, hogy az elképesztő. De a két legnagyobb kedvencem mindig is az Iron Maiden és a Depeche Mode marad, sokak számára furcsa párosítás. Múltkor hallgattam egy interjút Császár Előddel, és azt mondja, az Iron Maiden és a Depeche Mode a két kedvenc bandája. Majdnem leestem a székről. Sosem gondoltam volna, hogy bármi közös van bennünk.
Játszottál a Burzsoá Nyugdíjasok zenekarban, a bandának pár éve vinyllemeze is megjelent. Felrázta ez a régi tagokat? Beindult benned valami, hogy újra zenélni kéne?
Nem. A Burzsoá Nyugdíjasok lezárt sztori, egyikünk sem akar foglalkozni vele. Lehet, hogy egyszer majd, igazán öregen, ha megérjük, összeállunk. Olyan zenét meg úgysem tudnék játszani, amilyet hallgatni szeretek. Mást meg minek. A Burzsoá egy koncept-art produkció volt, a szöveg, a hozzá tartozó festmények, grafikák és a show miatt tudott érdekes lenni. Zeneileg hulladék, de még ez a szerencsétlenkedés is csak erősítette az imidzset.
Ötször nyerted el a Képregényszövetség Alfabéta díját, amivel rekorder vagy. A 2008-ban megjelent Nocturne című képregényed rajzai, szellemisége alapvetően tér el a groteszk Rögtön jövök világától. Melyik univerzum áll hozzád közelebb, a noiros Nocturne vagy a vicces Rögtön jövök?
Mindkettő én vagyok. Azon dolgozom egyébként, hogy a kettőt ötvözzem. A blogkötet folytatásában majd elhagyom a naplóformát, és többoldalas, novellaszerű képregényekkel jelentkezem, amilyen a Rögtön jövök kötet végébe beillesztett Idő kérdése című képregényem. Ami a noiros vonalat illeti: az Instagramon fut egy álomnaplóprojektem, egy poszt – egy rajz, tehát telefonon is értelmezhető.
A címe, melyet Michael Ende A végtelen történet című könyvéből kölcsönöztem, abban hívják így az elfeledett álmok bányáját. Rengeteget és intenzíven álmodom, évek óta följegyzem ezeket, kimeríthetetlen nyersanyag.
A feleséged gyakori szereplője a történeteknek, melyek egy része kimondottan intim. Ilyen például a terhesség vagy a szülés. Egyeztettél vele ezekről?
Megkérdeztem persze, hiszen ezek intim pillanatok, de sohasem kifogásolta, nem kellett kivennem, átrajzolnom semmit. Egyébként az ilyen naplószerű, önéletrajzi alkotásokban pont az egyik legérdekesebb kérdés, hogy hol húzod meg a határokat. Mi tartozik az olvasóra és mi nem. Amúgy is kialakult egy kettősség a privát szféra kezelésében: a közösségi médiában mindenki nyomja a tökéletes high-life-ot, négyszemközt meg ömlik a panaszáradat. A valóság valahol a kettő között van, legalábbis én így próbáltam belőni a blogomban. Esendőek vagyunk mindannyian, és ezt nem kell szégyellni.
A Metropolitan Egyetemen tanítottál képregényrajzolást. Mi az, amiben jobb az új generáció, mi az, ami nehezebben megy nekik?
Azt rögtön leszögezném, hogy nincs olyan, hogy ezek a mai fiatalok milyenek, bezzeg mi. Mások, mert másban szocializálódtak. Azt látom, hogy művészi önmegvalósításként sokan beérik annyival, hogy tökélyre viszik egy-egy külföldi művész koppintását, és ez gyakran elég is a sikerhez. Amiben feltétlenül jobbak, mint mi, az az önmarketing. Én még abban nőttem fel, hogy elég valamit nagyon jól, lelkiismeretesen csinálni, és ez meghozza az eredményét. Ez ma már életképtelen hozzáállás. Olyan nagy az alapzaj, hogy a marketing sokkal fontosabb, mint a termék maga.
A képregények sokszor szuperhősöket ábrázolnak, a te kötetednek te vagy a hőse, aki csetlik-botlik, Ikea bútort szerel, hátáról leszedik a gyanús anyajegyeket, kutyát sétáltat. Ha mégis van szuperereje, akkor mi az?
Talán, hogy ebből a csetlés-botlásból értékelhető, szórakoztató tartalmat tud létrehozni. Amelyben az olvasó is magára ismerhet.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
