Ami most látszik: az alkotók többsége magánmitológiát épít, személyes élményeiből vagy emléktöredékeiből dolgozik, ezek egy ponton túl mégis univerzális üzenetekké tágulnak, és kérdéseket vetnek fel a társadalmi berendezkedéssel, a természet és az ember együtt létezésével, valamint a régi korok és a jelen viszonyával kapcsolatban.
Már két éve is nagyon élveztem, hogy a listaszerű bemutatás helyett a kurátorok inkább installációkban gondolkodtak, és a művészek egy-egy saját falon mutatkozhattak be. Idén Vitus Weh Tóth Lili Rebekával kiegészülve még intenzívebben erre helyezte a hangsúlyt, így a művészek megismerése mellett a látogató intenzív térélményt, illetve térélményeket is kap a What we believe in – Amiben hiszünk című kiállításon a Ludwig Múzeum Kortárs Művészeti Múzeumban. Különösen izgalmas az, ahogyan az alkotókat egymás mellé helyezték, egészen meglepő párbeszédek alakultak ki az egyes hangok és gondolatvilágok között.
Nagyon élvezem például, hogy Marosi Panni álomképekből táplálkozó, szürrealisztikus, olykor pedig egészen kísérteties kompozíciói találkoznak Czene Márta hatalmas installációjával, amelyben a transzgenerációs traumákat és fájdalmakat szálazza szét. Ebben a térben a gyermekkori félelmek találkoznak a lidérces tájakkal, amelyek szorongással vegyes borzongással töltenek el. Mindkét művészi világ forrása a személyes élményanyag, a múlt, s mindkét alkotó bizonyos szempontból foglalkozik az emlékezet működésével. Bár Marosinál inkább az ember nyomát viselő, mégis kiüresedett tájak dominálnak, Czenénél pedig a figurák, mindketten erősen narratív műveket hoznak létre.
Kanics Dorottya és Pintér Dia műveit a mágikus realizmus mentén lehet összekapcsolni: míg Kanics színes-szagos, puha univerzumot hoz létre, addig Pintér képzeletbeli belső falujával a kegyelem megnyilvánulási formáit járja körül. Kanics olyan színdús, furcsa lényekkel teli erdőbe invitál, amely beburkol és védelmez, ugyanakkor bekebelez és elveszejt. Bárányai és a kedves pillangószárnyú ufókirálynők kimozdítanak a valóságból. Pintér álomszerű, szürreális jelenetei éteri dimenzióba hívják a nézőt, ahol a múlt és a jelen, a valóság és a képzelet nem válik el egymástól.
Vető Orsolya Lia és Koós Gábor egyaránt képzőművészeti kérdéseket feszegetnek: Vető a táblakép érvényességét és a gesztus szerepét vizsgálja, Koós pedig azzal kísérletezik, hogy grafitceruzával megfogalmazott portréit miként tudja térplasztikává alakítani. Mindkettejük művészetéhez közelebb kerülhetünk a fragmentáltság fogalma révén. Vetőnél a fluiditás, Koós esetében viszont a művek szilánkossága dominál, ami izgalmas feszültséget teremt a két alkotói hang között. A töredékesség jellemzi Németh László installációját is, amelyen különféle méretű fragmentumokból áll össze a totális történet, mely a festészet érvényességére is rákérdez.
Idekapcsolódnak Kling Emma munkái is, amelyek a médiumok közötti lehetséges átlépést kutatják: középen például egy öltözőkabin szerkezetét idéző festmény látható, amelybe a látogató be is mehet. Gáspár Szilárd felvetései az anyagra és az energiára vonatkoznak, arra, hogy bizonyos erőkifejtéssel miként lehet alakítani, formálni a matériát.
Gáldi Vinkó Andi és Szombat Éva a bizonytalan jövőbe vezető útra irányítják a figyelmünket. Szombat a retró feléledéséről és a nosztalgia felerősödéséről beszél, Gáldi pedig a gyermekkor ártatlansága és a gyerekeinkre váró világ rémisztő valósága között húzódó szakadékra mutat rá. Mindkét alkotó játékos, popos hangulatú diskurzusban próbálja megragadni az élet értelmét, és megfogalmazni a lehetséges túlélési stratégiákat. A HeyWeSeeAskShowAndDie művészpáros (Sipos Eszter és Horváth Csaba Árpád) munkái azt kutatják, hogy a veszteségek és a gyarapodások hogyan változtatják meg az egyén pozícióját, milyen viselkedési sémákat cipelünk magunkkal, és melyek formálhatók.
Pap Gábor és Pintér Gábor az emberi sérülékenységet, valamint az élet törékenységét állítják, azt, hogy a kibillent egyensúly következtében mindent elural a káosz, a bizonytalanság és a sejtelmesség, s hogy egyre sűrűbben szembesülünk saját világba vetettségünkkel. Pap egy kizsigerelt világot láttat, ahol nem lehet pontosan eldönteni, hol húzódik a határ a szemét és a kincs, a műtárgy és a hulladék között, Pintér pedig olyan hétköznapi jeleneteket fest, amelyekben tapintható az ember elmagányosodása, kiüresedése.
Pintér sci-fire emlékeztető kék kompozíciói szépen rímelnek Melkovics Tamás és az EJTECH csoport közös installációjára is, amely a technológia és a spiritualitás kölcsönhatását megjelenítő mű. Ez az alkotás régészeti leletként hat, a kékes fény mégis utópisztikus érzeteket kelt. Süveges Rita sehová sem tartó, furcsán lebegő űrhajói szétfoszló, melankolikus jövőt idéznek, Keresztesi Botond művei pedig szintén olvashatók utópiákként, hiszen arról szólnak, hogy a digitális világ előretörésével, valamint a fogyasztói kultúra tarolásával a valláshoz és az emberi történetekhez való viszony egyre inkább kiüresedik, és digitális adathalmazzá válik. Vékony Dorottya is jövőképet vázol, amelyben a biológiai és társadalmi normák egyre elmosódottabbá válnak, az élővilágot pedig a fokozódó emberi beavatkozás alakítja, így Keresztesi és Vékony művei is olvashatók a poszthumanizmus felől.
Varga Ádám egy absztrakt és utópisztikus világ címereit festi, fiktív történelmet generálva, míg Petrányi Luca a kolonializmus hatását keresve a történelem elfeledett szereplőinek állít emléket. Lőrincz Áron grandiózus installációja a pillanatnyi szabályok alól való felszabadulást és a konformizmus elleni lázadást hirdeti.
A kiállítás szeptember 14-ig látogatható.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
