Az amúgy gyakran provinciálisnak, más országok viszonyairól, szokásairól, észjárásáról keveset tudónak tartott magyarok egy része, a zarándoklatokra szívesen utazók mélyreható ismeretekre tehetnek szert más népekről külföldön; igaz, specifikusakra: a vallásgyakorlatra, a spiritualitásra vonatkozókra. Engem például kezdettől meghatott és mindmáig elbűvöl a lengyeleknek a mienknél sokkal zsigeribbnek, mélyebbnek tűnő vallásossága. Az európai népek a zarándoklatok során megérthetik, hogy mit jelent az európaiság, annak megtapasztalása és önkéntelen elfogadása, hogy a különbségeink nem elidegenítenek bennünket egymástól, hanem éppen ezek révén tapasztaljuk meg a földrész kulturális gazdagságát és egységét. Zarándoklatvezetői élményei milyen felismerésekkel gazdagították e téren?
Alapvető tapasztalatom, bárhol is járok Európában, hogy az igazán fontos dolgok terén egyáltalán nem különbözünk. Csak abban, ahogyan feldolgozzuk őket. Assisiben például a sekrestyés megkérdezte, hogy a miénk gyászmise volt-e, mert az énekeink hangulata, ritmusa alapján csak erre tudott következtetni. Bennük mintha több lenne az öröm és több a lezserség. A mediterrán térségben már az is szép, ha az asszisztencia két perccel a mise előtt megérkezik, miután mi már negyedórája ott tipródunk, és azt hisszük, hogy elmarad. Skandináviában azzal szembesültünk, hogy noha nincs kerítés meg függöny, a szomszédnak átszólni vagy az ablakán bekukucskálni a legsúlyosabb udvariatlanság. Aki útra kel, gyorsan megtapasztalja, mennyire színes az európai szőttes, akár képzőművészetről, akár gasztronómiáról van szó. Litvániában roppant erős az orosz, majd szovjet megszállások emlékének traumája, amikor a templomokból raktárat, sportcsarnokot vagy lőteret csináltak. Vilniusban döbbenten konstatáltuk, hogy a ferencesek temploma mennyire rossz állapotban van, noha a rendszerváltás óta – amit ők felszabadulásnak neveznek – már sok-sok évük lett volna a helyrehozatalára.
Amikor erre rákérdeztünk, azt válaszolták, hogy ők inkább a közösség építésére koncentráltak. A fővárostól körülbelül 220 kilométerre van a leghíresebb zarándokhelyük, a Keresztek hegye (valójában dombja), amely azoknak a litvánoknak állít emléket, akiket a cári, majd a szovjet időkben elhurcoltak, mert le akarták fejezni a litván elitet, és üldözték a katolikus hitüket gyakorlókat. A több mint százezer kereszt látványa rettentően megrázó. Ennek a kegyhelynek, amely a litvánok életében rendkívül fontos szerepet tölt be, az a különlegessége, hogy nem püspök vagy szerzetesek, esetleg földesúr kezdeményezte a létrehozását, hanem maga a nép.
Egy barátom hetvenes anyukája egész eddigi életében kizárólag zarándoklatokon vett részt, úgymond zarándokszemüvegen át ismerte meg a világot, de úgy nagyon alaposan megismerte. Mást nem engedett volna meg magának, de ezt olyasminek tartotta, ami egy vallásos asszonyhoz illő kaland. És ennek folytán megtapasztalta, hogy a katolicizmus és úgy általában a kereszténység mennyire tágas közösség. Hogy ismerősökre talál még ott is, ahol amúgy minden idegen, és hogy a legkülönbözőbb népek gyermekeire tekinthet a testvéreiként. Hogy a közös hit otthonossá teszi, bárhol is járjon. Az ön tapasztalatai szerint milyen ez a „zarándok-Európa”? Hogyan kapcsolódnak egymáshoz a különböző országokból érkező zarándokok?
Minden zarándoklat, a sokféle náció együttléte az összes zarándokhelyen azzal az élménnyel ajándékoz meg, hogy milyen jó katolikusnak, kereszténynek lenni. Hogy a különböző nyelvek és kultúrák falait mennyire könnyű lerombolni már egyetlen, latinul elmondott miatyánkkal. Hogy a mi osztrákos-poroszos merevségünket milyen egyszerűen feloldják a mellettünk álló Fülöp-szigetekiek és Puerto Ricó-iak harsány érzelmei vagy az afrikaiak spontán tánca. De az az igazság, hogy erre a nagy összeolvadásra kevés alkalom adódik, mert a különböző országokból, földrészekről érkező zarándokok csak ritkán, kiemelt, ünnepi eseményeken vannak együtt. Más úton és módon érkeznek, máshol szállnak meg, és az esetek nagy részében nem is igen találkoznak.
Melyek a magyar zarándokok legnépszerűbb európai úti céljai? Melyiket miért kedvelik, és hogyan alakult ki a rangsor?
Fátima, Lourdes, Međugorje, Csíksomlyó és Róma a legnépszerűbbek. A zarándokutak első, ismerkedő alkalmán mindig megkérem a résztvevőket, hogy mondják el, miért keltek velünk útra, mit várnak a héttől. Akikkel Lourdes-ba megyünk, azok leggyakrabban gyógyulni szeretnének, testi és lelki bajokból egyaránt. Međugorjéban családi-baráti konfliktusokra keresnek gyógyírt, Fátimába és Rómába a többség nem személyes üggyel, hanem általánosabb, magasztosabb imaszándékokkal, például a földrész békéje iránti vággyal érkezik, Csíksomlyóban pedig a nemzeti összetartozás megélésének vágya erősen keveredik a vallási ünneppel. Amikor Székelyföldre indulunk, néha szólok, hogy nem skanzenbe megyünk, ezért legyünk nyitottak a helyiek valóságára, hallgassuk meg őket, és ne kifizetett szolgáltatásként tekintsünk a táncukra, a pálinkázásra, mintha indián rezervátumban lennénk. Szerencsére mivel legtöbbször helyi családok szállásolják el a zarándokokat, a hamis romantika helyett általában a realitások is szóhoz jutnak.
Melyik helyszínen mi a legnagyobb szenzáció, úgy értem, honnét minek az élményét, emlékét viszik magukkal leginkább a zarándokok? Milyen kérdéseikre kell a leggyakrabban válaszolnia? A zarándokkönyvekkel milyen segítséget próbál nekik nyújtani?
Sokakban csak egészen általános kép él a zarándoklatról és zarándokhelyekről, például annak nyomán, hogy a településük templomában lourdes-i barlangimitáció vagy fátimai oltár van. Mások hallanak-olvasnak valamit, és annak nyomán megmagyarázhatatlan vágy ébred bennük valamelyik kegyhely iránt, aztán évekig gyűjtögetik a pénzt, hogy egyszer végre elutazhassanak oda. Az én feladatom pedig az, hogy „helyzetbe hozzam” őket: mindent megmutassak, ami történelmi és kulturális értelemben körülöleli a csodát. Elvigyem őket például a jelenések barlangjába Lourdes-ban, és elmondjam nekik, hogy Bernadette családja a legszegényebbek közé tartozott, és a jelenések idején a helyi börtönben, egy vizes, komfort nélküli, húsz négyzetméter körüli szobában élt. És hogy a kislány az első jelenés napján rőzsét szedni ment, mert félő volt, hogy megfagynak. Az Isten a szegényekhez, egyszerűekhez, eszköztelenekhez jön el. Hanna hálaéneke az Ószövetségben, Sámuel első könyvében éppúgy erről szól, mint Máriáé Lukács evangéliumában. A fátimai látnok gyermekek is nagyon szegények és az akkori Portugália kétharmadához hasonlóan írástudatlanok voltak.
Mi különbözteti meg a zarándokot a turistától, hogyan keveredik ez a kettő? Hogyan választható el egymástól a turisztikai és a spirituális élmény, mennyire éles a határ? Aki zarándokként és aki turistaként keresi fel ugyanazt a helyet, milyen értelemben fog nagyon mást vagy nagyon hasonlót tapasztalni?
Mindkétféle csoportot vezettem már, és az a benyomásom alakult ki, hogy míg a zarándok a transzcendenssel keresi a kapcsolatot, a vallási turistát a másodlagos dolgok érik el. De azért nem ennyire egyszerű a helyzet, mert szerintem az élmények összességére való nyitottság a döntő. Az ember test és lélek, ezért olyan nem létezik, hogy valaki csakis a lelkiekre koncentráljon. Az élmény teljességéhez a portói bor és a helyi sütemény megkóstolása is hozzátartozik, ehhez nem kell turistának lenni. Sőt – ezt mindig elmondom a csoportoknak – kifejezetten kiszúr magával, aki szelektál, nagyon a maga feje után megy. És úgy tapasztalom, a zarándokok inkább hagyják magukat vezetni, hangolni, mint a turisták.
Mennyire kell a zarándokokat terelgetni? Ahhoz, hogy maradandó élményekkel gazdagodjanak, hogyan lehet őket hozzásegíteni?
Minden túravezető számára nagy kísértés, hogy mindentudónak képzelje magát, de az igazán bölcs eljárás az, ha a csendnek és a csoporttagok beszélgetéseinek is időt hagy. De mivel több mint húsz éve vezetek zarándokcsoportokat, és nem egy utat nulláról építettem fel, azt is tudom, hogy a vezetőnek mennyire alapos tudásra, helyszínismeretre, a legapróbb részletekre vonatkozó tájékozottságra van szüksége, legyen szó akár a mosdók hollétéről, akár művelődéstörténeti, képzőművészeti ismeretekről. Ezért én soha nem megyek olyan helyre, ahol előtte még nem jártam. Megesett, hogy a tökéletes élmény érdekében a zarándoklat előtti hónapokban templomról templomra, múzeumról múzeumra, szállásról szállásra bejártam a tervezett útvonalat.
Hogyan alakult az utóbbi évtizedekben a zarándoklás kultúrája Magyarországon? Melyek az üdvözlendő, és melyek az aggodalomra okot adó jelenségek? Ön szerint milyen a korszerű zarándoklati gyakorlat, és mi tekinthető elavultnak?
Nagyon károsnak tartom az összecsapott zarándoklatokat, például a háromnapos fátimait, ahová eleve egy nap az oda-, majd újabb egy nap a visszaút. A maradék egy nap alatt szinte semmit sem fog megtapasztalni a zarándok. Hasonló a helyzet a délután induló, hajnalra Rómába érkező, majd este már hazainduló zarándokcsoportokkal. Lehet, hogy az ilyen utak olcsónak tűnnek, de az ár-érték arányuk nagyon rossz. A Székelyföldet skanzennek beállító szemlélet károsságáról már beszéltem. De szerencsére inkább a pozitív példák dominálnak, akár az utasbiztosítás, akár a félpanziós ellátás természetessé, az alapcsomag részévé válására gondolunk. Az utóbbi azért fontos, mert a lelki program és a csoport egységének rovására megy, ha mindenki maga próbál gondoskodni az élelméről.
A vallási turizmus óriási fejlődésben van, és ennek bizonyára megvannak a pozitívumai, például arra vonatkozóan, hogy ne méltatlan szálláskörülmények, színvonaltalan idegenvezetés és spirituális szolgálat várja a zarándokot, de az disszonáns lehet, ha all inclusive ellátás igénybevételével társul a lelki töltekezés egy ötcsillagos szállodában. Az a Beer Miklós püspök által gyakran emlegetett összefüggés sem mellékes, hogy zarándokolni bizonyos szempontból luxus, és hogy extra lelki élmények hajszolása is motiválhatja a résztvevőket, mintha a vallásosság egyfajta szórakozási forma lenne.
A zarándoklat az otthoni valóságunk megélésére hív, és az méri meg a hozzá való viszonyunkat, hogy az otthoniak szolgálatára készen érkezünk-e haza. A katolikust én szeretem a normális szinonimájaként kezelni, ezért annak örülnék a legjobban, ha a mindennapjainkra és a zarándokútjainkra egységként tekintenénk, és nem állítanánk őket szembe. Azért jó idegen országokban tapasztalatokat szerezni, mert azok tükröt tartanak számunkra, önreflexióra késztetnek, és megtanítanak más szemmel nézni arra, amiben és ahogyan amúgy élünk. Például rányitják a szemünket az olyan értékeinkre, amelyekről amúgy hajlamosak vagyunk megfeledkezni, mert már annyira megszoktuk őket. Úgyhogy azt javaslom, hogy egyszerűen maradjunk normálisak, és a zarándokélményeink gazdagságából próbáljunk minél többet megélni, majd hazaérkezve továbbadni.
Hogyan változtattak a zarándoktapasztalatai azon, ahogyan általában Európára gondol?
Azt tanultam meg általuk, hogy a nagy összképhez éppúgy hozzátartozik Chopin zenéje, mint Ibsen színdarabjai, hogy minden apró részlet újabb mozaikkocka, és az európai kultúra jobb megértéséhez segít hozzá Szókratésztől Kantig – az utóbbi amúgy soha nem hagyta el Königsberget, és mégis a legnagyobb európai szellemek egyikeként tartjuk számon. A legrosszabb énünk megnyilvánulásának tartom, amikor valamivel szemben határozzuk meg magunkat. Sokan kárhoztatják a halloweenezés divatját, és büszkélkednek azzal, hogy ők márpedig a mindenszentek ünnepének pártján állnak, de ha rákérdezünk, tudják-e, mit ünneplünk mindenszentekkor, kiderül, hogy csak nagyzoltak. A zarándokutak azért is jók, mert ráébresztenek, hogy Európa maga az ember és az egyes emberek történetei, életútja; maga a kultúra és a mindannyiunk által osztott, kimeríthetetlen értékek. Például a szolidaritás, a gyengébbek megsegítése, aminek számtalan példáját tapasztalom meg az útjainkon. Az, amikor figyelmesek és segítőkészek vagyunk, noha senki nem szólít fel rá.
Zarándokolni ősi hagyomány, sokak számára azonban avíttnak, idejétmúltnak tűnhet. Miért él mégis, miért van rá igény?
Szent Ágoston írja: „Magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg benned meg nem nyugszik.” A transzcendenssel teremtettségünknél fogva keressük a kapcsolatot, vagyis ez az igény egyidős az emberrel. Az egyházak, a zarándoklatok csak a közvetítői ennek az egyéni keresésnek. Kis túlzással akár az egész emberi kultúrára tekinthetünk úgy, mint ennek a keresésnek a lenyomatára. Vagyis olyasmiről van szó, ami kimeríthetetlen, soha nem fog kimenni a divatból – és a kimeríthetetlenségéből adódóan, noha a valósághoz, a lényeghez mint zsákmányhoz nem kerülünk közelebb általa, minél több helyen járunk, minél több mindent ismerünk meg, annál gazdagabbá válunk.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
